A japán Toyota arra készül, hogy - a szerelőszalagjairól leguruló járművek számát tekintve - legkésőbb jövőre a világ legnagyobb autógyártója legyen, letaszítva a dobogó legfelső fokáról az azt évtizedek óta birtokló amerikai General Motorst (GM). Valószínűleg e törekvés szempontjából sem véletlen, hogy május elején a Toyota Jim Presst nevezte ki észak-amerikai leányvállalata vezérigazgatójává; az 1970 óta a cégnél dolgozó menedzser az első amerikai, aki elnyerte ezt a korábban kizárólag japánok által betöltött posztot.

Alig egy éve külföldi kézbe került a Sony irányítása is: a világ egyik legismertebb szórakoztatóelektronikai cégének első nem japán elnöke a brit-amerikai kettős állampolgárságú Sir Howard Stringer (HVG, 2005. március 19.). A walesi születésű Stringer egyébként csak a második volt az ázsiai szigetországban ilyen nagy presztízsű poszton az 1999-ben a meghatározó tulajdonossá vált francia Renault által a Nissan élére helyezett - és az autógyárat talpra állító, majd az anyacég irányítását is átvevő -, Brazíliában született, francia állampolgárságú Carlos Ghosn után, aki mellesleg a Sony igazgatótanácsának is a tagja.

Ők ugyan az első fecskék a hagyományosan zárt japán vállalati felső vezetői körben, ám megjelenésük jelzi: ahogyan az a húsz évvel ezelőtti félelem nem igazolódott, hogy a pénzben bővelkedő japánok olcsón fölvásárolják az USA gazdasági ékköveinek számító cégeket, úgy az sem vált valóra, hogy a nyugati szemmel nézve könyörtelenül fegyelmezett szigetországi vállalati kultúra bedarálja az amerikait. Az USA-sajtó korábban tele volt olyan történetekkel, mekkora megütközéssel fogadták a betelepülő autógyárak alkalmazottai a japán egyenlősdit és csoportszellemet, például a dolgozókat egységbe kovácsolni hivatott közös tornagyakorlatokat. Az első sokkot aztán kölcsönös alkalmazkodás követte. A precíz japán termelési gyakorlatot és beszállítási menetrendet - amelynek egyik meghonosítója éppen a Toyota volt - átvette a három nagy detroiti autógyár, a GM, a Ford, valamint a maga alkalmazkodását az őt felvásárló német Daimler-Benzzel is végigvivő Chrysler, és hasonlóképpen cselekedtek az európai autógyárak odahaza, illetve amerikai leányvállalataiknál.

Az amerikai cégek "japánosodása" a külsőségekben is megmutatkozott. Amikor például a német BMW 1994-ben a dél-karolinai Spartanburg mellett megnyitotta amerikai összeszerelő üzemét, annak a Hondától átcsábított igazgatója híven követte a japán receptet. A futószalagnál dolgozók fehér egyenoverallt viseltek, a menedzserek minden operatív döntést magukhoz vontak, a központi iroda pedig egyetlen hatalmas terem volt, amelyben az íróasztalokat csak fejmagasságú paravánok választották el egymástól. Nem telt bele néhány év, és rájöttek, hogy a termelékenység növelése nem a Japánban meghonosodott vállalati kultúra szolgai másolásán múlik. Így megszűnt az egyenruha, az igazgató külön irodát kapott, ahol nyugodtan beszélgethet tárgyalópartnereivel, a döntéseket decentralizálták, és a parkolóban is fölszámolták a "japán korszakban" meghonosított egyenlősdit: a vezetők autóinak újra kijelölt helyük lett a bejárat közelében.

Nehéz volt viszont áthidalni a kommunikációs különbségeket. A tárgyalni érkező japánok sokáig panaszkodtak, hogy - mivel egyes posztok megnevezése nemegyszer cégenként is eltérő - a névjegykártyák cseréjével nem mindig kaptak pontos képet arról, milyen feladatuk, hatáskörük van az asztal túloldalán ülőknek. A szigetországban ugyanis a hierarchia hagyományosan szigorú, a beosztásból pontosan kiderül, hol áll a rangsorban az illető, s mekkora szava van a tárgyaláson.

