Bár mára már döntően generációs kérdés, de a tetoválás és a tetováló szalon szavak hallatán még mindig sokaknak a kigyúrt kopasz, esetleg egy fejkendős hosszú hajú tetováló jut az eszébe, aki füstös pincehelyiségben, kemény rockzene mellett kínoz fel „sokatmondóan” nonfiguratív tetoválást, egy - a komoly munkahelyről már végleg lemondó, sőt, vélhetőleg már büntetett előéletű – kuncsaftra. Idén év elejétől Budapesten az Erzsébet híd pesti lábánál pont a hasonló előítéleteket megcáfolva indult el a Queen of Hearts Tattoo. Egy olyan prémiumkategóriás tetováló szalon, ahol ijesztő börtöntöltelékek, rockerek és anyaszomorítók helyett ügyvédekbe, üzletkötőkbe vagy tanulókba futhatunk, ráadásul a tetoválásokat sem mogorva és robusztus férfi, hanem négy fiatal nő varrja fel.

Barát-barátnő; főnök-alkalmazott; vászon-művész  

„Másodéves voltam a főiskolán, amikor a barátom, Gábor megkérte, hogy rajzoljak meg neki egy tetoválást. Én persze meg is rajzoltam, majd mikor elvitte a rajzot a tetováló művészhez, ő nagyon megdicsérte. Én ezért elkísértem, mert kíváncsi voltam, hogyan kerül majd rá a rajz” – mesél az újbóli szerelembe esésről Kiss Kata tetováló művész, aki a friss élmények után úgy érezte, hogy ő is tudna tetoválásokat készíteni.

Vincze Gábor, a szalon tulajdonosa egyszer meglepte Katát egy tetováló géppel. Így esett, hogy ma már (bár, mint később kiderül, nem kitérő nélkül) Gábornak történetesen a barátnője az egyik alkalmazottja, de a kapcsolatukban nemcsak a főnök-alkalmazott felosztás, hanem a vászon-művész kapcsolat is működik, hiszen Gábor önfeláldozóan még „a tű alá is befeküdt”, csak hogy rajta is gyakorolhasson a barátnője.

A „mester és tanítvány” viszony mentén öröklődik a tudás

Bár egyre elfogadottabb maga a tetoválás, intézményes keretek között máig nem tanulható a szakma, ehelyett - a középkori céhek korát megidézve - napjainkban is a mester és tanítvány viszony mentén öröklődik a tűben tudás. „Engem már 14 éves korom óta érdekel a tetoválás, és szerencsére 18 éves koromban belekerültem egy társaságba, ahol megismertem egy tetováló mestert, akinek megmutathattam a rajzaimat” – meséli Molnár Orsolya, aki a tetováló álmokat követve porcelánfestő szakon végzett. „A porcelánfestés is egy nagyon aprólékos folyamat, ráadásul kialakításában is nagyon hasonló, mint a tetoválás, hiszen megtervezem a mintát és felviszem a felületre, ami igazából nem sík” – pontosít a szak hasznosságáról Orsi.

Akinek tetováló gépet vettek a szülei érettségi ajándékként

Az intézményi képzés hiányának megfelelően a négy lány rengeteget tanult autodidakta módon. A grafikusnak tanult, első tetoválását 16 évesen csináltató Baksza Alexandra annyiban elüt a társaitól, hogy érettségi ajándékként már egy tetováló gépet kapott szüleitől, akik álmának megvalósításában végig mellette álltak. Szülei támogató hozzáállása még akkor sem nevezhető átlagosnak, ha azt is figyelembe vesszük, hogy a tetoválás negatív megítélése mára puhulni látszik. Kata tetováló ambícióit támogatták a szülei, de eleinte azért cukkolták, hogy bár jól mutatnak a rajzai, vásznon még jobban mutatnának – mára mégis anyukája maga is tetoválást szeretne lányától, amit egyelőre biztosan nem kap meg: „De őt biztos, hogy nem tetoválom. Általában amúgy is fordított szerepben óvja egymást a szülő és a gyerek. Én sem akarok neki fájdalmat okozni.”

Kasza Viktória, a szalon egyértelműen legextravagánsabb tagja csak abban volt biztos, hogy „mindig rajzzal akart foglalkozni.” Olyannyira, hogy miután tizenöt évesen kirúgták az iparművészeti középiskolájából és szülei ezért bosszúból beirtatták egy gazdasági suliba, még táskát se vitt magával, és egész nap csak rajzolgatott. „És akkor odajött hozzám egy srác, hogy 'Fú, te tök jól rajzolsz, nem akarsz-e tetoválni?' … Én erre így mondtam a gyereknek: Biztos, hogy nem!” – emlékszik vissza Viki, hiszen számára abban az időben a tetoválás nem jelentett mást, mint egy kopasz kigyúrt csávót „nonfiguratívval”. Viki végül mégis elment egy szalonba, és az egyik szakmagazinban látott tetoválások hatására úgy döntött, „ha lehet ilyet is alkotni”, akkor mégis érdekli a tetoválás.

