Ejtőernyősök készülődnek Nagy-Britanniában C-47-es repülőgépeik mellett. A normandiai invázióban kulcsszerepet játszottak az ejtőernyősök, akiket a világháborúban először Németország használt kreatívan, többek között Kréta elfoglalásakor. A szövetséges partraszállásban a deszantosok feladata az volt, hogy feltartóztassák vagy lassítsák a helyszínre induló német erősítést. Ezt a közvetlen harcon túl az infrastruktúra szabotálásával érték el. Emellett számos partvédő üteget is megsemmisítettek, jelentős veszteségektől kímélve meg a hajókon érkező bajtársaikat.

"A csatorna megállított titeket, de minket nem" - olvasható a brit ejtőernyősök vitorlázógépén. A partraszállás során több mint húszezer szövetséges katona érkezett a levegőből, de nem mind ejtőernyővel. A harcosok, illetve a felszerelés egy részét C-47-esekkel vontatott, nagy méretű vitorlázógépekkel juttatták el a frontvonalak mögé. A módszer olcsó és gyorsan előkészíthető volt, az eltévedt vitorlázók személyzete azonban nagy árat fizetett, amikor a nehéz felszerelés és a járművek landolás közben összezúzták őket a repülőgép faszerkezetével együtt.

Dwight D. Eisenhower tábornok, az invázió főparancsnoka eligazítást tart ejtőernyősöknek közvetlenül bevetés előtt. Eisenhower Normandiában ismét szembekerült régi "ismerősével", Erwin Rommel tábornokkal, aki a német védelmet irányította. A két főtiszt korábban Észak-Afrikában mérte össze erejét, ami szintén a szövetségesek győzelmével végződött. Rommel még a háború befejezése előtt, a Hitler elleni puccsban való érintettsége miatt öngyilkosságot követett el, míg Eisenhower 1953-tól az Egyesült Államok 34. elnöke lett.

Amerikai teherautók és személyzetük tart Normandia felé a Csatorna nyugtalan vizein. Június 6-án nem volt ideális az időjárás a partraszálláshoz, ám a halasztás akár hónapokkal is késleltethette volna az inváziót. Ekkor már az is látható volt, hogy Európa felosztásáért a Vörös Hadsereggel kell versenyt futni. A szuboptimális viszonyok közt végrehajtott hadművelet ugyanakkor meglepte a német védelmet: ebben az időpontban nem számítottak a szövetségesek támadására.

Légifelvétel a partraszállásban részt vevő hajókról. A parton elhelyezett tüzérség mellett az aknák jelentették a legnagyobb veszélyt az inváziós erőkre. A németek emellett egyszemélyes törpe tengeralattjárókat is bevetettek a szövetségesek ellen, ám ezek minimális eredményeket értek el, rettenetes veszteségek mellett.

Brit katonák tréfálkoznak egy francia útikönyv felett. Az invázió sikeréhez hozzájárult a francia ellenállás is: a partizánok - az ejtőernyősökhöz hasonlóan - az ellentámadás ellehetetlenítésén dolgoztak. Egyebek mellett megsemmisítettek legalább ötven mozdonyt, vasútvonalakat robbantottak fel, amivel hamarosan elérték, hogy Normandiát elszigeteljék a kontinens közlekedési hálózatától.

Joseph Gary Sheahan festménye az Omaha partszakasz pokláról. A sekély tengerben rekedt katonák gondjait súlyosbította, hogy úszóképes tankjaikat túl korán bocsátották vízre, így majdnem mind elsüllyedt, és a gyalogság tűztámogatás nélkül maradt. Helyzetüket később néhány romboló próbálta enyhíteni, a bombázók viszont nem tudtak közbeavatkozni, mivel félő volt, hogy saját csapataikat szórják meg.

Amerikai csapatok érkeznek a már elfoglalt Utah partszakaszra. Itt sokkal jobban alakultak a dolgok, mint Omahán: megérkeztek rendben az úszó tankok és nyomukban az utászok, akik gondoskodtak az akadályok elhárításáról. Az Utah szakaszon néhány óra alatt megvetették a lábukat a szövetségesek, és megkezdték a hídfő kiépítését.

