Képeskönyv Magyar Péter szemüvegén át a 2024-es évre – kihagyott ziccerekkel és elhallgatott történetekkel kikövezve.
Kinyomtatni az internetet – mennyi értelme van ennek a 21. században? – ez a kérdés futott át rajtam, amikor pénteken először nyitottam ki és lapoztam át a 2024 – Tisza Párt – tégláról téglára című kiadványt. Majd második, harmadik és sokadik átlapozásra, sőt kiolvasásra is ugyanez a gondolat jött elő. A miértre értelmezhető választ kizárólag a politikai logika oldaláról lehet találni: egy pártnak lehet érdeke, hogy az általa legfontosabbnak vélt képeket, kulcsszavakat, gondolatokat választói fejébe égesse.
A kiadvány – amit az egyszerűség kedvéért a továbbiakban szimplán Tisza-könyvként fogok csak emlegetni – megjelentetése mögötti motivációt aligha kell bővebben bemutatni: adott egy új, az ellenzéket letaroló, a Fideszt pedig megszorongató politikai erő, mely közlési kényszeréből fakadóan minden platformon egész pályás letámadást indított. A jelenség Magyar Péter februári felbukkanása óta tapintható a közösségi médiában szöveges és videós posztok formájában, ekkora felhajtás és népszerűség mellett pedig elkerülhetetlen volt, hogy valamikor legyen nyomtatott kiadvány is, ami
legalább súlyában kicsit többet nyom, mint egy tiszás szórólap, még ha nem is állít valójában annál többet.
Magyar mentségére legyen mondva: egy pillanatig nem is ígérte kiadványa promózása közben azt, hogy az a pártja minden részletre kiterjedő programját fogja bemutatni. „A Tisza alakulásának pillanatait szerettük volna egy könyv formájában archiválni, hogy megőrizzük a történelem számára” – írja Magyar a bevezetőben. Ennek az alapelvnek pedig ha nem is maradéktalanul, de megfelel a kész termék.
Képeskönyv
A Tisza-könyv faék egyszerű dizájnt használ: fényes, ezüstözött fed- és hátlap, a könyv egésze képekkel van teli, melyek sorát csupán néhol töri meg a szöveg. Ez az egyszerűség akkor lehetne zavaró, ha bárki többet várna egy képeskönyvnél. A Tisza-könyv ugyanis nem több ennél: képeskönyv, az a fajta, amit bárki össze tud legózni mondjuk a nyaralási képeiből, ha egy picit ért az Adobe termékcsalád használatához. És ezen a tartalmi oldal sem sokat változtat.
A könyvben három tiszás politikus jelentkezett szövegekkel, abból is nyúlfarknyiakkal csupán. Magyar mellett papírra vetett néhány sort Radnai Márk és Tarr Zoltán, a Tisza két alelnöke. De azon túl töküres, pedig lett volna miről írni.
Nincs itt a Partizán-interjú leirata, ahogy Magyar beszédei sem. Tarr Zoltáné sincs, sem másé, aki valaha felszólalt tiszás rendezvényen, vagy megnyilvánult korábban a párt színeiben. Nincsenek bemutatkozások, sem történetek. Nincs itt, hogy Magyaron kívül ki az a 16 ember, aki már tiszásként szerzett mandátumot az Európai Parlamentben és a Fővárosi Közgyűlésben. És persze, érdekesek a személyes történetek is, de még érdekesebb, hogy ők maguk sem kommunikálnak a könyvön keresztül arról, hogy mit csináltak az utóbbi hónapokban. Vagy hogy egyáltalán hogy élték meg azt, hogy most tényleg az egész ország pártállástól függetlenül őket figyeli.
Mindez ugyan indokolható, és Magyar erre kísérletet is tesz, amikor bevezetőjében arról ír, hogy „nem reklámkönyvet szerettünk volna készíteni, nem tökéletes képeket kerestünk, hanem összegyűjtöttük azokat a pillanatokat és érzéseket, azokat a hangokat és hangulatokat, amelyekkel ti, magyarok megajándékoztatok minket idén”.
Magyar pedig, ha másból nem is, magából egy keveset megmutat, és itt most nem arra célzunk, hogy soha, sehol ilyen dózisban senki nem zúdított ránk annyi őt ábrázoló fotót, mint amennyit most, a Tisza-könyvben sikerült. A pártelnök ír arról, hogy őt is megviseli a teher, melyet magára rántott, „egy vezető sokszor magányos, még akkor is, ha van otthon kivel megosztania a kétségeit, kudarcait és örömeit”, őt viszont túllendíti „a mélypontokon a felém áradó szereteten és bizalmon túl” a „hazám iránt érzett feltétlen szeretetem”.
