Olyan jó, hogy bár a hivatalosságok változnak, mindig van hivatalos popzene. A MeH Elton Johnt tartja megfelelőnek augusztus 20-án estére. Vajon hogy megy ez? Mármint a kiválasztás. Kiss Elemér körülnéz a CD-tárjában, keres valami kellően laza, de azért nem léha előadót, olyat, aki túl van már pályája zenitjén, de messze van még a leszállóágtól, akinek már elcsendesedtek botrányai. Aki megfelel az angol királyi családnak. Aki azt a jópofa Crocodile Rockotírta, meg a minden értelemben sírnivaló Candle in the Windet Marilyn Monroe, majd némi fazonigazítással Lady Diana halálára. Akinek rózsaszín zongorája jól mutat majd a Hősök terén.
Kell egy sztárvendég. Híres, külföldi. Nem a popiparban uralkodó angolszász szupremácia ellen emelnék szót, dehogy. Csak jó volna, ha valaki kivezetné az időalagútból a MeH-et. Annyira nem Elton Johnra rázzák ma a fiatal magyarok, annyira nem az ő dalai mennek a szórakozóhelyeken, annyira nem őt hallgatja senki. Annyira nem jelent itt és most semmit az ő fellépése, legfeljebb annyit, hogy az ötletgazda és megrendelői vészes híján vannak az ízlésnek és a józan észnek. Annyira nincs köze Eltonnak se a magyar államhoz, se az új kenyérhez, se Szent Istvánhoz.
Annyi izgalmas, mai, eleven előadó létezik, akár még hazai is. Ha máskor nem, legalább a magyar államiság ünnepén játszhatnának ők. Az Elton John-koncert büdzséjéből kijönne egy monstre fesztivál. Felléphetne mindenki, aki él és mozog. És aki nincs ott a MeH diszkotékájában.