Az eredmény nem marad el: a nyolcvanas évek alkujait kötjük meg újra. A közép- és felsőosztály viszonylagos jólétéért, szűkre szabott szabadságért, autokraták nagylelkű engedményeiért tűrjük egyre csendesebben az élet minden részletét irányító államot. Ők tudják jobban, mikor fogy el a kréta a somogyi iskolában, melyik gyereknek van szüksége egyéni tantervre Békésben, mit kutassanak az akadémikusok Budapesten.

Persze se a tudósok, se az alternatív iskolák nincsenek kifejezetten Orbán Viktor ínyére. Az önálló véleményre olykor igényt tartó értelmiség vagy az elesetteket és a kiemelkedőket egyaránt szeretetteljes nyitottsággal elfogadó pedagógiai elvek nem férnek el az illiberális vízióban.

Mégsem a miniszterelnök partikuláris ellenérzéseiről van itt szó, sokkal általánosabb megfontolás mozgatta a kutatóintézetek elfoglalását és a köznevelési törvény átírását. Egyről szólnak ezek. A hatalmat önmagáért akarják, hogy mindenről ők döntsenek, hogy mindenki féljen, mindenki, minden szegmens számítson a kormány beleszólására. Ezt a felfogást tesszük mind magunkévá, ki egyetértéssel, ki tehetetlenül. Egyre feltűnésmentesebben mondunk le autonómiánkról, a magánélet tágasságáról, egyre magától értetődőbb, hogy nem mi tudjuk a legjobban, mire van szükség közvetlen környezetünkben. A nyugat reprezentatív hívószavai, a szabadság, a vidámság, a szellősség mellett az állam észszerű felépítésének fundamentuma a főellenségek közé tartozik. Irracionális, indokolhatatlan kompromisszumokat kényszerítenek ránk, puszta erődemonstráció céljával. Ahogy Várady Szabolcs írja a Kádár-korszakról „egy kívülálló, ha volna ilyen, / nemigen értené meg, /miért a saját érdekében,/ a saját no meg a világ érdekében,/ a világtörténelem sőt a világegyetem érdekében/ kívánatos a/ ajánlatos a/ és nem kevésbé javallott a/ (…).” Ahogy utolsó évtizedében az a rendszer sem élt már vissza teljes törvényi arzenáljával, a Fidesz sem tesz meg mindent, amit megtehet. Így volt ez a médiatörvénnyel, így lesz az aktuális ügyekben is. Pofozni felesleges, elég, ha a hatalom fenyegető keze mindenre árnyékot vet. Az uralmi jóindulat világa ez, ahol minden csak kormányzati kedv kérdése, amint azt Orbán gyakran emlegette a nyolcvanas évek végén, nem követnek el erőszakot, mert nem akarnak. Nacionalizmus és államkapitalizmus van a népköztársaság ideológiái helyett, de ezek csak felületi különbségek. Ahogy Timothy Garton Ash júniusban rávilágított a The Guardianben: Magyarországon ismét egypártrendszer van.

Elkerülhették volna a morajlást, a nemzetközi felháborodást, megvárhatták volna Lovász László elnökségének végét, és a simulékony közgyűléssel megszavaztathatták volna Maróth Miklóst. Nem az akadémiával volt céljuk, nem maffiaállamot építenek, sőt még csak nem is a törzsszavazóiknak bizonyítják, hogy bármikor megleckéztethetik a liberálisokat. Az egész országnak és saját maguknak mutatják meg erejüket, aminek szenvedélyes függőjévé váltak, újra és újra szükséglik korlátan befolyásuk gyakorlását. A közhiedelemmel ellentétben tehát nem csak a saját táborukat szólítják meg, és nem is csak arra hatnak. Nő az ingerküszöb, tompul az ellenállás, elfogy a remény. Azért sem látszik, mitől változna bármi, mert nem látszik senki, aki hinne a változás realitásában.

A köznevelési törvény időzítése kormányzati szempontból ideális volt, de nem a nyári szünet miatt nem tüntet a pár éve még utcára tóduló több ezer tanár. Orbán lélektani manipulációi és tényleges fenyegetései lassan elérik céljukat: hangoskodó polgárok helyett alattvalók, tiltakozás helyett demobilizálódás, megrökönyödés helyett konszolidáló érdektelenség. Lesz még kevés független sajtó, önálló kutató, alaptantervet megkerülő iskola, amíg a miniszterelnöknek fontos az intézményrendszeri látszat. De már vég nélküli a zsarnokság abban, amit nem lehet a demokrácia objektív fokmérőjévé tenni és szisztematikusan megítélni: kikényszerítették a kedvetlenséget, a szótlanságot, hatásköreink fokozatos elengedését, megvetendő lett minden, ami liberális vagy egalitárius, a szabadság, az együttérzés és az egyéni érvényesülés.

Eközben a Kádár-rendszerre emlékeztető szorongással és gyanúval tekintünk a sikerre és a gyarapodásra, ki-ki a maga mumusát, kormányzati protekciót vagy épp Sorost véli a háttérben.

A látványos rendőri erőszakot és az ellenzék fizikai vegzálását tekintve kétségtelenül pontatlanok a Putyin- és Erdoğan-párhuzamok. Ahogy a Kádár-korszak végén, úgy most sem szorulnak rá a magyar önkényurak különösebb durvulásra. Semmi primitív néplélektan; Orbán okosabban, joviálisabban, többet engedve tesz szert egyre szélesedő hatalomra, mint keleti példaképei. A kötöttségek is erősebben hatnak rá, amennyire a bénult Unió még elvárja a pávatáncot. Hasonlatos viszont, amit elér. Sematizálja a fiatalok oktatását, a tankötelezettség korhatárának módosításával és a szakközépiskolák lebutításával egy részüktől már érettségi előtt elveszi a továbbtanulás lehetőségét, a felnőtteknek csokot, családi adókedvezményt meg békés, terroristáktól mentes életet kínál, cserébe kuss és fegyelem. Ugyanúgy nem bízik a szülőkben és a kutatókban: be kell tenni a gyereket az óvodába, meg kell szerezni a kutatóintézeteket. Mindenre ráteszi a kezét, semmi nem maradhat ellenőrzés nélkül, semmi nem lehet a centrális erőtéren kívül.

Amíg hagyjuk.