- Milyen Magyarországot szeretne látni?

- Mosolygósat!

Talán kitalálni sem tudtam volna semmitmondóbb kérdés-válasz kombinációt egy olyan interjú lezárására, amelyben minden lehetőség megvolt, hogy megismerjük Magyarország új államfőjét a médianyilatkozatok felszínességén túl is. Novák Katalin és Lánczi Tamás azonban nem kockáztatott, cserébe eloszlatta azt a romantikus illúziót, hogy felelősségteljesebb köztársasági elnökünk legalább lehet, ha már a pártpolitikai elitünk reménytelen.

A csütörtök esti, 48 perc című M1-es interjúműsor a Sándor-palotából jelentkezett. Lánczi először arra volt kíváncsi, hogy Nováknak sikerült-e beavatási beszédét idézve „ajtókat nyitnia” államfőként. Novák erre végigvette köztársasági elnöki látogatásait:

• Első, lengyelországi útjáról azt mondta, a lengyel-magyar barátság nem változott meg, és tárgyalásai is kölcsönös tiszteleten alapultak. Azt mondta, értik a felek, hogy bár hosszú ideje egymás szövetségesei, történelmük és érzelmi viszonyulásuk a háborúhoz merőben más.
• Ezt követően Gyulafehérváron járt. Azzal kapcsolatban azt mondta: Erdélyben magyarnak lenni sosem volt könnyű az elmúlt 100 évben, de az ösztön, „az élni akarás” miatt mégis megélik a nemzetiségüket az ottaniak.
• Harmadszor Berlinbe ment, ahol többek között Frank-Walter Steinmeier államfővel találkozott. Róla azt mondta: tapasztalt baloldali politikus és komoly államférfi, utóbbi miatt pedig meg tudta érteni a magyar háborús álláspontot, és azt, hogy nem mehetnek szembe a magyar emberek érdekeivel. Sőt, még azt is megértette német kollégájával, miért nem tartja jónak Magyarország Kirill pátriárka szankcionálását.
• Negyedszer Prágában járt, amely a visegrádi szövetség miatt kiemelkedően fontos.
• Hamarosan pedig Bukarestbe utazik, hogy a közép-európai és a balti-államok államfőivel egyeztessenek, főként biztonsági kérdésekről.

Az államfőt ezt követően a háborúról kérdezték: elmondta, hogy nehéz meghatározni, mire is megy ki Putyin játéka, az viszont biztos, hogy a legfontosabb, hogy ne eszkalálódjon a feszültség oly módon, hogy a magyarok és a kárpátaljai magyarok ezt megérezzék.

Lánczi fontosnak tartotta visszakérdezni, Novák pedig fontosnak tartotta elmondani: mindenhol képviseli, és minden látogatásán elmondja, hogy a kárpátaljaiakat nem értik a világban, és nekik elengedhetetlen a magyarságuk gyakorlása – mi pedig szemet hunyunk a háború miatt afelett, hogy korábban ezt korlátozták.

Novák érezhetően lefektette a kommunikáció alapját, azaz a kölcsönös megértést. Más kérdés, hogy szavaiból az tükröződött: csak minket kötelessége megértenie a világnak, de nekünk senkit.

Ez mindjárt ki is rajzolódott, amikor közvetlenül ezután a belpolitikáról kérdezték; a megértés narratíváját ugyanis tökéletesen tudta használni arra, hogy legitimálja,

miért nem fog az ég világon semmi hasznosat csinálni államfőként, mindössze ugyanazt, mint Áder János: aláírni.

Novák elmondta, természetes, hogy járvány, háború és választások után, illetve gazdasági válság közben felforrósodik a közélet, de amikor arról kérdezték, hogy feladatának érzi-e azt, hogy ezt mérsékelje (fordítok: hogy azt a közéletet, amelyet a Fidesz 12 éve egyébként folyamatosan felfokozott állapotban tart, mérsékelje), a válasza mindössze annyi volt, hogy a közös hang megtalálását tartja szem előtt.

Bár Lánczi Tamás ezt követő kérdése, vagyis a felvetés, hogy feltámasztaná-e a hagyományt, hogy rendszeresen egyeztet az ellenzéki pártvezetőkkel, kellően üdítően hangzott, a válasz visszalökött a NER-be.

Novák szerint ugyanis nem a pártoktól kell elvárni a nemzetegységet, hiszen a nevükben is benne van, hogy egy bizonyos szegmenst képviselnek; ehelyett a társadalmi álláspontok megismerése a fontos.

Mondta az az államfő, akit az a párt jelölt a posztra, amely a saját akaratát tartja a nemzet egységesítő erejének, és aki ezen kívül esik, azt páriaként kezeli.

Novák egyébként hasonlóan jó aláírógép tervez lenni, mint Áder János; fel is elevenítette, hogy elődje azt mondta, ha 100 jó törvényt kap, annyit ír alá, és ő is „ezzel tud azonosulni”. A felelősségvállalással kapcsolatos kérdést is lerázta annyival, hogy 1990 óta 100-ból átlagosan 2 törvényt küldött vissza a mindenkori államfő.

A 48 perces adás félidejénél rövid Híradó-szünet jött (Brüsszelezés), és ugyanezzel a lendülettel kanyarodott el az eddig még elfogadható kérdésfeltevés az M1-től megszokott propagandairányba.

