Alighanem Gombár Csaba volt az első karaktergyilkosság áldozata. Átmeneti időre vállalta a Magyar Rádió vezetését, csupán arra a néhány hónapra saccolt időszakra, amíg az Országgyűlés megalkotja a médiatörvényt, hogy utána átadhassa azt az utódjának. Évek lettek belőle. A közszolgálat híve volt, amin kiegyensúlyozott tájékoztatást értett, de a kormányhoz közeli radikálisok, Csurka István vezetésével, nem érték be ezzel. Őrjöngve támadták a személyét, valamint a Magyar Rádió műsorait készítő „liberálisokat” és „kommunistákat”. Elsőként vagy az elsők között hazaárulózták le.

A gyalázkodókkal szemben Gombár Csaba a megbékélés híve volt, és azt vallotta: nem szabad, hogy a Magyar Rádió önálló konfliktustényező legyen, ne róla szóljanak a hírek, ne csapjanak össze körülötte indulatok. Hiú remény volt. Az ő elnöksége alatt a Magyar Rádió volt az egyetlen hely az országban, ahol közös emléktáblán emlékeztek meg az 1956-os áldozatokról, ma úgy mondanák: a gyilkosokról és a hős szabadságharcosokról. Aki ma a Bródy Sándor utca környékén jár, ennek a nyomát sem látja. Mint ahogy szó sincs kiegyensúlyozott tájékoztatásról, közszolgálatról. A Magyar Rádió voltaképpen megszűnt, nyomára is alig lehet bukkanni a Médiaszolgáltatás-támogató és Vagyonkezelő Alap szervezeti hálójában, például Kossuth, Petőfi, Bartók és Dankó csatornaigazgatóságként. Gombár Csaba elnöksége idején még önálló adó-főszerkesztőségek működtek, csatornaigazgatósággá történt lefokozásuk nyelvileg is hű tükre a változtatásoknak. Tartalmilag pedig a fő funkciójuk a kormánypropaganda – évente 80 milliárd forintot meghaladó közpénzből.

A karaktergyilkosság következtében Gombár Csaba személye a közéletben megtépázott tekintélyű rádióelnökként maradt meg, holott elnöksége előtt és után is az egyik legkiválóbb, tiszta hangon szóló és tudományos műveket is kifejezetten szépen, közérthetően író politológus volt. Miután a rádiós elnökségről lemondott, a Pénzügykutató Zrt. fogadta be, ott hozták létre Lengyel László kezdeményezésére a szintén leköszönt MTV-elnökkel, Hankiss Elemérrel a Korridor kutatóközpontot, amely ma már nem létezik, ám tagjai azért összejárnak.

Bár Gombár Csaba nem szereti, ha ünneplik, egykori kollégáit szép kis Festschrifttel köszöntötték. Ebből idézünk most néhány gondolatot.

Reviczky Zsolt

Csányi Vilmos: „Ha Gombár Csabát hallgattam, hirtelen azt képzeltem, hogy a társadalmi folyamatok is megérthetőek, itt is van egész rendszer, és a sallangok itt is feleslegesek.”

Kende Péter: „Gombár Csabát én idestova negyven éve ismerem, holott személyesen először az 1980-as évek vége felé találkoztunk. Párizsi megfigyelő tornyomból (amelynek anyaga nem elefántcsont, hanem egyszerű kutatófa volt) én azonban már a nyolcvanas évek eleje táján felfigyeltem a magyarországi politikai és más társadalomtudományok hangváltozására, amelyből azt a következtetést szűrtem le, hogy tanult emberek ott a Duna mentén valamit akarnak, de azt a valamit csak a kommunista hatalom nyelvén merik megfogalmazni, vagyis olyan csavarosan, hogy a hatalmi személyzet erre kijelölt szakemberei szavaikba ne tudjanak belekötni. Egy ember volt, aki normálisan mert beszélni – tehát, például, ha liberális demokráciát akart mondani, akkor azt is mondta, nem pedig valami olyat, hogy az érdekviszonyok sokoldalú megjelenítése. Ezt az embert úgy hívták, hogy Gombár Csaba.”

