Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Három évig őrizte a miniszterelnök páholyát a Videoton-stadionban, kormánypárti vezetésű önkormányzati bálok rendszeres előadójának hívták, hogy szivarozni tanítsa a nagyérdeműt, és még a püspök is nála vásárolt. Ennyi sem volt elég, hogy a 12 év alatt felépített szivarparadicsom fennmaradhasson. Szender Krisztiántól a trafikosztogatásnál elvették boltját, de ami ennél is rosszabb: nagyrészt az álmait is.
Szivarszakértő, szivarüzlet-tulajdonos – ez állhatott volna évekig Szender Krisztián névjegykártyáján, aki bő egy évtized után azzal szembesült, hogy legfeljebb taníthatja Magyarországon a szivarkultúrát és a szivarozás etikai szabályait, és bár anno a hírtévések forgattak vele többórányi videót, a saját boltja és imázsa helyett legfeljebb alkalmazott lehet a dohányboltjában. Ahol azt is hiába magyarázná bárkinek, hogy a cigaretta valójában sosem érdekelte, meg azt is, magának, hogy szertefoszlottak az álmai.
Bár a Hacienda Tobacco nem csak Székesfehérváron volt fogalom, a szivarkedvelők hazai Mekkája nyár óta már az internetről is eltűnt. Már olyan kis boltja sem igen lesz már, mint a Füst című filmben a főhőst alakító Harvey Keitelnek, akinek a sarki trafikjában csak úgy, magától összegyűlik Brooklyn mindennapi történelme. Az a film is éppen arról szól, hogy „a tabacco igazából egy olyan életforma, ami kialakítja az embert”, mert a dohányboltot nem csak kinyitni, megélni is kell. Különben nem több mint egy újabb unalmas üzlet. Pedig az egész, lassan megtérülő beruházásnak van értelme: akkor és úgy, ha magához tudja kötni a fogyasztóit.
A szivar – defenesztráció
A 36 éves Szender Krisztián máig tisztán emlékszik arra a szivarra, amit egy 1997-es augusztusi vasárnapon meggyújtott. Az első volt egész életében, de szerelem volt első érintésre. Benzinkutasként, egy tipikus nyári, forgalom nélküli kora délután volt, és bár korábban is olvasott egyet s mást a témában, megtartóztatta magát. „Világéletemben sportoltam, ezért a füstöt, amennyire lehetett, elkerültem” – meséli. Meg azt, hogy az első slukk után tudta: a szivar, az valami egészen más.
Az első szivar nikotinlöketének szédítő hatása, mint a szerelem, elemi erővel hatott rá, de azóta is „csak erősödik bennem a tudat, hogy ezt a világot nekem találták ki” – mondja a fehérvári férfi. A döntése komolyságát bizonyítandó, ettől a naptól tudatos „tőkefelhalmozási időszak” vette kezdetét. Eredeti, erősáramúberendezés-szerelői végzettségének megfelelő munkakörben csak a Videotonban lehúzott szakmai gyakorlaton dolgozott, de benzinkutasként, majd iskolázott személy- és vagyonőrként folyamatosan tudott félretenni. Főként, mert a szülei elfogadták, „ahhoz, hogy jusson valamire” a káros szenvedélyektől és balhéktól mentes életű, még náluk lakó fiú, a fizetése javát érdemes félretennie. Ebből, meg némi szülői segítségből jött össze 2001. augusztusára annyi, hogy Szender Krisztiánnak boltja lett.
Megvette egy dohánybolt üzemeltetési jogát, és bár a hely bérlemény volt (és az maradt), az időközben saját családot is alapító férfi 12 évig a sajátjaként tekintett rá. „Egy picike boltocskát, egy kifejezetten szivarokra specializált szaküzletet álmodtam meg magamnak. A cigaretta meg sem fordult a fejemben, csak a kulturált szivarbolt, amivel ezt az eleganciát vissza lehetne csempészni a köztudatba” – magyarázta. Egyetlen, hasonlóan átgondolt dohányszaküzlet volt akkor Székesfehérváron, de az nem a szivarra, hanem a pipára esküdött fel.
