A Carpathian Brigade továbbra is rengeteg embert képes megmozgatni, és bár sokaknak hihetetlen, a gyakran szalonképtelen megnyilvánulásaik ellenére is sokat javítottak a magyar lelátók mentális állapotán.
Bár nyilván kellett hozzá a foci is, azért így is impozáns, hogy a magyar válogatott “hivatalos” szurkolói csoportja több embert mozgatott meg kedden a Puskás Aréna környékén, mint amennyit szabadon választott politikai párt képes buszoztatás nélkül. A Carpathian Brigade drapériái egyre több helyen tűnnek fel ismerősként, főleg a 2016-os Európa-bajnokság óta, és bár ahogy úgy általában a futballszurkolókról, úgy róluk is mindenkinek megvan a véleménye: vannak, akik egyszerűen nagyon lelkes szurkolóként, mások pedig társadalomra veszélyes fasisztaként látják ezt a masszát, ami évek óta irányítja magyar sporteseményeken a szurkolást, hozzájuk mennek oda ölelkezni a gólt lövő játékosok, és eléjük állnak ki elsőként meccsek után.
Valakinek kell kiabálnia
Nagyon kevés rétegnek van a magyar társadalomban annyira rossz sajtója, mint a szurkolóknak, konkrétabban az ultráknak. Bár egyszerű lenne kijelenteni, hogy azért, mert balhésak, politikailag nem korrektek, radikálisak, az okok ennél is összetettebbek és a szubkultúra amúgy is egy sor ellentmondásra épül: rosszfiűnak tűnnek, de közben rendszeresen jótékonykodnak is,
szeretnek szerepelni, de megdobálják a sajtómunkásokat, imádják a csoportképeket, de sokszor kitakarják rajta az arcukat.
Sokszor nálunk is önjelölt igazságosztóként rendelkeznek arról, hogy ki méltó a címeres mezt viselni, a válogatott tagjai pedig engedelmeskednek, mivel a köztük uralkodó közmegegyezés szerint egy csapatot már sokkal inkább képviselnek a szurkolói, mint maguk a játékosok. (Ha valakit mélyebben érdekel a téma, olvassa el Tobias Jones nemrég magyarul is megjelent Ultra című könyvét.)
Korábban a válogatott meccseken az egyes magyar klubcsapatok táborai nem együtt szurkoltak, hanem a régi Népstadion különböző részein helyezkedtek el. Ezzel két gond volt: egyrészt az, hogy a magyar lelátói szcéna már akkor is egyre fogyott, másrészt még a legjobb meccseken is szórványosan volt meccshangulat.
2009-ben jött létre a Carpathian Brigade. Ez a csoport nem különböző klubok erős embereiből áll, hanem olyan emberekből, akik kifejezetten a válogatott szurkolói, ezért ők felelnek a zászlókért, a molinókért, ők adják az egész meccsnek háttal lévő előénekest, akikhez csatlakoznak a többiek skandálás közben. Elsőre persze valami óvodás fontoskodásnak tűnik, de épp a koronavírus miatt hónapokig nézők elől elzárt stadionjai óta vált egyértelművé, hogy mennyire fontos része egy focimeccsnek a szurkolók által adott csatazaj. A járvány alatt a legtöbb tévéközvetítésre inkább rákeverték a hangot, hogy legalább otthon hasonló legyen az élmény.
Összefogni az összefoghatatlant
A fociultra gondolkodás nagyon törzsi alapú, ami problémás egy olyan csoportban, ami épp a teljes összefogásra épít. Ebben a világban vannak mi, és vannak az ők. Ez a hétköznapokban klubcsapatok körül jelenik meg, még Magyarországon is van akár a harmadosztályú kluboknak is pár fős keménymagjuk, akik főleg buliból elkezdik utálni a szomszéd várost. És ez van persze a mindenki által ismert Fradi–Újpesten is, ami az 1990-es és a 2000-res években egyet jelentett a balhéval. A Carpathian Brigade célja a maga 50–100 fős, klubokon kívüli magjával az volt, hogy egy-egy napra maga mögé gyűjtse ezeket az egymással amúgy néha egészen véres ellentétben lévő embereket, hogy egységet mutasson a magyar tábor.