Németország minden rendelkezésére álló eszközt bevetett a Nyugatról érkező támadás megállítása és megbosszulása érdekében. Egy héttel a partraszállás után megindult a régóta tervezett, Anglia elleni második légiháború: bevetették a V-1 szárnyas bombákat, Hitler első "csodafegyverét". Az első tömegesen gyártott irányított lövedék, a cirkálórakéták őse jelentős károkat okozott ugyan Londonban, majd Antwerpenben és más városokban is, de sem a civil hátországot, sem az előrenyomuló csapatokat nem tudta megtörni. Hasonlóan sikertelen volt a V-2 ballisztikus rakéta, amelyből viszont később kifejlődtek a katonai és űrhajózási hordozóeszközök.

Amerikai rohamosztagosok várják a golyóálló rámpa nyitását partraszállító hajójukban, Utah partszakaszon.

Német vadászbombázók támadják a szövetséges hajókat a partraszállás napján. Normandia felett a német légierő, a Luftwaffe csak szórványos akciókra volt képes a szinte totális nyugati légifölény miatt. A német repülőcsapatokat elsősorban a szisztematikus stratégiai bombázás okozta üzemanyag- és alkatrészhiány hátráltatta. Ennek köszönhető, hogy bár a Luftwaffe már 1944-ben sugárhajtású repülőgépekkel rendelkezett, ezek nem tudták megfordítani a háború menetét.

A partszakaszok biztosítása után megindulhatott a nehézfegyverek és a hadianyag tömeges kirakodása. A hídfőállásban két hét alatt hatszázezer katonát, csaknem százezer járművet és kétszázezer tonna hadianyagot rakodtak ki a nyugati szövetségesek. Ezzel a kontinens nyugati felén is kezdetét vette az anyagháború, amelyben a Harmadik Birodalom vereségre volt ítélve.

Amerikai hegyivadászok német hadifoglyokat kísérnek az Omaha part feletti hegyormon. A rangerek egy harmincméteres sziklát másztak meg, hogy semlegesítsék az ott elhelyezett német tüzérséget, amely súlyos veszélyt jelentett a parton küzdő szövetséges katonákra. Normandia egyébként a partot elhagyva is különösen nehéz terepnek bizonyult: a sövényekkel szabdalt táj komoly előnyt biztosított a védekező németeknek.

Kanadai katonák szállnak partra kerékpárjaikkal Normandiában.

Vitorlázó repülőgéppel érkezett amerikai katonák Normandiában. Szerencséjük volt: megtalálták a kijelölt mezőt, ahol törékeny repülőik katasztrófa nélkül leszállhattak.

Amerikai katonák szárítják ruháikat egy elfoglalt német tüzérségi bunkerben. A németek Atlanti Falnak nevezték a francia partvonalon kialakított védvonalat. Ennek felépítéséhez a Todt-szervezet kényszermunkásait vették igénybe. A "fal" nem összefüggő objektum volt, hanem kisebb-nagyobb erődítmények láncolata, géppuskafészkektől a hajóágyúkat tartalmazó bunkerekig.

Amerikai katonák egy égő német Párduc tank mellett. Németország Nyugaton is bevetette legújabb fegyvereit, köztük egyre nehezebb harckocsijait. A Párducot a szovjet T-34-es hatására tervezték, ám annak egyszerűsége és könnyű gyárthatósága nélkül, így ebből sem sikerült eleget eljuttatni a frontokra. Bár a Tigrisek, Királytigrisek és Vadásztigrisek páncélzata ellenállt a szövetséges tankok lövedékeinek, a légifölény birtokában a levegőből könnyen megsemmisíthették a lomha óriásokat.

Amerikai katonák nyomulnak Németország felé egy francia kisvárosban, féllánctalpas csapatszállítójukban.

Övék itt a tér: amerikai teherautók özönlenek Franciaországba a sikeres partraszállás után. Rommel már az Atlanti Fal építésekor hangoztatta, hogy amennyiben az inváziót nem sikerül azonnal visszaverni a tengerbe, akkor Németország elvesztette a háborút, mert termelése nem versenyezhet a szövetségesekével.

Joseph Vaghi amerikai haditengerész francia civilekkel társalog Colleville-Sur-Merben. A franciák többsége felszabadítókat látott a nyugatiakban, ám a kollaboráció kérdése a mai napig fájdalmas, nehezen emészthető téma. Francois Hollande francia köztársasági elnök nagy vitát váltott ki, amikor 2012-ben felhívta a figyelmet Franciaország felelősségére a nácikkal való együttműködés és a zsidók deportálása területén.