Mindent a fogyasztói igényeknek rendelt alá, és ennek bizonyítására hosszan meséli, hogy a kubai kézi sodrásúak mellett milyen humidorszekrényre, milyen dominikai, brazil, szumátrai, nicaraguai, mexikói szivarokra hogyan tett szert – és hogyan találta meg az utat azzal a vendégei szívéhez, és persze pénztárcájához is. Az öröknek hitt körforgáshoz – vagyis: hogy mindig új és talán kevésbé ismert szivaroknak is meg tudja találni a maga fogyasztóját, és ezáltal terjessze és elmélyítse a szivarkultúrát – a legfontosabb mozgatórugót a folyamatos képzésben, tapasztalásban és tanulásban látta. Azzal együtt is, hogy sajnálkozva megjegyzi: nem nagyon boldogul az idegen nyelvekkel. A magyarul írt szakirodalmat viszont nemcsak, hogy kívülről fújja, de a saját tapasztalataira támaszkodva már azt is régen tudja, a Szivarenciklopédiában vagy a Szivarkalauzban hol ejtettek akár csak apró, finomabb hibát is. Sokfélét és meglehetősen sokat szivarozva, leginkább az empíriának köszönheti, hogy a tudása Székesfehérváron kívül is ismertté vált.
Trafikos védelem
Szenderék családi vállalkozása 2010-ig 21 négyzetméteren működött. Aztán az út másik oldalán, egy négyszer akkora helységbe költözött át, ahol már egy külön pipázós-szivarozós teraszt is építhetett. A sokféle árú, minőségű és ízlésvilágú szivar tartása nem olcsó mulatság. Amíg a bolt az övék volt, nagyjából 5 millió forintot ért a polcokon tárolt árukészlet, de Krisztián úgy további másfél millió forintot elkülönítve, azonnal bevethető forgótőkének tartott, mivel ragaszkodott hozzá, hogy mindvégig készpénzes vásárló maradjon. Semmit nem vett hitelbe vagy bizományba, nem volt fizetési csúszás, halasztás, de átutalás se.
Ezzel együtt is voltak olyan időszakok, amikor nem ment túl jól a bolt ahhoz, hogy az édesanyja és a felesége után saját magának is elfogadható fizetést adhasson. Ilyenkor maradt a biztonságizás: az építőiparban és a katonaságnál is őrként dolgozott. Sőt, tavaly márciusig a Videoton labdarúgócsapatnál is; három évig a VIP-részleg őrzése volt a feladata és felelőssége. „Kifejezetten a miniszterelnöki páholy védelme” – írhatta volna a munkaköri leírásba, de erről nem szeret beszélni, mint mondja, a munkája a diszkrécióról is szólt. Sokszori keresztkérdésre is csak annyit enged kiszedni magából, hogy több olyan vendéggel is tegező viszonyban volt, akiket ma is gyakran látni a Híradóban. Mielőtt még akár csak utalást is tennénk rá, hozzáteszi azt is, hogy: „Nem kerestem meg őket soha semmivel, mert mindenki érje el a saját erejéből azt, amit tud”.
Szivart a nők kezébe!
A Szender-bolt híre az évek alatt jócskán túlnőtt Fehérváron. Az utóbbi években már nem volt olyan báli szezon, hogy a Hacienda vezetője ne kapott volna több ajánlatot is: „emelné az est színvonalát”. És mivel volt annyira alapos és szakértő, hogy a menühöz, de még a felszolgált italokhoz is illeszteni tudta a szivarkínálatát, az efféle estek Debrecentől Zalakaroson és a fővároson át a Héderváry Kastélyszállóig mindenhol ismertté tették a nevét.
Az ilyen rendezvényeken mindenki ugyanazt akarja tudni: hogyan kell szivarozni? Krisztián csupán egy elegáns asztalt kér az alapinformációk mellé. Volt 15 fős exkluzív rendezvényen épp úgy, mint 500 főre szervezetten is, így e téren is kialakult némi rutin. Nagy bőrönddel érkezik, amiből rengeteg szivar, szivarvágó, öngyújtó, szivarka és némi, zömmel képeskönyves szakirodalom kerül elő. Az a kialakult véleménye, hogy bár minden este más volt, de egy szempontból mégis mind nagyon hasonló: abban, ahogyan az emberek szivarozni kezdenek.
Az est elején a szivarosasztalhoz lépők mind csak csodálkoznak a kínálaton, és egy-egy szálhoz, ami tetszik vagy éppen nem tetszik, elmondják a magunk hozzáfűzni valóját. De elsőként senki nem mer rágyújtani. Aztán ha ital is kerül a kézbe, és oldódik kicsit a hangulat, felizzanak az első aperitif-szivarkák. Pontosan negyedórásak, így az még befér a vacsora elé. Aztán, amikor a vendégek látják, hogy akadt egy bátor ember, aki rágyújtott, elindulnak az asztal felé a barátokkal, ismerősökkel, elkezdődik a szivarok felett az ismerkedés, és ezzel együtt a füstölgés is.
