"Már látom, hogy hazafele a kimonó és alkatrészei fogják kitölteni a fél kofferemet. Nem küldtem haza Péterrel, mert újév napján még viselni szeretném, amikor régi homestay családommal – a hagyományoknak megfelelően – tiszteletünket tesszük az egyik shinto szentélyben. Persze ehhez az kell, hogy ne legyen irtózatos hideg, és addig megtanuljam, hogy is kell magamra öltenem ezt a jeles ruhadarabot.
Legutóbb szerencsém volt, a kimonóbolt kedves eladói vállalták, hogy felöltöztetnek, azonban nem kérhetem meg őket minden egyes alkalommal, hogy szánjanak rám egy órát. Persze talán nem lenne rossz üzlet nekik sem. Múlt kedden egész sok vevőjelölt tért be a boltba megpillantván egy szőke gaijin (gaidzsin=külföldi) japánná alakulását. Többen egész a művelet végéig kitartottak, pedig az obim (öv) masnijával való küzdelem egész soká elhúzódott.

Mivel nyáron sokat viseltem yukatát, a kimonó alatti 2 réteg felöltése nem okoz különösebb gondot, csupán arra kell ügyelni, hogy ne tévesszem el a hajtássorrendet, mindig a bal oldal legyen felül, s a darabok egész szorosan a testemre simuljanak. (A jobb oldal kizárólag egyetlen alkalommal van felül, amikor a halottat öltöztetik kimonóba.)

A legalsó réteg blúza többnyire könnyen mosható lenből vagy pamutból készül, és azt a célt szolgálja, hogy a nagajuban és a kimonó ne érintkezzen közvetlenül a testtel. A blúzhoz tartozó szoknyarész (összevarrva vagy külön) inkább könnyen csúszó selyem vagy – manapság – műszálas anyag.

A nagajuban - lebontható és mosható nyakrésszel - már a kimonó bélése, mely biztos tartást ad a könnyű esésű selyemruhának. Én nagyon boldog voltam, hogy – mint arról már korábban beszámoltam -, ilyen olcsón hozzájutottam a megfelelő nagajuban-hoz, de a nagy alkalom előtt kissé elbizonytalanodtam, mert hiába alakítottam át a hosszú ujj végét, hogy íve pontosan illeszkedjen a kimonó ujjának ívéhez, a nagajuban ujja folyton kifordult a kimonóból. Tanácstalanságomban elzarándokoltam a boltba, ahol a hölgyek nevetve súgták meg a titkot; a nagajuban mindkét ujjának végébe egy-egy 500 yenes érmét kell bevarrni. Az 500 yenes a legnagyobb és legnehezebb japán érme, talán még az angol 2 fontost is felülmúlja, olyan darab, amitől menten súlyossá válik az ember pénztárcája, na meg a ruhaujja, s így megfelelő módon érvényesül a gyönyörű minta. A tipp bevált. Bár néha meg kellett rázni, a nagajubannal egész este nem volt további gondom.

Bár a kimonó nyakának beállítása is művészi teljesítmény, az öltöztetésben a leghosszabb időt az obim megkötése jelentette. Ha nem is számtalan, de sokféle variáció létezik, amiket a viselője korára, családi állapotára, a kimonó fajtájára való tekintettel kell megválogatni. Az öltöztetésem alatt hirtelen előkerült egy katalógus, ebből választottam azt a bonyolult masnit, mely – valószínűleg először és utoljára – a derekamat díszítette. Az obi – viselője általi - megkötése még szokásos ujjú kimonó esetében sem egyszerű, az én hosszúujjú kimonóm esetén pedig igazi mutatványnak számít, bár vannak ötleteim, hogy is lehet a kimonó ujját időszakosan megrövidíteni.

szivemcsucskejapan.blog.hu

Cseppet sem meglepő módon nem csak az obi megkötésének, de a kimonóhoz viselt japános hajtoronynak, a kanzashinak is vastag katalógusa van. Én nem készültem előre, nem volt próbafésülés, így a fodrászszékben ülve böktem rá az első kissé bohókásabb variációra.

