Állítólag úgy kezdõdött az egész, hogy a tanár tengeribeteg lett, és Gorcsev felajánlott egy kellemes ízű magakeverte citromos, konyakos, szódabikarbónás italt, amitõl a tanár jobban lett, és megkérdezte a fiút, kicsoda és honnan jön...

Gorcsev Iván vagyok, foglalkozásomra nézve huszonegy éves, a Naszja Gorjodin-beli báró Gorcsev cári kamarás testvéröccsének fia. Atyám a Jusztveszti Versztkov kormányzóság katonai parancsnokaként védte Ogyesszát a fellázadt hadiflotta ellen.

Mindebbõl egy szó sem volt igaz. De egészen fiatal lánykák és öreg tudósok hiszékenysége állítólag korlátlan...

Szóval ön emigráns?

Bizony, tanárovics bátyuska. Atyámat még aranycímeres trojka röpítette a Carszkoje Szelóba... Hej, kontuszovka! Hej, Volga, ha én még egyszer ott lehetnék...

De, hiszen ön nem emlékezhet Orosz-országra, ha huszonegy éves.

Annál kínosabb, bátyuska professzovszka, mert én egyszer se láttam ezt a csodálatos havas földet, amely olyan felejthetetlenül él emlékezetemben...