Múlt pénteken saját Facebook-oldalamra kiraktam egy posztot arról, hogy a Momentum korábban kiállt a bulinegyed mellett, a helyi népszavazáson a kötelező éjféli záróra ellen kampányolt, majd most, helyi jelöltje első egyetlen programpontként a szórakozóhelyek éjféli bezáratásával rukkolt elő. A kérdésre tegnap visszatért Puzsér Róbert is. Továbbá a legutóbbi HVG-be írtam egy cikket – amely hétvégén megjelent online, és erre válaszolt Lovasi András – a vitaképtelenségről, hogy sokan minden kritikát személyes támadásnak, identitásuk kikezdésének tekintenek. Amiből az is következik, hogy hajlamosak falkába verődni mindazokkal, akik szintúgy személyiségük, karakterük elvitatásaként élik meg a bírálatokat, és velük közösen dühödten és sértődötten hárítani az eltérő véleményeket, aminek során az érvelés elemi szabályait sem tartják be. (Az elemi szabályok alatt nem azt értem, hogy nem lehet kurvaanyázni, hanem hogy nem hagyom figyelmen kívül az ellenérvet.)

Mindennek – ha élhetek ezzel a közhellyel – állatorvosi lova a Momentum apropóján kirobbant kocsmavita, ami nem is az, ami. Bejegyzésem nem a szórakozóhelyekről szólt, hanem a Momentumról. Ugyanis a párt velem ért egyet ebben a kérdésben. Így, amikor megjelentek a sértődött szimpatizánsok a pártot védeni és ugyanazzal a svunggal a bulinegyedet leprázni, akkor föl sem tűnt nekik, hogy valójában nem velem vitáznak, hanem a pártjukkal, mivel a Momentum hivatalos álláspontja jelenleg még megegyezik az enyémmel.

Bár – szó se róla – ki vagyunk segítve a hivatalos állásponttal. Lehet mindenféle merész, vagány, okos és újszerű dolgot mondani a világról, a közállapotokról, ha közben – amikor odajutunk – a cselekvés, a konkrétumok szintjén megadjuk magunkat a szokványosnak, környezetünk rutinjainak (ami itt az összefogósdit és a demagógiát jelenti). Ahogy az a Momentummal Ferencvárosban és Erzsébetvárosban történik éppen. Némileg az egykori nagy, behemót MSZP-re emlékeztet, ahol is egy csomó embernek volt egy csomó kritikája a párt irányvonalával, működésével kapcsolatban, és ennek a progresszió nevében hangot is adott, egészen addig, amíg az ő szakterületére került a sor, amikor is fölállt, és elmondta az állagőrző, tespedt szöveget. Amit most hallunk, nem éppen új idők új dalai.

Az különösen nyomorúságos egy szituáció, amikor az illiberalizmus állítólagos ellenfelei, a szabadságot és toleranciát hirdetők kezdenek el hirtelen illiberálisként viselkedni, például megsemmisítő ítéleteket megfogalmazni a szórakozóhelyek közönségéről, és látványosan nem értik, hogy miért nem lehet ezt betiltani.

Miről van szó? A háború utáni liberális minimum szerint, amit még a valójában illiberálisként üzemelő rendszer kusza, önellentmondásoktól terhes és giccses, de alapjaiban mégiscsak liberális alaptörvénye is garantál, minden ember szabad. A szabadság azt jelenti, hogy jogában áll maga elé célokat kitűzni, és elérésére törekedni anélkül, hogy ebben mások gátolnák, és anélkül, hogy ennek során másokat kényszerítene. A célok helyességéről ennyit tudunk mondani. Sérti-e más autonómiáját, vagy sem. A sorozatgyilkos céljai nem azért helytelenek, mert tehet a benne munkáló gyilkos ösztönről, hanem azért, mert ahhoz, hogy elérje őket, mások alapvető jogait kell semmibe vennie. Általános szabályt az emberi célokról - azaz arról, hogy milyen a jó, megfelelő élet, az elfogadható életvitel, a hasznos időtöltés - csak ezt tudjuk alkotni.

Hihetünk abban, hogy a mi életünk különb, minőségibb másokénál, hirdethetjük is ezt, példaként is állíthatjuk mások elé (legfeljebb nagyképűek leszünk), de elő nem írhatjuk számukra. Erre ott van a NER, amely tényleg rendelkezik egy némileg parodisztikus ideáltípussal. Légy fehér, heteroszexuális, vallástalan keresztény tenyészmén vagy -kanca. Ennek a tagadása, meghaladása nem az, ha fölállítunk egy ellenmintát, amelyben az az üdvös, ha valaki klímatudatos biokertészként tengeti mindennapjait, 5-től 7-ig a Dunapark kávéházban tart fogadóórát, este pedig Nádas Pétert lapozgatva Csajkovszkij zenéje mellett csöndben nyugovóra tér a batikolt pizsamájában. A NER-rel szembeni világkép az, amelyben a lehető legtöbben érhetik el a saját maguk által kitűzött célokat. A gyakorlatban természetesen ez egy kicsit bonyolultabb, hiszen a lehetőségek korlátozottak, a célokhoz vezető utak gyakran keresztezik egymást, számtalan kompromisszumot kell kötnünk, hogy valóra váltsuk elképzeléseinket. Arányossági tesztet kell fölállítani, hogy eldönthessük, ott és akkor melyik cél mögött áll nyomósabb érdek, ami nem feltétlenül jelenti a többek érdekét. Erre szolgál a nyílt, értelmes közbeszéd, amit nem pusztán a NER tesz lehetetlenné.

