Hogy zuhog! – csóválja a fejét a magyar fiú. És milyen jó ez a növényeknek! – válaszolja a német kolléga mosolyogva. Ha a hőség miatt sopánkodna társa, akkor is lenne jó híre: lehet strandra járni, napozni. Hogy a pohár félig tele vagy félig üres, azt neveltetésünk és kultúránk is jócskán meghatározza. Viszont csak mi változtathatunk rajta.
Már nem azzal az iróniával beszélgetünk pszichológiáról, önismeretről, terápiáról és Woody Allenről, mint harminc éve – a fiatalabbak legalábbis egyre kevésbé értik, miért ítéli el sok idősebb az úgynevezett pozitív kommunikációt. Miért éli meg valaki győzelemnek, ha egy jól irányzott beszólással sikerül fájdalmat okozni a másiknak vagy zavarba hozni, és miért kezdődik olyan sok mondat úgy, hogy „az a baj”. A levegőben lógó és feszültségtermelő konfliktusok nagy részét sokan kikerülik, mintha csak tabu lenne. Ahelyett, hogy belátnánk, nem értjük a másik reakcióját, egyszerűbb arra gondolni, hogy ő a hibás a helyzet miatt – mert érzéketlen, netán pont túlérzékeny.
A mindennapos pózolás hátulütői
Mindenki arra törekszik, hogy a lehető legtöbb embernek legyen jó véleménye róla. Pozitív képet akarunk láttatni magunkról, ami miatt sokan a perfekcionizmus álarca mögött élik egész életüket. Márpedig az álarcok nemcsak veszélyesek, hanem költségesek is, hiszen két rendszer fenntartásához kell energia: a valóságéhoz és a látszatéhoz.
Ám hiába korlátoz a hazugság és a negatív kommunikáció, mégis ritkán merünk pozitívan kommunikálni. Egyfelől mert kultúránk a vidám és pozitív embereket többnyire felszínesnek, könnyelműnek tartja, másfelől mert félünk az elutasítástól, a gúnytól, a kritikától, amit környezetünktől kapnánk. Holott a tökéletesség illúziója a legveszélyesebb hazugságok egyike.
Sokan vélik úgy, hogy környezetük csak az igazán kiemelkedő teljesítményeket „jutalmazhatja” pozitív reakciókkal. Ezért részben a szürkeséget, tömegbe simulást sugalló kulturális örökség a felelős, másrészt pedig a család. Lehet, hogy a szülők szeretettel nevelték gyermeküket, de a mintázatok azt közvetítették, hogy világunkban magától értetődő a sikertelenség és a szégyen. Kulcsmondatai e mintáknak a következő mondatok: „Ebben a házban az van, amit én mondok!”, „Értem, hogy ezt szeretnéd, de én tudom, mire van szükséged!”. Vagy a legnagyobb hatással blokkoló: „Ne csináld, mert baj lesz!” (Pedig a bajok nagy része nem több, mint megoldható probléma).
Vágyainkat így nemcsak elnapoljuk, hanem később mi magunk leszünk azok, akik megkérdőjelezzük igényeinket. A mélyen rögzült tanult tehetetlenséget csak tudatos önmegfigyeléssel lehet felülírni, és ha meg is van a szándék, akkor sem megy egyik napról a másikra.
A pozitív hozzáállás fejleszthető
A jó hír, hogy társas hatékonyságunkat – vagyis azt a képességet, amivel a kapcsolatainkban felbukkanó konfliktusokat pozitív hozzáállással kezeljük – bármikor elkezdhetjük fejleszteni. Például ne söpörjünk semmit a szőnyeg alá, hanem bátran jelenítsük meg. Ha a másik szemébe nézve, nyugodt hangon elmondjuk, hogy megjegyzésével zavarba hozott bennünket, máris oldjuk saját zavarunkat, számára pedig tiszta helyzetet teremtünk.
A pozitív kommunikáció kapcsán sokan a gondolat teremtő erejéről beszélnek: a vállalati szinten megvalósított pozitív kommunikáció például növelheti az eredményességet és a hatékonyságot. Emellett biológiai bizonyítékok is rendelkezésünkre állnak: ha egy görnyedt ember kihúzza magát, vagy ha a kedvetlen erőt vesz magán, és mosolyog, tapasztalni fogja, hogy önmagában a testtartás és a mimika megváltoztatása hamarosan a hangulatát is pozitív irányban befolyásolja.
Egy egyszerű trükk, amivel sokkal hatékonyabbak lehetünk munkánkban
Akár testbeszédünk megváltoztatásával is hatékonyan növelhetjük teljesítményünket – vallja Amy Cuddy, napjaink egyik népszerű pszichológus előadója. Tényleg lehetséges lenne, hogy nemcsak az agyunk irányítja a testünket, hanem a testünk is képes befolyásolni az agyunkat?
