Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
A negyedik évét taposó Karate Combat liga a filmforgatás, a sportesemény és a videojátékok világának különös elegyével igyekszik újat mutatni a küzdősportpiacon: náluk minden a fantázia szüleménye, csak a bunyó igazi. A promóció irányát Magyarország történetének legeredményesebb karatékája, S. Kovács Ádám szabja meg, a produkciót majdnem teljes egészében Magyarországon gyártják.
Visszatérőben van a karate. Persze mint versenysport soha nem ment el sehova, de a hétköznapokból legkésőbb a kétezres évek elejére már teljesen kikopott, főleg a nyolcvanas évek karatemániájához képest. Jöttek más, új küzdősportok, amik elvitték a közönséget, és a karate egy kicsit le is lett sajnálva azzal, hogy egy gyereksport, és nem alkalmazható „az utcán” vagy full-contact szituációban.
Néhány éve viszont elkezdett kibontakozni egy karatereneszánsz. Óriási sikerrel fut a Netflixen a Karate kölyök sztoriját felélesztő és folytató Cobra Kai, illetve hosszú várakozás után, ha csak egyszeri alkalomra is, de bevették a sportágat az olimpiára, és Hárspataki Gábor tavaly haza is hozta Tokióból a 75 kilósok egyik kumite-bronzérmét.
A karatereneszánszot a Karate Combat nevű amerikai profi liga is hajtja, mégpedig azzal, hogy kirángatja a sportot a hagyományos keretei közül. A pontgyűjtős helyett full-contact bunyókat szerveznek, ami a szélesebb közönséget mindig is jobban lázba hozta, és emellett úgy rámennek a szórakoztatásra, ahogy azt eddig leginkább a pankráció világában láthattuk. A műsoraik a küzdősportpiacon korábban nem látott módszerekkel készülnek, rendezvényeik legalább annyira filmforgatások, mint hagyományos sportesemények, ráadásul mindezt csaknem teljes egészében magyarok forgatják, vágják és effektezik, Magyarországon. A 2018-ban indult promóciónak S. Kovács Ádám Világjátékok-győztes magyar karatéka az egyik legfontosabb embere, aki interjúban mesélt lapunknak a ligáról.
A bunyóügyi svájci bicska
S. Kovácsot 2017-ben kereste meg két amerikai, wall streeti befektető, akik a fejükbe vették, hogy saját küzdősport-promóciót akarnak indítani. Az ötlet már egy évvel korábban megszületett, az ihletet az adta hozzá, hogy a világ vezető MMA-szervezetén, a UFC-n akkor adtak túl a tulajdonosai, nem kevesebb mint 4 milliárd dollárért, ami akkoriban minden idők legnagyobb értékű sporttranzakciójának számított. Látták tehát, hogy ha jól menedzselik, akkor óriási pénz van a bunyóban, de hogy végül a karatéra esett a választásuk, az annak volt köszönhető, hogy a sportágat 2016-ban felvették a 2020-as olimpia versenyszámai közé, és erre egy karatés ismerősük azonnal bele is ültette a bogarat a fülükbe: a karate közössége óriási, sokkal többen űzik világszerte, mint bármely más küzdősportot, viszont nincs profi ligája, és még soha senkinek nem sikerült a karatét brandként eladnia a közönségnek.
Mivel a pénzhez igen, de a sportághoz nem értettek, első lépésként megkeresték azokat a versenyzőket, akik abban az időben a legjobbnak számítottak az előző három világbajnokság alapján. S. Kovács már nem volt aktív versenyző, de 2004-ben és 2008-ban ezüst-, 2010-ben pedig bronzéremmel zárta a vébét, a 2009-es Világjátékokat pedig megnyerte. De nem csak sportolóként volt érdekes számukra a magyar karatéka: ő akkor már tulajdonosa volt egy online MMA-magazinnak, egy küzdősport-lifestyle ruhamárkának, szervezett Budapestre több küzdősportrendezvényt, és megvolt a kapcsolata a UFC-vel is, mert a promóció gáláit akkoriban kezdték el adni a magyar sporttévén.
„Kapóra jöttem nekik, hogy nemcsak a sport-, de az üzlet és a szórakoztatás részéhez is érthetek. Akkor még nem tudták, hogy versenyzőként vagy üzlettársként számoljanak velem, de elhívtak, találkoztunk Németországban, és ott helyben majdnem meg is állapodtunk, hogy engem szeretnének maguk mellé harmadik partnernek.” Így lett S. Kovácsból az induló Karate Combatban a „head of karate”, vagyis a szervezet sportügyi részében a megmondóember.