Első körben két nő ragadta meg a fésűket, és pillanatok alatt, gombnyomásra önmaguktól átforrósodó hajcsavarók virítottak a fejemen. Ekkor következett a smink. Alapozó, púder, szemfesték, egyebek. Amilyen ügyesen bántak a fodrászok a csavarókkal, olyan ügyetlenül használták a sminkkészletet. Én sem kezelem bátor kézzel a különféle ecseteket, de azt legalább tudom, hogy ha ez egyik oldalon jól bemázoljuk valaki képét alapozóval, akkor azt a másik oldalon is illik folytatni, a szemfesték és rúzs sem féloldali mutatvány, és ezek legalább addig ne legyenek elkenődve, míg a kedves vendég el nem hagyta az üzletet.

A kissé hányaveti sminkteljesítményt alkotói a japán hagyományokkal indokolták, mely szerint a hölgy arca, s főleg szeme sosem lehet hangsúlyos, nehogy elvonja a tekinteteket a kimonó szépségéről. Beláttam, a tradíciókkal nem tudok vitába szállni, majd később magam próbálom helyrehozni azt, amit még lehet, s ami bizonyos pillanatokban majdnem lehetetlennek tűnt.

Miután a hajcsavarók kikerültek, fodrászaim módszeresen feltupírozták a fürtjeimet. A tükörből egy elfolyt sminkű oroszlán nézett vissza rám. Ekkor volt az a pillanat, amikor majdnem elsírtam magam, és nagy önuralom kellett ahhoz, hogy továbbra is a székben maradjak. Behunytam a szemem és vártam az eredményt, csak néha szólaltam meg (főleg ha húztak vagy szúrtak a csattok), s mikor kinyitottam a szemem, magam is meglepődtem az átalakuláson. Milyen jó, hogy mégsem pattantam fel a művelet közepén…

Este Péterrel fogadást kötöttünk, vajon hány csatt tarthatta a frizurámat. Ő tizet saccolt, én húszat mondtam. A majd félórás lebontási művelet végére 47 hajtűt számoltunk össze.

Egy ilyen procedúra után megértettem, miért is alakult ki az a hagyomány, hogy a gésák csak hetente egyszer készíttetnek frizurát, s képesek elviselni, hogy alvás közben valami kényelmetlen fapolc tartja a nyakukat, nehogy a fejük földet érjen.

szivemcsucskejapan.blog.hu

Igazság szerint ittlétem alatt immáron másodszor fordultam meg japán szépségszalonban. Első felbuzdulásom tavasszal történt, amikor még nehezen viseltem, hogy a japán férfiak ennyire érzéketlennek mutatják magukat a nők külalakjával szemben, és öltözhetek akármilyen csinosan, egy szempillantásnyi visszajelzés sincsen. Ezt a megfigyelésemet azóta némileg módosítottam. A nyugati ruhában lévő nőkkel szemben valóban teljesen közömbösek, de akárhányszor japán viseletet – yukatát vagy kimonót öltöttem -, azonnal megváltozott a viselkedésük, és gyakran hangos, elismerő megjegyzésekkel illettek.

De tavasszal mindezt még nem tudtam, így aztán – némi lelki vigaszként – befizettem magam egy arctisztításra a közeli – színvonalas és ezért drága - kozmetikába. Hétköznap természetesen nem tudtam menni, de ez nem volt probléma, hisz egész hétvégén teljes létszámmal, este 9-ig üzemelnek.

Amikor megérkeztem, már a bejáratnál 5-en hajlongtak előttem, mintha valami igazán fontos vendégük jelent volna meg. Ketten az egyik kis szobába kísértek, ahol a tükör előtt kézzel írt tábla várt, rajta a nevem és egy felirat, mennyire örülnek látogatásomnak.

Itt magamra hagytak, hogy a félhomályban átöltözhessek az általuk kirakott, mell fölött gumírozott, puha frottírból készült zsákba, amely a vállakat és a lábakat szabadon hagyja. Az arctisztításhoz ugyanis váll és nyakmasszázs járt, valamint később egy csizma formájú gépet is a lábamra húztak, amely a lábszáramat masszírozta végig.

