Minden újságíró vágyik egy nagy sztorira. De nem egy világjárványra gondoltam. Szubjektív visszaemlékezés 2021-re, amikor először nem hagytak dolgozni, utána ellenségnek néztek, én pedig elkeseredtem.
Az én 2021-em Hagyományunk már, hogy karácsony és szilveszter táján a hvg.hu munkatársai vállaltan erősen szubjektív írásokkal idézhetik fel a lezáruló évet. Volt már olyan, hogy a kedvenc cikkeinket mutattuk be, máskor arról írtunk, aki abban az évben a legnagyobb hatást gyakorolta rá, tavaly pedig azt kerestük, mi az, ami mégis csak jó volt 2020-ban. Idén egy érzést keresünk: azt, amely egy adott pillanatban megragadott minket, és többé nem is engedett. Az én 2021-em sorozat pillanatokról, örömökről, elkeseredésről, meglepetésről, ráeszmélésről és csodálatról szól. |
Reggel hét óra van, február, még sötét. Csörög az órám, befordulok a fal felé. Hét óra tizenöt, még mindig csörög az órám, kicsire kuporodok a fal mellett.
Nem akarok több cikket írni a koronavírusról.
Nyolc óra van, már nem fekszem a fal mellett. Kávéval ülök a laptop mellett a szobám közepén, és tárcsázom sorban az orvosokat.
Nem akarok több cikket írni a koronavírusról, mégis megteszem.
Ekkor már egy éve tart a járvány, a koronavírus harmadik hullámának csúcsán vagyunk, több mint ezren vannak lélegeztetőgépen. Előző este fejeztem be az interjúmat egy intenzív terápiás szakorvossal, tőlük tudom, mi folyik a magyar kórházakban, hiszen szabad szemmel nem láthatom.
„Katasztrófahelyzet van?” – kérdezem.
„Igen, nevezhetjük így” – hangzik a válasz.
Két nappal korábban mentőápolókkal beszélgettem, akik fulladozó betegekről, reggeli, ebéd és vacsora nélkül töltött napokról, félelemről és kiégésről meséltek. Egy héttel azelőtt kétségbeesett nővérek írtak a kollégámnak, köztük olyanok, akik azóta inkább otthagyták az egészségügyet, mert nem bírták tovább, hogy az emberfeletti teher mellé nemhogy anyagi megbecsülést, de még egy jó szót sem kapnak.
Felemás érzés újságíróként egy járványhelyzet közepébe csöppenni. Mindegyikünk vágyik arra, hogy életében elérkezzen a „nagy sztori”, de aki egészségüggyel is foglalkozik, az óvatosabban bánik a kívánságokkal. Egy több tízezer ember életét követelő, évekig tartó világjárvány ugyanis nem sztori, hanem hatalmas kihívás és óriási felelősség egyben.
Egyik nap még arról írunk, mi történik az olasz kórházakban, másnap este már élőben közvetítjük a szerkesztőségből a miniszterelnök bejelentését az ország lezárásáról. Hétfőn pedig felszerelésünkkel a hónunk alatt utazunk hazafelé, hogy a következő hónapokban a legjobb tudásunk szerint otthonról tájékoztassunk: asztal, telefon, kamera, laptop és napi 10-12 óra munka.
Az ergonomikus irodai széket csak pár hónappal később szerzem be, azok után, hogy hirtelen sántítani kezdek az utcán.
Beszélgetek orvosokkal, levelezek nővérekkel, asszisztensekkel, próbálok kimenni terepre, figyelem a sajtótájékoztatókat, keresem az operatív törzset, a kormányt, a minisztériumokat. Követem a nemzetközi híreket, olvasom az orvosi szaklapokat, kiképzem magam a különböző vakcinák hatásmechanizmusából. Ha ezt a Karinthyban látta volna a kémiatanárnőm, nem hitte volna el.
Újságíróként azt sem tehetem meg, hogy a lelki egészségem érdekében kikapcsoljam a híreket, pedig semmi másra nem vágyom, mint néhány napig nem ezzel kelni és feküdni. De ha az egészségügyi dolgozók nem pihennek, én sem panaszkodom. Pedig ennél nagyobb problémák is vannak.
Ott ugyanis nem lehet teljesen kiegyensúlyozottan tájékoztatni, ahol a hatóságok nem engednek be minket a kórházba, és az orvosok, ápolók is csak a legnagyobb titokban, név nélkül merik nekem elmesélni, mi folyik a falak mögött. Ha valaki magyarul akar riportot készíteni, menjen Erdélybe, ott szívesen fogadják az orvosok.
Magyarország működik, nincs itt semmi látnivaló.
Ott pedig nem lehet közérthetően és hitelt érdemlően meggyőzni az embereket a legújabb tudományos eredményekről, ahol az interneten a legvadabb álhírek terjednek, és ahol néha maga a kormány mond ellent a legújabb tudományos eredményeknek. A kórházakban van elég ágy, mindenkire jut elegendő személyzet, a maszk nem véd semmitől, lezárásokra nincs szükség, a védekezés csak a vakcinán múlik, és már nem kell nekünk az újabb uniós Pfizer-szállítmány sem.
Így pedig azok, akik ennek az ellenkezőjét mondják, hamar ellenségnek lesznek kikiáltva. A rosszindulatú kommenteket már régen megszoktuk, 2021-ben azonban már nemcsak ezek érkeztek.
Ha tudományos publikációkra és gyermekorvosokra hivatkozva megírjuk, hogy a koronavírus súlyos szövődményeket okozhat gyermekeknél is, akkor biztos csak rá akarjuk beszélni a szülőket, hogy adjanak be nekik egy „emberkísérletben használt” vakcinát. Ha nemzetközi tapasztalatokra alapozva körbejárjuk, hogy a maszk és a lezárások csökkenthetik a vírus terjedését, akkor biztosan lockdown-lobbisták vagyunk. Amikor a számokat elemezve megjósoljuk, hogy az omikron variáns miatt elérkezik az ötödik hullám, akkor feleslegesen keltjük a pánikot.
Hangsúlyokon lehet vitázni, véleményeket lehet ütköztetni, egyet azonban nem lehet cáfolni: a koronavírus-járványban fertőzöttek közül eddig csak Magyarországon több mint 38 ezren hunytak el. Az oltás pedig nagyon jól megvéd a súlyos szövődményektől és a haláltól.
Nem pánikot keltünk, hanem magyarázunk. Nem az oltásokat propagáljuk, hanem megírjuk a tudományos eredményeket. És nem pénzel bennünket senki, hanem hallgatunk azokra, akik évtizedek óta a tudomány, vagy az egészségügy szolgálatában állnak, akik ápolják a betegeket, és személyes tapasztalatuk van a járványkezelésben.
Rájuk hivatkozva és munkájukat megköszönve üzenem mindenkinek: igazi pánik akkor lett volna, ha beengednek minket a kórházak falai közé, és leírhatjuk, mi történik ott valójában.