„Én korábban sohasem foglalkoztam tetoválással”

Nem a Queen of Hearts Tattoo volt az első szalon, ahol a négy lány együtt dolgozik. Van ennek előzménye, és bár erről nem akartak sokat beszélni, annyi azért kiderült a beszélgetésekből, hogy ott nem jöttek ki jól a főnöknőjükkel, ezért akartak váltani. Ekkor kereste meg Kata a vállalkozó párját, hogy nem tudna-e nekik segíteni egy tetováló szalon létrehozásában. Gábor ekkor már egy sikeresen működő papíripari vállalkozást is vezetett. („Tulajdonképpen pizzás dobozoktól elkezdve mindenféle hasonló dobozt gyártunk.”) Miután pedig megkérdezte a könyvelőjét, hogy lehetséges-e ennek a szerepnek is az integrálása a vállalkozásába, úgy döntött, belevág, és segít a lányoknak elindítani a vállalkozást.

„Ez egy pármilliós befektetés, nem számítok gyors megtérülésre és milliomos életmódra” – jelenti ki a vállalkozásról Gábor, aki segít a lányoknak, intézi a cég ügyeit, de adott esetben megrendeli a festékeket és a tetováláshoz szükséges további hozzávalókat is. A vállalkozás indulásakor abban biztosak voltak, hogy a tetováló szalonos sztereotípiákat megcáfoló prémium szolgáltatásokat akartak kínálni - elegáns, patinás környezetben.

Ehhez fontos volt, hogy az előző év végén az Erzsébet híd pesti hídfőjéhez közel eső, a céljaikkal külsőleg megegyező szalonhelyiségüket is megtalálják. „Mindent megterveztünk, összeszereltünk, fúrtunk, festettünk és faragtunk, mire elnyerte a mostani kinézetet a szalon” – meséli Gábor, akinek a lányokkal együtt mindösszesen három hét elegendő volt, hogy mindent előteremtsenek a vállalkozás elindulásához.

„A kuncsaftok tetováló művészt választanak, nem szalont”

Természetesen nemcsak az üzlethelyiség patinás, hanem a szolgáltatás is, amit nyújtanak, ezért meg is kérik a tetoválásoknak az árát. Marketingre egyébként a fiatal vállalkozókhoz hasonlóan egyáltalán nem költenek, a Facebook és a lányok Instagramja ugyanis teljesen elégséges a portfóliójuk népszerűsítéséhez. „A kuncsaftok tetováló művészt választanak, nem szalont” – jelenti ki Gábor, aki pontosan számításba vette ezt is vállalkozása elindításakor. Akkor ugyanis már mind a négy lánynak legalább kétéves tapasztalta, saját ügyfélköre és illusztris portfóliója volt. Ráadásul gyakorta esnek be új vendégek úgy hozzájuk, hogy a lányok egyike „az érdeklődő testvére feleségének az öccsére” varrt rá valami formát.

Pipacsokból Istent

Akár a zenében vagy a divatban a tetoválásban is mindig léteznek aktuális trendek, amik nagyon jellemzik a korszellemet. „Tavaly az aquarel ment nagyon, most dotwork és a mandala vagy a színes sárkány tetoválás és a végtelen jel lett a divat” – avat be a trendekbe Viki, aki legkevésbé a nonfiguratív tetoválást szereti, mert ahhoz csak meg kell csinálni a kontúrt, majd hosszadalmasan színezni. „A nonfiguratívnál még a maori tetoválás is jobb, ami The Rock miatt jött divatba, de az emberek gyakran azt se fogják fel, hogy jelentése van. Bejön a szalonba, és azt mondja: ő szeretne olyan tetoválást, mint ami The Rock-nak van. Pedig az a tetoválás Rock életét meséli el” – beszél az olykor előforduló megrendelői egyszerűségről Viki, akinek ráadásul több éves gyűjtése van, hogy melyik maori minta, pontosan mit is jelent. Persze extravagáns kérésekkel is érkeznek a „vásznak” tetováló szalonba. Vikitől például egy megrendelő azt kérte, hogy pipacsokból tetoválja rá Istent, de Viki hiába készítette el már többször is a tetoválás mintáját, a megrendelő egyelőre nem járt újra a Queen of Hearts Tattoo szalonban.

„Gyakran konkrét elképzeléssel jönnek be hozzánk, de azért szeretjük a saját képünkre formálni a megrendelést, sőt inkább teljes egészében mi megrajzolni” – meséli Alexandra, aki szerint sokkal kreatívabbak akkor, ha a megbeszélt keretek között teljesen szabad kezet kapnak. És mivel művészekről beszélünk, olyan eset is adódhat, hogy maguk keresnek egy kedvezményes vásznat alkotásuknak, ahogy például egy hónapja tette ezt Kata. De ezért is lehetséges, hogy amikor Orsit arról kérdeztem, melyik volt a kedvenc tetoválása, akkor magabiztosan csak annyit felelt: „Mindig az utolsó.”