A szék, amelyben el kellett volna helyezkednem, szintén speciális funkciókra volt képes, de ezeket sajnos nem tudtam megismerni, mert kiderült, túl magas vagyok ehhez a berendezéshez, és sehogy sem tudtam úgy beleülni, hogy kényelmes legyen. Ez persze nagy bonyodalmat okozott, jó tíz perc is eltelt, míg felszabadítottak egy szobát, ahol szék helyett ágyon lehetett feküdni, s így megoldódott a probléma. Az átköltözést természetesen nem nekem kellett végrehajtanom, a hölgyek pillanatok alatt átvitték és a szekrénybe akasztották a holmijaimat, még az üdvözlő táblácskám is átvándorolt.

Ezután következett a kezelés, de előtte még felajánlottak egy csak abban a hónapban elérhető szolgáltatást, valami elképesztő áru csodapakolást, ami francia alapanyagokból készül (úgy látom, ami francia, az mind eladható itt). Ezt a kúrát nem igényeltem, csupán a rendes mélytisztítást. Lefeküdtem az ágyra, és vártam, hogy jöjjön a kínzás, s a romantikus bárba illő hangulatvilágítást éles fények váltsák fel. Ehelyett azonban halk muzsikát kaptam, finom arc és vállmasszázst, egy hölgy vagy 3 féle géppel végigsimogatta az arcom, rákent kétfajta krémet, megmasszírozták a lábam, és már készen is voltunk. Öltözködés közben vizsgálgattam az arcomat, de azon kívül, hogy krémesebb mint amikor megérkeztem, semmi különbséget sem tudtam felfedezni.

Kifele menet egy tükör elé ültettek, ahol sminkeszközök egész arzenálját vonultatták fel, hogy elkészítsem a hétköznapi sminkemet, mielőtt ismét kimegyek az utcára. Nagyon meglepődtem. Odahaza egy alapos arctisztítás után a nők többsége igyekszik haza, és lehetőleg nem szervez magának aznapra fontos programot, mert a kezelés nyomait még sokrétegű arcfestéssel is nehéz eltűntetni. Ráadásul ilyen esetben nem is ajánlatos sokféle pluszréteggel terhelni a megkínzott bőrt. Itt azonban – a magamét is beleértve - egyetlen arcról se mondtam volna meg, hogy mostanában kozmetikusnál járt, és a nők lelkesen kenegették magukra a különféle készítményeket. Az volt az érzésem, élvezik, hogy nem a saját, megszokott szépítőszereiket használják, hanem kipróbálhatják az üzlet francia luxusfestékeit. Közben halk zene mellett elfogyasztották a felszolgált teát és zsenge salátát.

A teára én is vevő voltam, s míg lassan kortyolgattam, a szalon összes arra járó alkalmazottjának volt néhány kedves szava hozzám. Mind a nevemen szólítottak, és sorban megállapították, hogy mennyire megszépült a bőröm az elmúlt órában. Én semmi változást sem láttam, de annyit ismételgették, hogy lassan már kezdtem magam is elhinni…

A szépségszalonhoz egy fodrászat is tartozott, ahova azonnal meginvitáltak, sőt kedvezményekre jogosító szalontagsági kártya birtokosává váltam. A fodrászatba azonban nem látogattam el, mert hajvágásra tényleg egy vagyont költhetnék. Fodrászüzletből rengeteg van, éles a verseny, de akkora a kereslet is, hogy hiába botlik az ember minden 100 méteren egy-egy szalonba, mégis vígan megélnek egymás mellett. Van persze sokféle kategória, főleg a férfiaknak, az olcsó, ezer yenes körbenyírástól a soktízezres csodafrizuráig. Nőknél azonban jóval magasabban kezdődnek az árak, ráadásul a fizetési besorolás hajhossz szerint történik. Nem az számít, hány centimétert vágtak le, hanem az, honnan indultak. Az én 50 centis hajam végéből 5 centit levágatni olyan borsos áru, mintha odahaza órákon át készítettek volna nekem valami extravagáns hajkölteményt.