“Nálunk mindenki elsősorban magyar, ezért ezek a dolgok maradjanak az egyesületeknél. Továbbá csoportunk céljai eléréséhez sok mindent megbeszélt már az MLSZ-szel, ezért törekedni kell a normális viselkedésre is a lelátón. Elvégre szurkolni megyünk oda, ezt figyelembe kell venni, s nem tüntetni” – mondta 2012-es interjújában vezetőjük, Somogyi József.
A mondat második része azért fontos, mert az amúgy legtöbb ultra főellenségének számító Magyar Labdarúgó Szövetséggel változó minőségben, de jó viszonyt ápolnak.
Hogy az elmúlt évekre mennyire harmonikussá vált a viszony, azt jól mutatja, hogy a kormányközeli sajtó már nem győz elájulni a fantasztikus magyar szurkolóktól. Sőt a válogatott meccsekre összegyűlt tömött lelátókról kis túlzással több képet szoktak posztolni fideszes politikusok, mint magáról a válogatottról. A gyűlölkődő, rasszista rigmusok miatt zártkapussá tett meccsek felelőseit sem igazán igyekszik előkeríteni az MLSZ. Annak ellenére, hogy az új stadionok beléptető- és kamerarendszerét épp az azonosíthatóság kedvéért építették ki.
Hogy mennyire nem volt könnyű a nemzetközi szabályozás szerint is szalonképessé tenni a magyar válogatott közeget, azt jól mutatja, hogy 2013-ban még azért játszott a csapat nézők nélküli stadionban világbajnoki selejtezőt Románia ellen, mert nem sokkal korábban egy Izrael elleni barátságos mérkőzésen súlyos antiszemita megjegyzéseket lehetett hallani a lelátóról.
A nagy fordulat a kapu mögötti szektorok szurkolóinak megítélésében akkortájt jött el, amikor hosszú kilátástalan szenvedés után a válogatott elkezdett teljesíteni: addig a többségi társadalom minimum bolondnak gondolta azokat, akik emiatt a produkció miatt elutaznak mondjuk Feröerre. Ez a 2016-os Eb-re kijutáson fordult át végleg, amikor emberek tízezrei kapták magukat azon, hogy együtt masíroznak Marseille utcáin a korábban csak simán félelmetesnek tűnt ultrákkal. Ott végleg kiderült: mindenkinek megvan a helye a lelátón, és egy napra a jámbor liberálist is össze tudja kötni valami a Fradi huligánjaival, még ha a Ronaldót gyalázó közismert skandálást vállalhatatlannak is tartja a maga részéről.
Az mindenesetre talán jelent valamit, hogy bár Gulácsi Péter pár hónapja rengeteg támadást kapott kommentekben azért, mert kiállt a szivárványcsaládokért, és azok alapján, hogy a szexuális kisebbségek melletti kiállás távol áll az ultráktól, újabb beszólásokra lehetett számítani, ezek elmaradtak. Persze érthető: milyen magyar az, aki kiátkozza a válogatott klasszis játékosát a véleménye miatt? A barátságos meccsen a rasszizmus ellen térdelő írek viszont nem voltak ilyen szerencsések, és érdekes módon nem hogy nem volt gondja az MLSZ-nek, de még a miniszterelnök is adta alájuk a lovat.
Az alkalomhoz méltóan
Bár a lelátókról a legtöbb embernek a részegen verekedő brit futballhuligánok jutnak eszükbe, a Carpathian Brigade már nem ezt a vonalat képviseli, de még nem is teljesen a hagyományos, utcáról érkezett és mindenhonnan kitaszított, a szervezett szurkolásban valamiféle menekülést látó olasz ultrát.
