Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!Pszichiáterre szorul-e, aki szplínes?
A rövidebb nappalok és a korai sötétség beállta rányomhatja bélyegét a kedélyállapotra. Az állandósult hangulatzavarok akár depresszióhoz is vezethetnek. De mi a megfelelő szó az éppen aktuális érzelmi állapotunkra? Úgy tűnik, nem csak azt felejtettük el, mennyire fontos érzés szomorúnak lenni, szókészletünk is sivárabb lett: előszeretettel használjuk a depresszió megnevezést akkor is, ha nem magáról a betegségről van szó. Nyelvészeti kiskalauz.
Volt idő, amikor csak suttogtak arról, hogy a jómódú szomszéd irigyelt felesége idegösszeroppanást kapott. Nem beszéltek róla, mert szégyen volt. Ám ahogy az idők változtak, elfogadottá vált, hogy a depresszió bárkit utolérhet, és nem kínos erről beszélni. Olyannyira, hogy ma már hajlamosak vagyunk még a pillanatnyi rosszkedvet is depressziónak nevezni. Pedig számtalan elfeledett és vagy éppenséggel aktívan használt szavunk van érzelmeink, kedélyállapotunk leírására.
Vegyük a trauma szót, amely igen gyakran használt kifejezés manapság. Aki gyászol, akit megrázkódtatás ért, arról azt mondják, traumatikus állapotban van. Egy kapcsolat vége – ami kétségtelen veszteséggel, fájdalommal jár – szintén traumás körülménynek tekintendő. A trauma a görög seb szóból származik, orvosi szempontból azt fejezi ki, ami a testtel történik, ha a sérüléssel megrázkódtatás is jár.
"Felettébb örömteli lenne, ha a magyar nyelvben a bánat, a szomorúság különféle megnevezéseit nem törölné el – az egyébként maradéktalanul korrekt – trauma. Már csak azért sem, mert a trauma hirtelen bekövetkező lelki sérülést, megrázkódtatást jelent. Vagy – ha úgy tetszik – a lelkiállapotot kiváltó pillanatra utal" – mondta el megkeresésünkre Réz András esztéta. Mint mondja: a hétköznapi érintkezésben gyökeresen mást jelent az, ha valaki bánatos, szomorú, mintha arról számolna be, hogy boldogtalan vagy örömtelen.
Hiszen az első esetben sejthetünk valamiféle megnevezhető kiváltó okot, a második esetben ezt már nehezebb lenne meghatároznunk. Ha valaki azt mondja, hogy nyomott vagy levert, kedvetlen nem esünk kétségbe, mert másnapra – ha kisüt a nap – elmúlhat. Ha depressziós, búskomor, rosszkedvének tele nehezebben múlik. Elégikusnak, borongósnak lenni pedig egyenesen költői állapot. Ha valaki vigasztalan, joggal feltételezzük, hogy ennek valamilyen veszteség a kiváltója. De aki szplínes, nem feltétlenül szorul pszichiáterre vagy vigasztalásra, mert lehet, hogy ez inkább sajátos tartást, szemléletet jelent.
S noha ezeknek a szavaknak a többsége valamiféle passzív, elszenvedő viszonyt sejtet, az, aki elkeseredett, ebből fakadóan nagyon harcos is tud lenni. Keserűségből olykor egészen jó, a sorsot, a világot ostorozó gondolatok is születhetnek. És együtt járhat például a lényegesen bonyolultabb tartalmú honfibúval. Ezzel szemben áll például az apátiás, melankolikus szemlélet, amelyben erősebb a lemondás. A magyar nyelvnek ez a szókincsbeli gazdagsága alkalmas arra tehát, hogy jelezzük, van-e oka rosszkedvünknek, hogy pillanatnyi állapot-e vagy tartós lelki elváltozás. A szóhasználattól függ, hogy feltételezünk-e még kiváltó okot vagy sem, hogy szenvedéllyel vagy beletörődő szenvedéssel van-e dolgunk. De le tudjuk írni azt is, hogy mennyire súlyos az állapot, hiszen a búskomorság és az elszontyolodás között is van különbség.
Sőt, vannak olyan kifejezéseink is, amelyeket önmagunkra szinte sosem használunk: olyasmit nem mondunk, hogy búvalbéleltek lennénk. De amikor magunkról beszélünk, akkor is képesek vagyunk éreztetni, hogy búbánatunk valamilyen külső kiváltó okra vezethető vissza, vagy saját magunkból fakad.
Az irodalom is bővelkedik a különféle lelkiállapotok érzékletes leírásában, a korra jellemző szóhasználatokban. Az Edward-korabeliek például lelkesedtek a „neuraszténia” (ideggyengeség) kifejezésért – Virginia Woolfot is ezzel diagnosztizálták. Úgy is említik, mint idegi kimerültséget vagy túlérzékenységet. Sóvárgás a múltért.
Az anómia fogalmát Emile Durkheim szociológus vezette be devianciaelméletében. Úgy írta le, mint a társadalmi és viselkedési normák hiánya és a céltalanság okozta elszigetelt állapotot. Afféle spirituális depresszió, apátia volt ez, ahogy sokan nevezték, „lelki szegénység”.
Természetesen vannak romantikus formái is a melankóliának. A német író, Jean Paul weltschmerz-e, azaz világfájdalma és az emberiségért érzett szomorúság, vagy a francia nostalgie du passé, az édeskeserű Proust-féle állapot, a múlt utáni vágyakozás, az elhalasztott lehetőségek és elvesztett alkalmak miatti szomorúság.
A depresszió lehet melankólia, csüggedés, csalódottság, üresség, szomorúság, bánat, gyász, visszautasítás, sajnálkozás, szorongás, fájdalom, zaklatottság, veszteség, magány, elszigeteltség, elhidegülés, reményvesztettség, vagy "csak" boldogtalanság. A rossz hangulat e kifejezési formái mintha mára kikoptak volna a használatból, ahogy a régi rituáléknak sincs már helyük az életükben, noha valamennyinek megvolt a maga szerepe. Egyes országokban, mint például a franciáknál vagy az olaszoknál, a mai napig bezár a boltos, ha gyászol. Az ehhez kapcsolódó szimbólumok minden kultúrában elterjedtek, és a közösségtől elvárható, hogy tiszteletben tartsák a gyászt és gyászolót. És nem is véletlenül beszéltek régen gyászévről; idő kell az elengedéshez, az események feldolgozásához.