A múlt keddi hajviseletem szalonját a kimonóbolt ajánlotta,  mert nem minden fodrász képes a hagyományos frizura elkészítésére, pláne megfizethető áron. Japánban mindig élvezem a szolgáltatások magas színvonalát, de ez nem jelenti azt, hogy ne lennének helyek, ahol kissé ügyetlenül végzik a dolgukat (vagy legalábbis fodrászként a kozmetikus feladatát), de azt legalább mosolyogva és annyi bájjal, hogy képtelen vagyok megharagudni rájuk. Emiatt aztán, mivel annyira kérték, a felöltöztetésem után, immáron teljes díszben visszavonultam az egyébként közeli fodrászszalonba megmutatni a végeredményt. Nem tudom, honnan kerültek elő, de amint Péterrel kiléptünk a boltból, menten egy tévéstábba ütköztünk, akik az én vonulásomat videózták. Én még nem éreztem jól magam a bőrömben, szerettem volna mielőbb megtenni a két üzlet közötti mindössze száz métert, de rá kellett döbbennem, hogy képtelen vagyok nagyokat lépni, úgy tipegek, akár a japánok.

szivemcsucskejapan.blog.hu

A három réteg ruha olyan szorosan a testemre tapadt, mintha egy csőben lettem volna. Ehhez társult a legalsó szoknya és a harisnyám közötti sztatikus vonzás, mely még inkább nehezítette a lépéseket. Öltöztetőim – a 10 fokos jó időre való hivatkozással - megpróbáltak rábeszélni, hogy szabaduljak meg a harisnyámtól. Itt a lányok – iskolai egyenruhát öltve – még télen, farkasordító hidegben is térdzokniban és miniszoknyában járnak, az én lábaim azonban nem a japán viszonyoknak megfelelően vannak szocializálva. A harisnya maradt, csupán a lábfejét nyisszantottam le, hogy bele tudjak majd lépni a zoriba, a speciális cipőbe, aminek a pántja a nagylábujj és lábmutatóujj(?) közötti résbe illeszkedik. Tudtam, hogy nem fogok a lábméretemnek megfelelő zorit találni, de ez nem jelent problémát, általában mindenkinek lelóg 2-3 centimétert a sarka. Hogy ez miért van így, nem tudom, hisz lehetne megfelelő méretű cipőket gyártani. Ez így, elsőre elég kényelmetlen, állni benne még csak-csak, na de lépegetni…

Talán kecsesebb a kisebb méretű cipő, vagy lelógó sarokkal jobb a nők tartása?  Ezen csak mi, nyugatiak akadunk fel. Asakusan van néhány bolt, amelyik a turisták kedvért egész méretes zorikat gyárt, de azt elképesztően magas áron. Így aztán maradtam a japános L méretnél, aminek további előnye, hogy gyakran táskával párosítva adják, márpedig táska nélkül nem igazi a viselet (persze én a színpadra nem vihettem fel).

Bármenyire is napos idő volt, a tipegésemmel sosem értünk volna a ceremónia színhelyére, ezért taxit fogtunk. Ez szerencsére nem olyan nehéz, már ha valaki ismeri a taxik megkülönböztető jeleit.

Az utas oldalán, az ablak sarkában van egy kis, világító tábla, mely az autó foglaltságát vagy szabadságát van hivatott jelezni – kanji felirattal. Sőt, még azt is kiírja, ha az utas épp fizető módban van. A felirat színei azonban pont ellentétesek a mi nyugati logikánkkal. A szabad kocsi felirata – gondolom, figyelemfelkeltés gyanánt - piros, a foglalté zöld. Egyik csoporttársunk, aki nem ismerte a cselt, és még a kanjikat sem tudta elolvasni, egy kisváros vasútállomásán 2 órán át képtelen volt taxit fogni magának. Elcsigázva mesélte, hogy nem érti, miért volt aznap este akkora a forgalom, alig akadt zöld jelzésű taxi, azok sem álltak meg, hiába integetett nekik. Végül kénytelen volt megkérni valaki japánt, hogy szerezzen neki egy kocsit. Az illető egy percen belül abszolválta a feladatot…

szivemcsucskejapan.blog.hu

(Elsőre kissé meghökkentő, hogy minden taxiban csipke üléshuzat van, de aztán hamar meg lehet szokni. Mindig szép fehér, legalább látszik, hogy gyakran mossák.) Az is furcsaság, hogy itt a fontos utas  nem a vezető mellé, hanem hátra, az anyósülés mögé ül. Az ő ajtaja a vezető által nyitható, csukható. Csak mi, nyugatiak követjük el azt a hibát, hogy kiszállás után jól becsapjuk ezt az ajtót. Egy igazi úriember vagy kisasszony fizet (nincs borravaló!), kiszáll és tovasétál...