Az újkori lelátói mozgalom már inkább lengyel és orosz mintára épül. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az egységes megjelenésre ügyelnek (ez 2013 óta a már ismert fekete alapon fehér Magyarország-felirattal bíró póló), de azt is mindig hangsúlyozzák, hogy senki ne legyen vállalhatatlanul részeg, mindenki hozzon magával elég vizet, és “viselkedjen az alkalomhoz méltóan”, jelentsen ez bármit is. A valóságban persze ez a katonás fegyelem csak részben érhető tetten, de ez már pont elég ahhoz, hogy ne essen szét az a tömeg, amit tulajdonképpen ők irányítanak.
Politika mindenhol
Ez a sok, pozitívnak is felfogható információ véletlenül sem azt jelenti, hogy a Carpathian Brigade ministránsokból állna, inkább egy gyűjtőcsoport lett, akik megtanultak viselkedni. Bár nincs konkrét politikai hátterük, sok jobboldali van köztük, és talán nem túlzó azt állítani, hogy az átlagnál magasabb köztük a radikális jobboldaliak aránya. Ha viszont az a kérdés merül fel, hogy ez valamiféle nagyobb Mi Hazánk-e, akkor a válasz: nem, ez egy szurkolói csoport, ami a magyar válogatottnak szurkolást végzi. Az persze, hogy a tagság vagy a köréjük gyűlő többi ultra épp mennyire aktív politikailag meccsnapokon kívül, már egy másik történet.
Amiért látványosan nacionalistának tűnik az egész, az maga az alap: egy nemzeti válogatottnak elég nehéz úgy szurkolni, hogy ne tűnjön sovénnek a végeredmény, bár az is igaz, hogy a Carpathian Brigade rátesz egy lapáttal erre azzal, hogy Mátyás királyra, a Szent Koronára vagy épp Gábriel arkangyalra utal a meccsről meccsre mutatott élőképein, és nem mondjuk a szintén magyar “találmánynak” számító Mézga Gézára.
És persze nyilván nem véletlen az sem, hogy a nemzeti rock egyik legveretesebb nevével, a Romantikus Erőszakkal adtak ki közös szurkolói lemezt az Európa-bajnokságra.
Van hasonló
A válogatottak köré szerveződő szurkolói csoport gondolata nem magyar találmány, viszont nem mindenhol kézenfekvő a létezésük. A számukra ősellenségnek számító Szlovákiával például azért nem sikerült igazán “élesre” a két meccs az Eb-selejtezők során, mert a szlovák ultrákat és huligánokat egyszerűen nem érdekli a válogatott. Belgiumban eleve nem tudnak megegyezni annyira a flamandok és a vallonok, hogy közös csoportként tekintsenek magukra, és ugyanez áll az olaszokra is, ahol az északiak nem tekintik magukat a déliekkel közös csoportnak. Romániában létezik valamiféle válogatottat követő megmozdulás, de épp 2015-ös budapesti meccsükön mutatták be, hogy mennyire törékeny egy ilyen, mikor a két legnagyobb bukaresti csapat keménymagja a nekik fenntartott vendégszektorban verekedett össze még a meccs találkozó előtt.
A válogatottak mögötti keménymag a leggyakrabban azokban az országokban van jelen, ahol amúgy is erős a jobboldal: Lengyelországban tömegek szurkolnak a kapu mögött a válogatottnak, ahogyan Szerbiában is.
Két külön ügy van, az oroszok és az angolok: az oroszokról továbbra is szinte eldönthetetlen, hogy Vlagyimir Putyin magánhadseregéről van-e szó, akiket néha kirendel külföldi válogatott meccsekre, az angoloknál pedig egy egész széles köre létezik azoknak a huligánoknak, akiket otthon már minden stadionból kitiltottak, ezért külföldre mennének balhézni.
Hogy mi ennek a szurkolósdinak a romantikája, az persze sokaknak érthetetlen, de elmagyarázni is nehéz, inkább csak tanácsot lehet adni azoknak, akik nem akarnak ezzel találkozni: azt, hogy ha a Dózsa György úton lakunk, és nem szeretjük a trágárkodást és a füstöt, akkor inkább zárjuk be az ablakainkat szombat délelőtt, és örüljünk neki, hogy az sokkal gyorsabban elmúlik, mint a skót szurkolók napokig tartó londoni tivornyája.
