Az "idei év" egy furcsa kifejezés, semmitmondó és jelentéktelen. Azt mondom, merjünk időutazni életünk minden napján. Így élhetjük meg igazán a jelent, amire jó lesz visszatekinteni a jövőből, amiben valójában élünk. Világos, nem? Eseményhorizont 2021-ből.
Az ilyen ködös, borongós napokon szokás visszatekinteni az elmúlt évre, örök igazságokat ráhúzni életünk legutóbbi 365 napos epizódjára és megnyugodni, hogy ha december 31-én elhatározzuk, hogy másnaptól (na jó, legkésőbb harmadnaptól) rendbe szedjük magunkat, akkor egy sokkal sikeresebb időszak köszönt ránk. Aztán persze a hurráoptimizmus már a másnapi macskajajjal együtt elmúlik. De mi lenne, ha ennél sokkal messzebbről próbálnánk meg visszatekinteni erre az évre? Talán előrébb juthatunk.
Fizikusok szerint az időutazás elméleti síkon nem lehetetlen. Ha például valaki egy erre alkalmas űrhajóban a fénysebességhez közeli sebességgel távolodna el a Földtől és térne vissza, akkor a számára az űrhajón eltelt egy év bolygónkon ennek sokszorosát jelentené, tehát az itteni jövőbe érkezne vissza. Kapcsoljunk egy kicsit fénysebességre és próbáljuk elképzelni, hogy az idei híreket 10-20-30 év távolságból olvassuk újra.
Képzeljük el az életünket évekre magakasztó globális járványt, amelynek kezelése addigra már vagy egyetlen pirulával orvosolható, vagy akár teljesen el is tűnt, esetleg az azóta pusztító pandémiákhoz képest gyenge viccnek tűnik. A jövőből visszanézve mi leszünk a jelenkor naívjai, akik képesek voltunk tönkretenni a gazdaságot a lezárásokkal, ahelyett, hogy már az elején megléptük volna azt, amit utánunk pár évvel fognak csak: mondjuk egyetlen pillanat alatt megváltozik a vakcinafejlesztés iránya, vagy áttörés történik a steril, de kényelmesen hordható maszkok piacán. Vagy fordítva látjuk: ahelyett, hogy sokkal durvább korlátozásokkal fékeztük volna meg időben a járványt, mi egyik lábunkról a másikra állva hezitáltunk, aszerint, hogy épp melyik buborékban élünk.
Az amerikai törvényhozás épületének megtámadására valószínűleg még 20-30 év múlva is emlékezhetünk majd, de jelentősége csak akkor lesz, ha ezek az épületek még állni fognak. Donald Trump kicsekkolása történelmi léptékű megszégyenülés volt az amerikaiak számára, de az is lehet, hogy a jövő tartogat még populistát, akihez képest az ingatlanmágnás legfeljebb egy szórakoztató stand-up komédiásnak tűnik majd.
A saját házunk táján képtelenek leszünk majd felidézni minisztereink, államtitkáraink, ellenzéki politikusaink nevét, akiknek botrányai uralják az idei közbeszédet. A mostani hatalmaskodások, a fontos emberek fölényeskedése vicces percemberek pattogásának fog majd tűnni. Nevük csak széljegyzetként maradnak fenn a globális tudásközpont adatbázisában. Feltéve, hogy nem kőtáblákra fogunk újra jegyzetelni és egyáltalán létezik még emberi tudásállomány.
A jövőbeli énünk nem érti majd, miért nem láttuk az újabb világháború, szövetségi rendszer, vagy gazdasági összeomlás előjeleit és miért nem tettünk valamit időben. Időben. Mert jelenleg még a jelen rabjai vagyunk, de ahogy a jelen, ez sem tart örökké. Tudnak még követni? A nehezén már túl vagyunk, ígérem.
Ha évtizedekkel ezelőtti újságcikkeket olvasunk, mindig elfog minket egyfajta szánalom az akkori jelenben élők tudatlanságával kapcsolatban. Kicsit vicces, nevetséges, hogy mennyi jelentéktelen üggyel foglalkoztak, mi mindent fújtak fel, miközben a jövőben élők szempontjait egyáltalán nem vették figyelembe, amivel megkönnyíthették volna a mi dolgunkat. Miért volt fontos, hogy melyik közszereplő kivel alszik, amikor a legféltettebb titkainkat sem mertük már megosztani, mert szinte biztosak lehettünk benne, hogy nem vagyunk egyedül ismerőseinkkel a titkos csetszobáinkban. Ha visszamehetnénk 10-20-30 évvel ezelőttre, valószínűleg már egész másért borogatnánk kukákat.
Az emberi természet evidenciaként kezeli a jelent (egyelőre). Elvi síkon tudjuk, hogy az Európai Unió széteshet akár pár hónap leforgása alatt, az Egyesült Államok, a legerősebb szövetségesünk rövid időn belül elveszítheti vezető szerepét a világpolitikában, vagy akár pár nap, hét alatt kitörhet egy totális világháború, de a gyarkolatban ezeket a lehetőségeket elrugaszkodott fantazmagóriának tartjuk. Ahogyan a koronavírust is egy távoli, kelet-ázsiai influenzának tartottuk két évvel ezelőtt. Készüljünk fel rá, hogy felkészületlenül ér minket a jövő. Merjünk bizonytalanok lenni és nem hinni a jelenkor megingathatlanságában.
Hiszen nem lehetetlen, hogy elérkezik majd az idő, amikor annyira bizonytalan lesz a saját korunk, a minket körülvevő környezet és a társadalmi viszonyok minden egyes eleme, hogy nem lesz más választásunk, mint kizárólag a jövőben bízni. Az adaptáció, a túléléshez szükséges viselkedés elsajátításának nem egyik formája, hanem szinte kizárólagos módja a jövőbe nézés lesz.
Így válhat a jövő az emberi fejlődés új szakaszában a félelem helyett a remény forrásává. Boldog új időtlenséget mindenkinek!