Idővel rájött arra is, hogy a kezdeti távolságtartást úgy a legkönnyebben feloldani, ha a feleségét is magával viszi. „Ha a férfiak egy nő kezében meglátnak füstölögni egy komolyabb dominikai vagy kubai szivart, késztetést éreznek arra, hogy minden gátlásukat eldobják, ami visszatartotta őket a szivaroktól” – magyarázza a szakértő. A legfelszabadultabb szivarestjei szinte kivétel nélkül azzal a finom provokációval indultak, hogy elsőként egy hölgy gyújtott rá.
Nem jól nézték a listát
Amikor a dohány-kiskereskedelmi koncessziók állami szétosztása napirendre került, Szenderék a pályázatukat a helyi iparkamaránál íratták meg. Olyan pályázatírót választottak, aki nemcsak a kiírást, hanem az egész háttér-dokumentációt is, a legapróbb részleteket is ismerte és kívülről fújta. Biztosra akartak menni. Még akkor is, ha többen legyintve mondták a boltban, hogy nyugodtan megírhatnák maguk is a pályázatot, annyira nyilvánvaló, hogy aki a püspöknek is beszállítója, annak félnivalója nincs. Krisztián azonban úgy gondolta, jobb, ha szakemberre bízza a munkát. Volt, aki megemlítette, a koncesszióhoz politikai ismertség kell, de a trafikos erre azzal nyugtatta magát, hogy bár a helyi és térségi potentátok mellett szegedi és győri törzsvásárlói is zömmel a sofőrt küldik be hozzá szivarért, az azért mégiscsak jelent valamit, ha időről időre nála vásárolnak. Meg hát a neve és a tudása mégiscsak olyan körökben forgott, hogy a jó pályázattal, és az ismertségét megalapozó tapasztalattal a háta mögött – gondolta – nincs miért izgulni a családnak.
A boltot az édesanyjával hozta létre, a családias légkört a legutolsó időkig a gyesről visszatérő feleségével tette teljessé. Így is írták meg a pályázatot: a védett életkorban lévő édesanyjával és a gyesről visszatérő feleségével hármasban vinnék tovább az üzletet.
Az eredményhirdetés napján, éjfélkor ott ültek ugyan a feleségével a számítógép előtt, de azt, hogy nincsenek rajta a nyertesek listáján, először nem is vették észre. A lista székesfehérvári szeletében azt nézték meg, hogy kik az ismerősök. Ám miközben Krisztián fennhangon ecsetelni kezdte, hogy a néhány régi motoros mellett több olyan név is olvasható az oldalon, aki soha nem foglalkozott még dohánnyal (viszont úgy látszik, elég vagyonnal és ismeretséggel rendelkezett), a felesége falfehérré válva szólt: nem jól nézik a felsorolást, mert magukat se találja a listán. „Megállt bennem az ütő” – emlékszik vissza Szender. Azt, hogy eztán órákig mi történt, nem nagyon tudja ma sem felidézni.
Fidesz, lista, sorstársak
Miután látták, hogy nincsenek a listán, próbálták legalább a miérteket megtudni. A pályázatíró nem értette a dolgot, de Krisztián beszélt több önkormányzati képviselővel és a polgármesterrel is. Mind meglepettnek tűntek, de miután mindegyikük sajnálkozott, és többen is értetlenkedtek, simán lepattintották azzal, hogy most már nincs mit tenni. A trafikos Krisztián később a beszállítóktól és más trafikosoktól úgy hallotta, a pályázatok elbírálásának országos általánosságú gyakorlata igazából az lehetett, hogy azokat a helyi szinten működő kormánypárti képviselők döntötték el, és az országos összesítő listát a pályázatkiíró NDN Zrt. lényegében csak jóváhagyta. Hiszi is, meg nem is – állítja a férfi, de az teljesen egyértelművé vált a számára, hogy mindenki csak mismásol és másra mutogat.
