1995-ben, a Bokros-csomag vizsgálatakor fogalmazta meg az Alkotmánybíróság, hogy az emberek túlnyomó többsége nem „önnyugdíjas”. Ez azt jelenti, hogy nem saját dologi javai teremtik meg társadalmi és gazdasági biztonságát inaktív korára, hanem jövedelmének egy részét befizeti a társadalombiztosításba, s később a társadalombiztosítási szolgáltatások biztosítják megélhetését. A testület kimondta, hogy az alkotmány alapján tulajdonnak minősülnek azok a társadalombiztosítási szolgáltatások, amelyek esetében a biztosítási elem szerepet játszott, vagyis az érintett járulékot fizetett. Ilyen a nyugdíj is.

1998 óta a nyugdíjrendszer vegyes finanszírozású: a társadalombiztosítási nyugdíj mellett megjelent a magánnyugdíj intézménye. A tagdíjbefizetések itt a pénztártagok egyéni számláin szerepelnek, s a nyugdíjszolgáltatást a számlán nyilvántartott összeg alapján állapítják meg. A pénztártagok befizetett járulékai tőkét képeznek, a nyugdíjba menő pénztártagok számára folyósított kifizetés alapja a befektetett tőke hozadéka. Több mint tíz éve a magyar nyugdíjrendszer e két pilléren nyugszik, továbbá léteznek az ezeket kiegészítő öngondoskodási formák, mint például az önkéntes nyugdíjpénztárak. De mi történt azóta? Miért nem tehet semmit sem az Alkotmánybíróság? A Szuverén.hu oldalon megtudhatja.