„Elsőnek a módosított szabályrendszert csináltuk meg, hogy pörgősen, full-contact módban működhessen a versenykarate, aztán összehoztunk a kipróbálására egy demórendezvényt itthon, egy kis lyukban. Felállítottuk a különleges küzdőteret, ezt pitnek hívjuk, döntött fal veszi körbe, ebben karatéznak a versenyzők, és megnéztük, működnek-e a szabályaink. 2018-ban már „rendes” pilot-rendezvényt csináltunk, de közben egy csomó változás történt a tulajdonosi körben meg a cégstruktúrában is.”
Az akkori CEO háttérbe vonult, a helyét a másik társ vette át, S. Kovácsból így egyből alelnök lett a Karate Combat mögött álló cégben, a versenysorozatnak pedig ő lett az elnöke.
A szakmai háttér és a pénzügyi alapok adottak voltak, most már „csak” a kitűzött cél megvalósítása maradt hátra: branddé tenni egy évszázados múltú sportágat. „Ha egy ennyire telített piacra lépsz ki, akkor nehéz áttörni a falakat. A küzdősportban mindenki UFC akar lenni, nem tudsz olyan promóciót mutatni, ami nem őket másolná, és nemcsak MMA-ban. Mi mások akarunk lenni, nálunk egy csomó olyan réteg van, amit máshol nem látsz.”
Bár az igazi változások csak a második évadtól jöttek, S. Kovácsék már az elejétől fogva kísérleteztek a rendezvények formátumával. Egyetlen állandó volt a képletben: a meccsek valódiak.
Az első hat rendezvényük még tradicionális sportesemény volt, kis számú, meghívott VIP-vendéggel a nézőtéren. Itt a különlegességet az adta, hogy egzotikus helyszíneken mentek a bunyók. Nem stadionokban, sportcsarnokokban, hanem például New Yorkban, az új World Trade Center 102. emeletén, Miamiban, a beachen, Athénban, a régi olimpiai falu területén, vagy idehaza, egy stúdióban, ami akkor egy raktérépület-jellegű hangulatot kölcsönzött a gálának. Szóval a sorozat minden állomásának saját fazonja, hangulata volt.
A Mount Everestről egy zöld dobozba
A tulajoknak ez mégsem volt elég, azt gondolták, ha ezt folytatják, akkor a végeredmény még így is nagyon hasonló lesz ahhoz, amit a UFC csinál, ők pedig valami olyat akartak létrehozni, ami a befektetők, szponzorok számára is sokkal izgalmasabb. „Már korábban volt egy olyan ötletünk, hogy mi lenne, ha virtuális háttér lenne a mérkőzések mögött, amit akár otthon, a néző váltogathat. Ha akarja, a Mount Everest csúcsán, ha akarja, akkor a dubaji Burdzs Kalifa tetején, vagy mondjuk az egyiptomi piramisoknál mennének a meccsek. A koncepció tök jó volt, de hogy hogyan csináljuk meg, na, az volt a jó kérdés.”
CGI-háttér előtt élő sporteseményt közvetíteni ugyanis még néhány évvel ezelőtt is lehetetlen feladatnak tűnt, de S. Kovács szerint még ma is kérdéses, van-e olyan szinten a technika, hogy ezt rendesen meg lehessen csinálni. Az elv persze ugyanaz, mint a tévés időjárás-jelentéseknél, csak itt nem egy kamera vesz egy embert, aki nem is nagyon mozog, hanem hét kamera sok embert, és állandóan mozog minden.
Egy ilyen rendezvényhez a küzdő- és a nézőtért is zöld vagy kék háttér előtt, filmes nyelven blue- vagy greenboxban kell felvenni, és a számítógéppel kreált jeleneteket az utómunkák során montírozzák a hús-vér emberek mögé. Ennek az élő megoldását korlátozottan már alkalmazzák a Karate Combatban is. Ott még viszont nem tartott a technológia, hogy egyből konyhakész, a nagyközönségnek leadható állapotba varázsolódjanak át az üres hátteres jelenetek. Úgyhogy a promóció válaszút elé érkezett. „Akkor úgy döntöttük, ha az élő rendezvények elengedésével is, de el kell mennünk ebbe az irányba, hogy a közönség ne tudjon legyinteni a termékünkre, hogy jó, ez ugyanaz, mint a többi, csak itt karateruhában bunyóznak.”