Ha már a Tisza politikusai nem is, rajongói, fanatikusai, választói kaptak némi terepet a megszólalásra. A könyvben több apró, Magyart és a Tiszát éltető civil is kapott néhány kommentméretű helyet. Más kérdés, hogy ezek között is akadnak furcsák. „Mióta vártam, reménykedtem, hogy lesz VALAKI, aki nem a régi garnitúra elemeinek egyike!” – írja például az egyik szimpatizáns, mintegy megfeledkezve arról, hogy Magyar pont azzal irányította magára a reflektorfényt februárban, hogy kibeszélt a rendszerből.
Azonban a beválogatott kommentekből kirajzolódik egy kép. Egy olyan ember képe, melybe – egyelőre konkrétumok híján – mindenki azt lát bele, amit akar. Akad olyan fővárosi képviselője, aki a következő miniszterelnököt látja benne. Mások a megszabadítót „azoktól, akik ezt az országot túszul ejtették”. Megint más abban reménykedik, hogy majd ő lesz, aki olyan országot tud építeni, ahová hazajönnek a külföldre távozók. Az összeválogatott kommentekből pedig kiderül más is: Magyar, mint a kötet felelős szerkesztője és feltehetően ezen kommentek egyik válogatója ezekhez az elvárásokhoz szeretne felnőni.
Ez a könyv valójában nettó propaganda, a szó klasszikus értelmében. Nem gyűlöletpropaganda, nem utál senkit, nem akarja hitelteleníteni nemhogy Orbán Viktort, vagy Rogán Antalt, de még Menczer Tamást sem. A maga egyszerűségében nem több, mint egy felületes visszatekintés az elmúlt egy évre, mielőtt tovább rohanna a visszatekintő a töksötét, ismeretlen jövő felé. De valójában ezzel a propagandisztikus éllel ugyanannyira nincs semmi baj, mint ahogy azzal sem volt, mikor Orbán Viktor összes beszédét adta ki Bencsik András szerkesztésében a NER. Tájkép a tábornak, a saját szemüvegen keresztül, bazinagy kihagyott ziccerekkel.
Magyar-szemüveg
A képviselők és aktivisták vallomásai fájó hiányosságok, aligha pótolják őket a szavazók, támogatók Magyarhoz intézett ódái. Akad azonban itt más is, ami hiányzik. A könyvben, mint írtuk gyűlöletpropaganda nincs. Ahogy említés szinten sincsenek itt a Magyar-Tisza-sztori mára talán kissé a feledés homályába merülő, de rendkívül fontos szereplői, katalizátorai.
Egy sor sincs a Magyar Péter pálfordulását hozó Novák Katalinról. De Varga Juditról sem, aki pedig nagyban mozdította előre a Magyar-sztorit, amikor Hajdú Péternek mesélte el házasságuk borzalmait. Nincs itt a párt építésében állítása szerint oroszlánrészt vállaló Vogel Evelin sem, sőt úgy egyáltalán nincsenek konfliktusok a Tisza-könyvben. Nincs itt a propagandával, vagy a sajtó még megmaradt, politikai szereplőktől függetlenül működő, Magyart (is) keményen felkérdező felével lezajlott konfliktusok sora.
De nincs itt a párt építésének krónikája sem. Radnaitól akad pár mondat, de a képek alapján végig Magyar mellett álló Farkas Dezsőről továbbra is a 444 cikkéből tudjuk a legtöbbet. Egy sor sincs arról, hogy hogy épül fel ez a szervezet, a könyvben megjelenő kommentek alapján következtethetünk csupán arra, hogy milyen értékek mentén dolgoznak.
Politikai logika mentén érthető ezen sztorik elhallgatása. Magyarnak minden bizonnyal rém kellemetlen emlék a Varga-, vagy a Vogel-történet. Mitöbb, saját narratívája szerint már lezárta ezeket – miért nyitná hát újra, ha csak egy gyors visszatekintés erejéig is? Ezt a hibát nem követi el, főleg, hogy a képeken keresztül is van mit mesélnie. Például az országjárásról, a debreceni tüntetésről, a Hősök teréről, bármi másról, csak nem az előbb említett pontokról.
Magyar ebben a könyvben olybá tűnik, nem akar többet, mint saját bölcsességeit Michael Jordan, Gandhi, vagy John F. Kennedy szavai mellé rakni, ezzel együtt pedig egy nyugodt, bölcs vezető képét sugallani magáról. Ez a könyv ennek az önképnek állít szobrot úgy, hogy így már nyomtatott formában is tudjuk lapozgatni Magyar Péter Instagramját.
Vagyis ez nem az a bizonyos „kibaszott jó könyv” a Tisza Pártról – igaz, az ígérettel szemben egyelőre a balodalról sem kaptuk ezt meg. A nagyképpel, belsős sztorikkal úgy fest, meg kell várnunk, míg Magyar Péter – valószínűleg évtizedek múlva – úgy dönt, hogy köszöni, neki ennyi volt, és ahogy idén Angela Merkel, úgy ő is megírja emlékiratait. Reméljük, érdekesebb lesz, mint amilyen a volt kancelláré volt.