Szülők vagy Rock & Roll

Orsi és Viki életpályája élő példa arra, hogy Rock & Roll életmódot nemcsak a zenész a színpadon, hanem az őt tetováló művész is folytathat. És mint tudjuk, rengeteg lepukkadt csehót meg kell járnia az énekeseknek, mire a Budapest Arénában adhatnak szuperkoncertet, ez pedig a tetoválóknál sincsen másképp.

Orsinak 18 éves korától volt megengedett, hogy tetováltasson magára, ám az is a feltételek közé volt szabva, hogy csak akkor varrathat, ha már önálló keresettel rendelkezik. Ám mivel akkor már maga is tetováló művészként dolgozott, így nem volt semmi akadálya annak, hogy a tű alá feküdjön. Huszonévesen Orsi mégis úgy döntött, hogy Londonban próbál szerencsét, és ott folytatja a tetováló pályát. Gyorsan kiderült azonban, hogy nem találta meg álmai szalonját. „A gettó közepén dolgoztam, csak színes bőrűeknek vagy „ősmagyaroknak”, akik magukra akarták varratni a csodaszarvast” – emlékszik vissza Orsi, aki hiába adott le pénzt a munkáltatójának, miközben a saját eszközeit használta a festéshez, mégsem volt bejelentve. „Kiderült, hogy még a bérleti díjat se fizeti, így más lehetőség után kellett néznem, de annyira telített a tetováló piac Londonban, hogy egy hónap alatt sem sikerült szalont találnom.”

Ezek után tapasztalat nélkül („összehazudtam az életemet”) mégis tudott felszolgáló munkákat találni, ráadásul nem is gyorséttermekben, hanem egy patinás ötcsillagos és egy oxfordi étteremben is. Egy téli vásáron mégis hidegzuhanyként futott át rajta a gondolat, hogy körülötte mindenki boldog, miközben ő egyedül van, és nem azt csinálja, amit szeret. Ezért másnap fogta magát és felmondott, megvette a repülőjegyét, hogy itthon újra folytathassa a tetováló karrierjét.

Tetoválás vagy kisközért

Ahogy az iskolai életutakból is kiderül, Viki is meglehetősen kacifántos, standup különszámot érdemlő életutat járt be, mire profi tetováló művésszé vált. 15 éves korában például még otthon csinált az ismerőseinek tetoválásokat, de mivel komolyabban szeretett volna a tetoválással foglalkozni, ezért évekig pihentette varrógépet.

- Hát vidéken otthon elkezdtem tetoválni, de el tudod képzelni, hogy milyen állapotban és stílusban…

- Milyen stílusban?

- Szarul. Aki otthon tetovál…

A tetoválást csak évekkel később kezdte újra. 18 évesen Pestre költözött, elkezdett dolgozni „kocsmában, közértben, Auchanban és pár putri helyen.” „Ekkor két napot tizenhatoztam egy kisközértben és mellette tanultam, úgyhogy végül megint egy évre felfüggesztődött a tetoválás”, majd Csepelen kapott egy lehetőséget, hogy munka mellett egy szépségszalonban tetováljon.

Viki a nem túl barátságos munkakörök ellenére sohasem tört le. „Én mindig tudtam, hogy tetoválni fogok, ezért ugyanúgy mosolyogva csináltam azokat a munkákat, mint most. Tudtam, hogy bármit is csinálok, az csak időleges – emlékszik vissza Viki, akinek élete ezek után válaszúthoz érkezett. „Odajött hozzám a főnököm, és mondta, hogy akkor döntsem el, hogy TETOVÁLÁS vagy KISKÖZÉRT!? Én így telibe röhögtem…”

Ekkor Viki végül felmondott mindkét munkahelyén, és a kezdeti időkhöz hasonlóan ismét otthon kezdett tetoválni, mígnem fél év után újra talált munkát magának. Az útkeresés alatt a legérdekesebb hely ahol lakott, egy CBA raktára volt, amit egy ember sutyiban kiadott, és mindössze egy matracból és egy asztalból állt a berendezése. Aztán eljött onnan - szerencséjére. A kiköltözése után két hónappal ugyanis a a CBA és a raktárhelység is kugyulladt. "A tűzoltók ott eszméltek, hogy jé, itt lakik valaki… De nem én gyújtottam fel” – zárja le viccesen Viki a történetet, amely részéről azt volt hivatott illusztrálni, mennyire nem egyszerű út vezet itthon addig, míg valaki tetováló művészé válik.