Leszámoltak tehát a rendezvények utaztatásával és az élőzéssel is, és az egész produkciót stúdióba rámolták. És mivel itthon nagyon jó és olcsó a filmes infrastruktúra, pláne az amerikaihoz képest, az adásokat 90 százalékban Magyarországon gyártják: a Korda Filmparkban, az Origo Studiosban, de korábban a Hungexpón is forgattak már. Ez azért is költséghatékony, mert egy-három alkalommal egy egész évadot fel tudnak venni, és ezt az anyagot darabolják szét epizódokra, vagyis különállóként leadott gálákra. A forgatási naphoz még egy-két hét, esetleg egy hónap utómunkát kell hozzászámolni a kész termékig. Amit az első évadban még a küzdősportok Netflixeként körülírható UFC Fight Passen lehetett megnézni, az utána jövőket viszont már sportcsatornák adták le.
„Ezekre premierként kell tekinteni, a műsorokat a sugárzásig rajtunk kívül soha, senki nem látta, az eredmények nincsenek fent előre sehol, a saját csatornáinkon is úgy építjük fel ezeket, mintha élők lennének. Úgy posztolunk a meccsek közben, mintha ezek éppen akkor történnének, valós időben, mint amikor a tévé épp adja őket.”
Ez a formátum különösen a 2020-as Covid-leállások alatt volt áldásos a sporttévéknek, amikor minden sportág minden eseményét lefújták. Két legény maradt csak talpon a vidéken, a UFC, ami erre az időszakra nézők nélkül, buborékhelyszínen szervezte meg a bunyóit, meg a Karate Combat, ahol a gyártási sajátosságok miatt eleve sokkal kontrollálhatóbb volt minden. S. Kovácséknak milliókat kellett ölniük a Covid-protokollba, de így is be tudtak utaztatni versenyzőket tizenhat országból, és fennakadás nélkül le tudták fedni műsorokkal a pandémia legrázósabb időszakát. Amikor mások összezuhantak, akkor tudtak ők nagyot nőni.
A Machete, a Béla meg a kripto brók
A tévécsatornák megszelídítésénél nem hátrány, hogy a Karate Combat igyekszik különféle híres embereket meghívni a produkciókba. Azzal még csak a küzdősport-rajongóknak kedveznek, hogy a promóció egyik állandó arca és műsorvezetője az MMA-legenda Bas Rutten, azzal viszont már a szélesebb amerikai közönségnél is piros pontot szereztek, hogy a második évadba meghívták az NFL-es, Super Bowl-bajnok Marshawn Lynchet. Szintén a 2019-es versenysorozatban kezdtek el hollywoodi arcokkal dolgozni, vendégeskedett a Karate Combatnál Hafthor Björnsson, vagyis a Trónok harca Hegye, és ugyanebben az évben bukkant fel a pitnél ceremóniamesterkedni Machete, azaz Danny Trejo is.
„Nagyon jó fej, egyáltalán nem félelmetes élőben, eleve egy válladig érő figura. Iszonyat nyitott, nagyon jól kijöttünk egymással, és egyébként van egy sofőrje, asszisztense, mindenese, akit úgy hívnak, hogy Béla. Egy hetvenéves bácsi, aki már Amerikában született, de a szülei magyarok voltak, és a Béla miatt Danny Trejo alapból szereti a magyarokat” – meséli nevetve S. Kovács. Trejo a harmadik évadban visszatért. Ez a fellépése viszont már nem színpadmesteri volt, hanem klasszikusabb színészi munka, a gálák között ugyanis rövid, vicces, parodisztikusan túlzó filmes betétek fűzik fel a bunyót egy sztoriszálra, hogy a nézőknek megmagyarázzák, hogyan kerültek a karatékák egyik virtuális környezetből a másikba.
Ezek a háttérskinek aztán tényleg mindenfélék lehetnek, a második évadra különféle bolygófelszíneket találtak ki – akkor narratív filmbetétek ezeket úgy magyarázták meg, hogy a promóció űrhajóval utazik köztük ide-oda. Tavaly pedig az volt a koncepció, hogy végigveszik a karate történetének legfontosabb állomásait, így az első bunyók az 1800-as évek végén, a sport születésénél, Okinaván játszódtak, a középső állomás a nyolcvanas évek Hollywoodja volt, főhajtásként Chuck Norris és a Karate kölyök előtt, a végső összecsapások meg már a reményteli 2040-es évben zajlottak, amikor a Karate Combat a világ legnagyobb sportja, és több százezres stadionokat tölt meg – itt nyilván az időgépes utazás volt a filmes összekötő kapocs.
Az idei évadra azt találták ki, hogy ráfűződnek a Zuckerberg-féle metaverzum-koncepcióra, és a versenyzők egy „karateverzumban” ugranak egymásnak. A virtuális hátterek miatt persze valamilyen szinten eddig is megvolt a két világ közti kapocs, de most erre kifejezetten rá is játszanak, például különféle NFT-kből állnak majd a hátterek.