Ha mások felé irányul a mosoly, vagy a megszokottnál hosszabb kézszorítás, akkor Eric Berne pszichológus nevezéktana alapján úgynevezett sztrókkal, vagyis egységnyi pozitív elismeréssel ajándékozzuk meg a másikat. A sztrók lehet szóbeli és negatív is, magunkat is tudjuk vele bántalmazni: „Már megint milyen hülye voltam…”A sztrókokból kódoljuk, hogyan értékel bennünket, vagy kapcsolatainkat a társas környezet. Aki rendszeresen pozitív sztrókokat ad és kap, sokkal aktívabb lesz, mert megtanulja, hogy a kudarcnak hívott mulasztás a tanulás és az újabb próbálkozás lehetősége egyben. Amennyi csalódást és fájdalmat okoz az ítélkezés, a bántó kritika, a negatív minősítés, épp olyan sok lehetőséget nyújthatna az örömre a pozitív kommunikáció. Költsége nincs, viszont minden résztvevő profitál belőle.
Útmutató pozitív kommunikációhoz
A negatív kommunikáció kerülendő típushibái közé tartozik a kioktatás, ami valójában a másik lenézéséről adott üzenet. „Lehetett volna tudni”, „Mindenki tudja”, „De hát ez evidens” – az ehhez hasonló mondatok alárendelő gesztussal érnek fel. Gyakori szituáció a másik félbeszakítása is, amikor azt érezzük, meg kell állítanunk egy befejezetlen monológot. De míg egy nyers félbeszakítással azt üzenjük, hogy a másik mondandója – és ezzel ő maga is – kevesebb nálunk, egy udvarias kézmozdulattal jelezve szándékunkat pozitívabb helyzetet alakíthatunk ki.
Általában a másikra vonatkozó, pozitív én-üzenetek bírnak a legerősebb hatással. Ahelyett, hogy azt mondanánk: „Precíz embernek tartalak”, fogalmazhatunk másképp: „Megnyugodtam, amikor láttam, hogy te is át fogod nézni az anyagot.” Azt, hogy „jók az ötleteid”, mondhatjuk így is: „Feldobtak a javaslataid, mindegyikben sok a kreativitás.” Mondatunk kezdetével is vihetünk pozitív töltetet a kommunikációba, például ha ilyen felütéseket használunk: „Nagyon szeretném, ha…”, „Kellemesebben érezném magam, ha…”. Vagy ha a „Finom lett a kávé” helyett azt mondjuk:
„Szeretem, ha te főzöd a kávét!”
Jóval több megköszönnivaló kínálkozik a mindennapokban, mint sejtenénk – és a köszönettel nemcsak a pozitív jelleget, hanem a kapcsolatot is erősítjük. Megköszönhetünk egy információt, egy telefonhívást, egy látogatást, vagy akár egy bonyolult szituáció alapos megfigyelését és az arról adott visszajelzést.
Varázslatos hatással bír – mert mindennapi kommunikációnkban ritka, mint a fehér holló – néhány olyan mondat, amely a verbális önostorozás megkerülésével üzen nyílt belátást társunknak. „Ezek szerint ebben neked volt igazad”, „Bocsánatot kérek, tévedtem”. Azt viszont ne mondjuk, hogy „hazudtam”, ha csupán arról van szó, hogy felcseréltünk két határidőt (bármilyen meglepő, sokan teszik ezt).
Ha a másik indít negatív felütéssel, akkor is sokat tehetünk a helyzet megfordítására. Barbara Berckhan számos megoldást kínál az ilyen helyzetekhez. Néma jelzéssel, például csodálkozóan felvont szemöldökkel, semleges hangszínű hümmögéssel, ahával és nocsakkal, egy oda nem illő közmondással átmenetileg szelídíthetjük a támadót. Ennél nagyobb hatást érünk el egy pontos visszakérdezéssel: „Hülyeségnek tartom, amit írtál!” „Hülyeségnek tartod, amit írtam?” Az esetek nagy részében a kritikus ilyenkor magyarázkodni kezd: „Jó, nem az egész hülyeség, csak…” Bókolhatunk is: „Bizonyára idődbe és energiádba került átolvasni az anyagot!” Vagy tehetünk tényszerű megállapítást.
Végül úgyis fel kell vállalni a konfrontációt. Ennek a leghatékonyabb módja a helyzet és a játékszabályozások tisztázása: mire ezekben konszenzus születik, addigra az indulatok is lecsillapodnak.
Szvetelszky Zsuzsanna cikke eredetileg a HVG Business Man lapban jelent meg. Kíváncsi, hogyan segíthetik karrierjét vagy cégének sikerét a történetek, és hogyan aknázzák ki a sztorik erejét a profik? A HVG Extra Business friss számának középpontjában a történetmesélés áll. Keresse az újságárusoknál, vagy rendelje meg itt kedvezménnyel!
Ha érdeklik a gazdasági, üzleti témák, lájkolja a HVG Extra Business Facebook-oldalát!