Lengyel László: „Gombár Csaba a végsőkig tartotta magát a szabályokhoz – jogállam vagyunk, miniszterelnök úr! Ez az emelt fejű, tartásos kiállás azt üzente: amíg jog és igazság van, nem hátrálok, nem hátrálunk meg! Se a miniszterelnöknek, se a pártvezéreknek, se a parlamenti bizottságnak nincs joga a felelősségre vonásomhoz, nincs joguk egy független intézmény lerombolásához.”

Szilágyi Ákos: „Gombár Csaba – egy egészen másfajta világállapotban, egészen másfajta emberi és politikai körülmények között – egész eddigi gondolkodói életében a szókratészi úton járt: nem a hatalmat vette célba, nem a hatalommal igyekezett párbeszédet kezdeni, nem a politikusokat akarta felébreszteni, meggyőzni, átalakítani, jobbá tenni, hanem az egyes embert, a közösséget. A szókratészi út, amelyért a fizetség rendesen mindkét oldalról – hatalom és nép oldaláról egyaránt – a vegzatúra, az üldöztetés, a furkósbot (rossz esetben a bürokpohár), nélkülöz minden látványos akciót, hősies fellépést, egészen köznapi, de gondolkodó számára csakis ennek – a közgondolkodás átalakításának: a közösség eszméletre ébresztésének – van igazi tétje, igazi értelme.”

Spiró György: „Úgy tapasztaltam, hogy az egyik legolvasottabb ember, akivel csak találkoztam. Egyszerűen minden téren tájékozott, és minden téren annyira szerény, hogy a tájékozottsága csak véletlenül, odavetett megjegyzéseiből derül ki. Van a személyiségében valami alapvetően visszafogott és fegyelmezett, és az olvasottsága is ilyen. (…)  Egyszer találkoztam ilyesfajta fegyelmezett, mondhatni katonás értelmiségi viselkedéssel, Nemeskürtyével még a jó korszakában a hatvanas években. De Gombár Csabának valahogy folyamatosan jó korszaka van, évtizedek óta. Aki nem törekszik stallumra, azt nem lehet megtörni, talán ez a titka.”

Stumpf István: „Sokat köszönhetek Gombár Csabának, megtanított arra, hogy az érdek- és értékviszonyok szünoptikus vizsgálata elkerülhetetlen a politika összetett világának mélyebb megértéséhez. Soha nem gondolta azt, hogy az értelmiségi és a politikusi szerepek összecserélhetők, hitt a gondolatok erejében és politikusok közéleti felelősségében és elszámoltathatóságában.”

Mester Ákos: „Rezervált, komoly úr, vagy legalábbis annak látszik a társadalomtudományok professzora, nem mellékesen a Magyar Rádió egykori elnöke. Nem idegen tőle a 'honderű' de nélkülöz minden fölényességet, tanáros szerepjátszást. Beszédtempójában van dinamizmus, lendület, de közben időnként lelassít, töpreng, tűnődik, mérlegel. Mintha minden kételyt támasztó, vitatható történetet, eseményt, ügyet igyekezne többféle fénytörésben is megforgatni, mert mindig a teljes vagy a teljesebb igazság érdekli.”

Mihancsik Zsófia: „Nevezhetnénk nemesnek és hősiesnek is ezt az időszakot, noha sok tekintetben mocskos és aljas volt. De mégsem nevezhetjük annak, épp azért, mert nem lett sem folytatása, sem értelmes következménye. A mai napig jobbára csak túlélési eszközei vannak a magyar sajtónak és médiának, nincs sem szuverenitása, sem kiforrott szakmai etikája, és végképp nem működik benne semmiféle szolidaritás. Egyszeri, szép felhorgadás volt az a néhány év. Nem Gombár Csabán múlt, hogy ennyit ért.”