A blokkláncos-kriptós vonal egyébként is ott volt a Karate Combatban az elejétől fogva, mivel az amerikai tulajdonosok már a kezdetektől, 2013-tól fogva foglalkoztak a Bitcoinnal. Rögtön a Karate Combat első évadában megállapodtak egy Bitcoin-tokent kibocsátó céggel, így ott virított a pit közepén a Bitcoin-embléma. A harmadik szezonba pedig betették az akkor sláger poén-kriptót, a Dogecoint, illetve tető alá hoztak egy szponzorszerződést a Sushi Swap nevű kriptotőzsdével. Ezekkel az apró gesztusokkal kimondott céljuk, hogy felhívják magukra a kripto brók figyelmét. Mellettük még a milleniálok felé szeretnének nyitni a videojátékokat idéző hátterekkel, bár ebbe S. Kovács bevallása szerint is egyelőre beletört a bicskájuk. Mert attól még, hogy valami úgy néz ki, mint egy játék, nem feltétlenül ébreszti fel az emberben a gamer-ösztönt, hiszen itt nincsenek irányítható karakterek, csak hús-vér emberek. A Street Fighteren és Mortal Kombaton felnőtt generáció viszont a visszajelzések alapján nagyon hálás a látványvilágért.
Most ugrik a majom a pitbe
Január végén indult el a sorozat negyedik évadának forgatása. Ez a nyitószezon óta az első, amikor „rendes” közönség előtt zajlanak a meccsek, a greenboxos váltás után ugyanis a második és harmadik évben statisztákat vezényeltek a küzdőtér mellé. Ez a „rendes” közönség viszont még mindig nem a hagyományos úton érkezik, nem váltottak sehol sem jegyet: a promóció szűk körben meghirdette, hogy lehet jönni szurkolni, a rajongók erre a felhívásra jelentkeztek. De a cél az, hogy már idén májusban tudjanak olyan rendezvényt csinálni, ahol jegyértékesítéssel töltik meg a nézőteret, a CGI-háttér is megmarad – de az egészet élőben közvetíti a tévé. Tehát a helyszínen greenboxban meccselő embereket látnának a rajongók, a tévében viszont a valós időben odamontírozott, animált háttér előtt menne a bunyó. Vagy csavarnak még egyet a recepten, és a produkció történetében először lecserélik a zöld hátteret a Mandalorian sorozat forgatásán már bevált LED-falakra – erről még nem döntöttek, de a lehetőség adott, mert ez a technológia most már elért arra a szintre, hogy reális alternatíva legyen.
A cél: ötmillió szempár
Igazán nagyot dobni ebben a bizniszben igazán nagy, amerikai tévés szerződéssel lehet, a nagy amerikai csatornák meg szeretik az élő produktumot, ezért is jön az újabb kanyar, az elmúlt két év fejlesztéseivel felvértezve, magyarázza S. Kovács. A produkció különcsége eddig bejött, a kisebb csatornák rárepültek az előző évadokra, mert annyira más, mint a többi a bunyópalettán. A szezon három hónapján keresztül folyamatosan, minden hétvégén adta a Karate Combatot az Eurosport, a brazil Globo és a CBS Sports is. Utóbbival a negyedik évadra is megvan a szerződés, de a promóció célja most már a „nagy” CBS-re felkerülni,
mert iszonyat különbség van, az egyiket nézik mondjuk 100 ezren, a másikat meg ötmillióan. Olyan beépített közönségük van, hogy egyszerűen nem tudsz mellélőni, ezt ennyien meg fogják nézni, és ha mákod van, akkor dupla annyian.
Az ötmillió szempár reményében felrázzák az eddigi formátumot, és egy darab, 12 epizódos évad helyett három négyrészes mini-évadot adnak le sorozatban, ahol az első három gála olyan lesz, mint az eddigiek, a negyedikek viszont a szezonfinálék lesznek az USA-ban – a legnagyobb meccsekkel, teljesen élőben, jegyárusítással, lehet, hogy LED-fallal, ahogy arról korábban szó volt. A felvezető gálák a tavalyihoz hasonlóan most is a CBS Sportson mennek majd, és a finálékkal akarják meghódítani a nagy testvért.