Mi szerencsére tudtuk, milyen taxira vadászunk, így pillanatok alatt megfogtunk egyet. Azonban a ki és beszállás valami elképesztően nagy feladat volt. Az üzletben megtanítottak, hogyan rakjam a kezem a taxiban, hogy ne gyűrődjön a kimonó ujja, de a beülésről senki sem beszélt. A probléma ott kezdődött, hogy a magas hajkoronától nem fért be a fejem, aztán azt nem tudtam, hogy is üljek, hátamon azzal a hatalmas masnival. És hát a kiszállás…

Amivel mindenki rémisztgetett, az ment a legkönnyebben. Egy hosszú estélyen igenis kérdés, hogy lehet egy kimonóban wc-re menni. Annyira rám ijesztettek, hogy egész délután alig mertem inni, egyszer azonban mégis elkövetkezett az igazság pillanata. Némileg tanácstalan voltam, de a hosszú ujjakat összekötve már nem voltak igazi gondjaim. Persze eltart egy darabig, míg az ember lánya balra-jobbra, balra-jobbra széthajtogatja a szoknyadarabokat, de ha a kimonó rendesen meg van kötve, minden a helyén marad, s bár a visszarendezkedés eltart pár percig, az egész nem olyan nagy tortúra, mint ahogy lefestik.

Ehhez persze tényleg az kell, hogy a kimonó rendesen meg legyen kötve. A rendesen pedig szenvedést jelent. A kimonó nem a nagykeblű hölgyek műfaja, ahogy a szemet nem lehet hangsúlyozni, úgy kell eltűntetni ezen adottságokat is. A ruhát leszorítják, és mell alatt olyan szorosan megkötik, hogy nehéz benne levegőt venni. A biztonság kedvéért ugyanezt teszik mind a nagajubannal mind a kimonóval, én az elején kissé meg is szédültem, idő kellett mire megszoktam, hogy csak piheghetek. Hogy ne csússzon el, a kimonót derékban is jól megkötik, aztán jön az obi, amit szintén a határokig húznak. Az obit aztán különféle további madzagokkal, végül az obijime-vel  erősítik fel, és ezek végeit is mind betömik a kimonó és az obi anyaga közé.  Az obijime (ejtsd obidzsime) az a vastag, picit harmonikaszerű anyag, ami utolsóként kerül megkötésre illetve  betuszkolásra. Ha valaki eddig nem fulladozott, most biztos megteszi. (Itt a képen az obijime az obi tetején látható fekete-fehér színben. Mindig kilátszik, és harmonizálnia kell a kimonó színével és mintázatával.) A derék ilyen mértékű elszorítása hasonlatos lehet a hajdani fűzőhöz, csak jelen az esetben a kebleket is lefelé szorítják. Nem tudom, melyik kényelmesebb viselet. Én alaposan megszenvedtem.

A pihegéstől, a kevés ivástól szédelegtem, aztán meg is éheztem, de órákig nem jutottam a tálak közelébe, mert mindig jött valaki, aki gratulált, vagy névjegyet cseréltünk, a szokásos fogadásos hangulat. A többi ETPsel néha összekacsintottunk, vágyódó pillantást vetve a finomságoktól roskadozó asztalok felé. (Nem csak megrakott  asztalok, de még a lármát tovább fokozó zenekar is volt...) Szerencsére egyszer még ennek is vége szakadt, és én is nekiláthattam az ivásnak lakmározásnak. De jaj, 2 pohár víz és pár falat után kiderült, hogy máris túlettem és túlittam magam, a szoros kimonótól a torkomban éreztem a gyomromat, és erős émelygéssel küzdöttem.

Alig vártam, hogy vége legyen az estélynek, mindenkitől elköszönjek, mindenkivel fotózkodjam, és eltipeghessek a szálloda átöltöző szalonjába (nem a mosdóba, itt kérem női és férfi öltözőszoba van), ahol - bevallom - nagy megkönnyebbüléssel bújtam bele a jól megszokott farmerba és laza felsőbe."    

Forrás: szivemcsucskejapan.blog.hu