Okozott konfliktusokat a döntéshozatali mechanizmus is. A vállalati családokon, a keirecukon belüli együttműködéshez szokott japán menedzserek számára ugyanis idegen a gyors és határozott döntés amerikai stílusú agresszivitása. Az angolszász ütemben gondolkodó menedzserek ellenben a hezitálás - és végső soron a vezetői képességek fogyatékossága - jelének tekintették a fölmerülő problémák körbejárását, ami a Japánban megszokott konszenzuskeresés fontos eleme volt. Egy tavalyi - név nélküli - felmérésben például egy, a Fortune amerikai gazdasági magazin 500-as listáján szereplő kereskedelmi cég vezetője elmesélte, mennyire bosszantotta őket, hogy japán leányvállalatuknál halogatták az anyacégnél alkalmazott számítógépes rendszer átvételét. Amikor viszont megtették, kiderült, hogy addig finomítgatták, amíg az jobban nem működött, mint az eredeti.

Szociológiai vizsgálatok során napvilágra került az is, hogy a japán befektetők Amerikában - a kezdeti nehézségek után - sikeresebben működtek együtt a fizikai munkásokkal, mint a menedzserekkel. Az előbbiek számára ugyanis biztonságot nyújtott a csoportszellem erősítése - nem beszélve arról, hogy míg az amerikai autógyárak például sorozatos elbocsátásokra kényszerültek, addig japán társaik újabb és újabb üzemeket nyitottak -, az utóbbiak viszont megszenvedték, hogy előrejutási lehetőségeik sok esetben beszűkültek, épp a szigetországi menedzserek megjelenése miatt. A globalizáció fölerősödése enyhítette ezt a feszültséget: a Toyota például ösztönözni kívánja, hogy vezető menedzserei mozogjanak a világ különböző részein lévő érdekeltségei között. Igaz, a cég egyelőre tart egy szigorú korlátot: igazgatótanácsának 26 tagjából egy sem külföldi, noha nyeresége zömét már Japánon kívül termeli.

Ha lassan is, de a japán vállalati kultúrába is behatolnak angolszász elemek. Jóllehet külföldi befektetők számára a szigetországban céget vásárolni vagy leányvállalatot létrehozni még mindig rendkívül nehéz - ekképp a "kultúracsere" ajtaja csak résnyire áll nyitva -, az 1990-es évek vége óta egyre több japán cégnek lett új, kívülről érkezett gazdája.

A szövevényes kapcsolatokra épülő japán vállalati rendszerben megjelentek az amerikai befektetési társaságok révén ismert, a reformok érdekében stratégiai váltást sürgető aktív részvényesek is, mind gyakrabban amerikai tapasztalatot és tőkét bevonó szigetországi befektetési alapok képében. Céljuk nemritkán az, hogy a cégeket rávegyék értékes, ám a részvényesek számára hasznot nem hajtó javaik - például ingatlanvagyonuk - mobilizálására, ezzel is emelve az osztalékot. Ez Amerikában jó ideje megszokott gyakorlat, ám Japánban éppúgy újdonság, mint a vállalatfelvásárlási küzdelem, amiből nemrég kaptak ízelítőt, amikor a Livedoor nevű internetes cég megpróbálta megszerezni a legnagyobb magánkézben lévő tévétársaságot, a Fuji Tv-t. A kísérlet Amerikában ismert, de Japánban még szokatlannak számító véget ért: a Livedoorról kiderült, hogy agresszív és fiatal - a szigetországban egyik sem megszokott vállalatvezetői tulajdonság - alapítója könyvelési manipulációkkal tornászta föl cége értékét, korábbi akvizícióit pedig szabálytalanságok egész sorával hajtotta végre, aminek vége őrizetbe vétel, vádemelés és rövid tokiói tőzsdei pánik lett.

NAGY GÁBOR