Magyar agyak, magyar pofonok
A Karate Combat nem csak két, egy budapesti és egy floridai lábon áll. A központi irodákon túl Kolumbiában tevékenykedik a kreatív csapat, a grafikusok, motion designerek. Manchesterben dolgoznak a PR-szakemberek, Tokióban a meccsmékerek, a közösségimédiás csapaton az USA és Írország osztozik. De a bunyóestek gyártása 100 százalékban magyar. „Ez korábban is így volt, csak akkor a munkát egy magyar szervizcégnek szerveztük ki, de aztán megismertük annyira a folyamatot, hogy már saját hazai filmgyártó cégünk van, amivel az összes forgatást házon belül csináljuk. Ennek a magyar cégnek én vagyok az ügyvezető igazgatója, és van 200 ember, akivel dolgozunk. Köztük olyanok, akik korábban például a Kincsemen dolgoztak, vagy netflixes produkciókon, de Nagy Mónika gyártásvezető a Dűnét is csinálta.”
Nemcsak a pit mellet, de a pitben is felbukkannak magyarok. A tavalyi szezonban négy hazai karatéka küzdött, köztük a TV2 Exatlonjában vetélkedő Virág András. Az idei évadban is több magyar versenyző lesz. A bunyósállomány úgy áll össze, hogy akinek már vannak eredményei, van követőtábora, annak a promóció többmeccses, minimum két, de általában hároméves szerződést kínál. Az ígéretes, de nagyot még nem nyert karatékák pedig egymeccses szerződést kapnak, mellyel a többmeccsesért bunyóznak.
A promóció a sportág olimpiába emelését azzal ünnepelte, hogy bejelentette: aki éremmel végez Tokióban, annak hat számjegyű megállapodást ajánlanak. Több dobogós karatékával folynak is a tárgyalások, a sportág élő legendáját, a tavalyi ezüstérmes Rafael Agajevet pedig már le is szerződtették. Ő az első évadban megfordult már a pitben, most négy év szünet után tér vissza. Interjúnk végén adta magát a kérdés: van nekünk is olimpiai érmesünk, Hárspataki Gábor bronzot szerzett Tokióban – ő jön a Karate Combatba? S. Kovács erre hamiskás mosollyal csak annyit felelt: „Meglátjuk.”
A dobozban
Meg is láttuk, ott volt – csak még nem a pitben, hanem közvetlenül mellette, a szurkolók között. A negyedik évad első gyártási napját most pénteken tartották Budapest peremén, az Origo Studiosban, mi pedig kilátogattunk, hogy testközelből lássuk, milyen az, amikor egy filmforgatás és egy küzdősportgála karambolozik. Pont olyan szürreális élmény volt, mint amilyenre az interjú alapján számítottunk.
Eleve nagyon fura érzés egy gigantikus kivi belsejében sétálgatni, pláne úgy, hogy közben pár méterrel arrébb a filmes körülmények ellenére nem egymás feje mellé akarnak ütni az emberek, hanem pont annak a közepébe, és a csattanásokat sem utólag varázsolják oda a hangmesterek, hanem a puszta fizika gondoskodik róluk, élőben. Ezzel az ellentmondással azért persze elég hamar megbékél az ember, de mire beszippantja a bunyó, és rendesen beleéli magát abba, hogy itt a dolgoknak márpedig komoly következménye van, rögtön jön az újabb kizökkenés, amikor két, mondjuk úgy, hogy gálaegység között fel kell venni a soron következő intróját, ráadásul egy rontás miatt kétszer.
„Nagyon jók vagytok, crowd is very great, thank you very much!” – biztatja ilyenkor az ebben az esetben már nem saját meggyőződésre, hanem vezényszóra tapsoló és húúú-zó közönséget egy hang hátulról, a kamerák irányából, és ha még ez sem elég, akkor doppingszerként hozzáharsogja, hogy „go, go, techno!”
Az ilyen technózások és a meccsek között semmi olyannal nem találkozik az ember, ami amúgy a sportesemények velejárója lenne, nincsenek korsó sörökkel egyensúlyozó szurkolók, nem dübörög zene, és ettől aztán mindenki normál hangerőn beszélget – egy ekkora térben pedig a nagyjából száz ember hangja egyszerűen elvész.
Újabb átkapcsolás: a meccsek alatt viszont megkerül a hang. Itt nem kellett unott statisztáktól tartani, ide rajongók jöttek, akiket tényleg érdekelt, mi folyik a pitben, és ha akció volt, azt anélkül jutalmazták tapssal, hogy ezért bárkinek is szólnia kellett volna. Együtt éltek a meccsel, pedig mire kiértünk, már vagy öt órája ezt csinálták – mégsem fáradtak bele.
Kevésbé lelkes, viszont annál lényeglátóbb volt az egyik cutman, aki mellettünk elhaladtában egy elképesztően pörgős és kemény mérkőzést úgy értékelt a végén a társának, hogy:
Ja, a bunyó jó volt. Hát nem vérzett, végül is!