Az első kérdés rögtön az volt, hogy milyen állapotban is vannak a nyugati demokráciák, ahol terrortámadások és erőszakos tüntetések vannak. Novák erre azt mondta, a demokrácia arról szól, hogy az emberek akarata érvényesül, és ezt tiszteletben kell tartani. Szerinte viszont Nyugaton (és bizonyos csoportok itthon is) ha nem értenek egyet valamivel, azt rögtön antidemokratikusnak tartják. Novák úgy véli, pont ez az álláspont az antidemokratikus, és sok helyen hadilábon állnak az elfogadással. Hozzátette: Brüsszel kifejezetten bonyolult elem ebben a kérdéskörben, a komplex intézményrendszer ugyanis ki akarja terjeszteni a hatásköreit, közben pedig Novák szerint újra és újra kiderül, hogy a nemzeti kormányok hatáskörei az elsőrendűek.

Tolmácsolom: minket értsenek meg, mi nem értünk meg senkit.

A Nagy Katalin pénteki rádióinterjúit megszégyenítő magas labda feladogatás csak itt kapcsolt be igazán. Lánczi Tamás felemlegette, hogy Novák milyen szép gesztusokat (politikai PR-nak hívják a szót, amit keres) tett azzal, hogy beiktatása után lement az emberek közé, és még egy nénit is meglátogatott, aki levelet írt neki. Novák Katalin kommentárja, kapaszkodjunk meg, az volt: a megértés a dolog kulcsa.

Az államfő ezt követően kifejtette, hogy a családpolitika továbbra is a szívügye, és azon fog dolgozni, hogy mindenkinek annyi gyereke lehessen, amennyit szeretne, ezt pedig anyagilag és más eszközökkel is támogatni szeretné. Itt külön megemlítette a meddőség problémáját, mintha nem éppen most darálná be azokat a meddőségi klinikákat a kormányzat, amelynek eddig ő is része volt. Ezután Lánczi picit rásegített, hogy a narratíva nemzetközileg is helyre legyen téve, ugyanis elmondta, hogy ezzel kapcsolatban a nyugati társadalmak nem támogatóak, ziccerbe hozva Novákot. Ő pedig nem tudott hibázni, és megint csak a kormány több tagjától az elmúlt hetekben annyit hallhattunk: majd csak meg fognak minket érteni, hiszen látszik a termékenységi számokon, hogy nálunk sikeres a nemzetfenntartás.

Tűkön ülve vártam a finálét ezen a ponton. Volt már háború, nemzeti kérdés, baloldal, Brüsszel, családpolitika. Egyszerűen azt éreztem, Lánczi minden töltényét ellőtte már, és még ki kell beszélnie több mint 10 percet. A zsenialitása viszont újságíróként is letaglózott, ugyanis a következő kérdéseket tette fel:

• Hogyan lehet összeegyeztetni ezt a munkát az anyasággal?
• …Mindezt úgy, hogy még sportol is! Fenn akarja tartani ezt a jó szokását?
• Futás is, falmászás is belefér?

A válaszok tömören: igen, kevés alvással; szeretné, eddig működik; igen, igyekszik, hogy beleférjen. De nem is ez a lényeg,

hanem a tény, hogy a közmédiában ezeket tartották fontosnak megkérdezni főműsoridőben az ország államfőjétől.

Ezután még szó esett ilyen kulcsfontosságú témákról, hogy tényleg minden reggel olvassa-e a Bibliát (nem hagyok kétségek között senkit: igen, van egy olvasókalauza hozzá), hogyan változik a családi napirendje, és mikor tudták meg a szerettei, hogy fontos pozíciót kap. A végén pedig jött a már emlegetett állítás, hogy mosolygós Magyarországot szeretne látni 5 év múlva, amely szerinte három dolgot takar:

1. Azt, hogy közelebb tudjunk jutni egymás megértéséhez,
2. azt, hogy sikeres legyen a nemzetközi „ajtónyitogatás”,
3. és azt, hogy a nemzet természetes egysége (??) megtestesüljön, és ha azt halljuk, hogy magyarság, vagy felcsendül a Himnusz, ugyanazt a büszkeséget érezhessük.

Így zárta mondandóját a köztársasági elnök, akinek pártja kizárásos alapon definiálja a nemzetet, lezárja a külpolitikát a világtól, és nem hajlandó párbeszédbe elegyedni az önmaga által kettéválasztott társadalom másik oldalával.

A beszélgetés itt véget ért. Válaszokat nem kaptunk érdemi kérdésekre, legfeljebb azt tudtuk meg, hogy ugyanazt fogja csinálni Novák, mint Áder, csak hangosabb nyilatkozatokkal és álszentebb mosollyal.

Pedig lett volna mit kérdezni a nemzetegységről. Hogyan lesz tényleges nemzetegység egy országban, ahol a gyűlölet a mindennapi nyelvjárás? Hogyan lesz nemzetegység ott, ahol leszakadt az ország egy része, egy másik pedig oligarchává változott? Hogyan lesz nemzetegység egy olyan helyen, ahol csak a határon túli kisebbségeket tekintjük az egység részének?

Ha így testesíti meg egy politikus a nemzetegységet, talán jobb is, ha nem beszélgetünk már róla.