| Az új trafikosokkal az a baj, hogy . . . |
A piacon júliusban megjelent trafikosokról nincs jó véleménye, szerinte mindenki ugyanazt a hibát követi el. Azt, hogy a vállalkozó "hiába váltotta ki így vagy úgy az ipart", és szerzett akár több koncessziós jogot is, azzal egyáltalán nem számolt, hogy minden üzlethez külön forgótőke is kell. „Meg türelem, mert ez nem olyan, mint a pénznyomtatás” – mondja a szakember. Itt ugyanis nincsenek gyorsan megtérülő árukészletek, helyette arra kell felkészülni, hogy ha jól is vinnék a cigarettát, egyik napról a másikra is beállhat a forgalomban egy-egy kisebb leállás. Az üzemben tartáshoz ezért mindig bent kell tartani a pénz egy részét. Szender úgy látja, hogy egy vállalkozást beindítani bárki képes, de fenntartani és eredményesen üzemeltetni egy dohányboltot sokkal nehezebb és sziszifuszibb munka, mint azt a legtöbb pályázatnyertes gondolta. Neki is évekbe telt, hogy természetesnek vegye: ha a vevő – vagy a piac – megkíván valami mást is, mint ami van, akkor először neki kell a zsebébe nyúlnia. |
Arról, hogy a szivarspecialista valójában miért nem vihette tovább a boltját, Fehérváron is csak szóbeszédek vannak. Az egyik szerint az volt a „bűne”, hogy vagyonőrként olyan cégnél dolgozott, amelynek vezetője „nem számít kifejezetten fideszes kötődésűnek”. Egy másik szóbeszéd egy olyan tiltólistáról terjedt el, amin jó néhány dohánykisker-vállalkozás szerepel, mint akik nem szerezhetnek koncessziót. A szivarboltos ez utóbbit annak ellenére kétkedve fogadja, hogy több városból is, „sorstársaktól” hallotta már ugyanezt a verziót.
Tulajdonosból alkalmazott
Nyáron, a koncessziót nem nyert trafikosok számára előírt redőnyleengedési határidő közeledtével az egyik fehérvári koncessziónyertes betoppant Szenderék boltjába. A két fél megállapodott, hogy a bolt jellegét megőrzik, és a házaspár alkalmazottként dolgozhat tovább.
A legkülönfélébb hatóságokat képviselő ellenőrök rendszeresen megjelennek a boltban, de eddig nem találtak fogást. Az NDN Zrt. emberei sem, sőt az ellenőrnek annyira tetszett az üzlet, hogy megkérte, hadd fotózza már le a boltot, mert felterjesztené a legszebb trafikok közé, mert nem nagyon látnak ilyen hangulatos boltot. „Természetesen megengedtem neki, de hozzátettem, hogy fényképeket már én is küldtem, a pályázathoz amivel nem nyertem, pedig amit lát, 12 év munkájának gyümölcse” – meséli Szender.
Megbeszélte a feleségével, hogy amíg lehet, az árukészletük visszaadásából keletkező pénzmagra vigyázni fognak. Nem akarnak profilt váltani, és mással kereskedni, mert Fehérváron szinte csak rossz példákat látnak; a boltok sorra nyílnak és zárnak be. És nekik csak egy dobásuk volna. Sok esélyét nem látják ugyan, de titkon még mindig bíznak abban, hogy valahogy majd mégiscsak szereznek egy dohánykoncessziós jogot. Sokan csak vergődnek a tuti üzletnek tűnő dohánybolttal, mert nem tudják üzemeltetni. „Ez az egész miskulancia egy fél éven belül eldől. Ha nem lesz változás, akkor – bármennyire is szeretem a hazámat – elmegyünk Magyarországról. A kapcsolatokat már megszereztük hozzá” – mondja keserűen Szender Krisztián.
Groteszk hungarikum
„A szivarspecialista, akitől elvették a szivarboltját” – írná fel legszívesebben a névjegyére. A keserű, groteszk helyzet azonban hungarikummá érett: november 12-én Szender Krisztiánt meghívták a parlamentbe. A T. Ház protokollosai a 4. latin-amerikai szalon vezető előadására és prezentációra kérték fel.
A magas férfi kopaszra borotvált fejjel behúzta maga mögött az ország házába az utazóbőröndnyi kelléket. "Megterített" a rendelkezésére bocsátott, mintegy 3 négyzetméter asztalfelületen, és várt. A menetrend szerint a kubai nagykövet után következett, és a szivarokról, a szivarozásról és az úriemberi etikettről kellett beszélnie az országgyűlési képviselőknek (meg más, a Házban dolgozó, illetve oda meghívott, zömmel illusztris vendégnek). A felkonferálásáig Krisztián görnyedten és feszülten ült a székén, és hagyta, hogy a felesége a kezét fogva nyugtassa. Aztán amikor Közép-Európa legnagyobb szivarszakértőjeként hívták a mikrofonhoz, lassan kiegyenesedett, és nagy levegőt vett. És elegánsan belekezdett egy Castróról és a Cohiba Signo 6-osról szóló mulatságos történetébe. Sokan nevettek.
Ha a cikket érdekesnek találta, látogasson el a hvg gazd Facebook-oldalra, és nyomjon rá egy "Tetszik"-et. Nem bánja meg!