A magukat liberálisnak, toleránsnak gondolók, az emberi jogok iránt elvben elkötelezettek észre sem veszik, hogy mennyire intoleránsak és agresszívek tudnak lenni, ha a saját életükről, közvetlen környezetükről, primer érdekeikről van szó. Föl van háborodva, amikor a NER megszünteti a számára fontos helyeket, de az már nem érdekli, hogy lehet-e városában szórakozni, meg hogy hány turista jön ide, ha éppen a környéken van lakása.

Tipikus eset, amikor valaki a jogaira hivatkozik, valójában azonban mások jogát vitatja el egy övétől eltérő magatartás folytatására. Gondoljunk abba bele, ha valaki éjszakai műszakban dolgozik, annak is joga van a pihenésre, mégsem követelheti, hogy azonnal állítsák le a forgalmat, meg a szomszéd kifőzdét, a játszótéri gyerekekről már nem is beszélve, mert ő pihenni szeretne. Kénytelen olyan helyre költözni, ahol napközben is ki tudja aludni magát. Az éjszakai műszakos esetének felel meg, ha valaki a reptér mellé költözik, vagy a város közepére. Nem követelheti (még ha Magyarországon követeli is), hogy szüntessék be a repülőjáratokat, nem követelhet (még ha Magyarországon követeli is), hogy tiltsák ki a turistákat, és zárják be a színházakat, az éttermeket, a mulatókat.

Azt természetesen osztom, hogyha valaki telke mellé létesítenek egy repteret vagy egy vegyi üzemet, és ingatlanja elértéktelenedik, ő meg beragadt egy lehetetlen helyzetbe, az kártérítésre jogosult. Azonban nem ez a helyzet, ha divatossá válik a környék, ahol lakom, ami rengeteg kellemetlenséggel jár, viszont meredeken emelkednek a lakásárak. Akkor el tudok menni, és lehetőségem van máshol megvalósítani saját céljaimat, azaz a háborítatlan környezetben élést. Kegyetlenül hangzik? Lehet. De hízelgést, irracionális elvárások visszaigazolását ne tőlem tessék várni. Arra ott vannak a momentumos képviselőjelöltek.

Az intolerancia további árulkodó jele a szóhasználat. Amikor valaki a „lakók” nevében kezd beszélni. Ilyenkor kétségbe vonja azt, hogy léteznek más lakók, akik máshogy látják a világot, mint ő. Mint amikor valaki a „magyarok” nevében teszi ugyanezt, ugyanilyen mögöttes tartalommal. Ez arról tanúskodik, hogy igazából magasabb rendűnek tartja a saját életformáját, és ha valaki nem úgy él, vagy csak abban a pillanatban nem úgy cselekszik, ahogy ő elvárja, az nem is „lakó”, nem is „magyar”. Másfelől képtelen vállalni a saját véleményét, azt, hogy van egy saját, személyes érdeke, amelyet egyeztetnie kéne embertársaival, ehelyett elbújik egy költött kollektivizmus mögé.

A közbeszéd képtelenségének további tünete, hogy pillanatokon belül eljutunk a laposföld-elméletek szintjére. Ami a bulinegyedet tekintve azt jelenti, hogy emberek jönnek, és komolyan magyarázzák, hogy de igenis van olyan világváros, amelynek éjfélkor lekapcsolják a közepét. Hiába sorolja az ember a példákat Berlintől Belgrádig, Amszterdamtól Zágrábig, nem hiszik el! És akkor csodálkozunk, hogy egyesek Lázár János legendás videójára hagyatkozva tényleg azt hiszik, hogy Bécs koszos és veszélyes. Vitáink itt csúsznak át irracionálisba.

E ponton térjünk vissza a Momentum jelöltjéhez, akivel kapcsolatban el lehetne mondani, hogy fentebb nem írtam igazat, és ő képviseli az újat, hiszen eddig nem volt záróra, most majd lesz. Nem lesz. A momentumos aspiráns tudatlanul is nagyon eleven és nagyon káros hagyományt követ. Fönntartja a teljesen terméketlen hőbörgést, és kiegészíti delíriumos mesebeszéddel. Az újdonság a valósággal való szembenézés és az igazság kimondása volna. Sétáljon valaki végig a környéken. Döbbenetes mértékű beruházásokat fog látni (sok esetben döbbenetesen ostobát is), megszámlálhatatlan alkalmazottat, hihetetlen méretű kiszolgáló ipart. Ezt már nem fogják elengedni.

Legföljebb a Fidesz villámgyorsan hoz egy törvényt, amelyik kiveszi nyitvatartás szabályozását az önkormányzatok kezéből. Még sokak szemében övé is lesz az érdem, hogy nem hagyta bedőlni a városrészt. Abszolút érdemtelenül. Ugyanis, ha valamire használni lehetett volna a kétharmadot, az éppen Budapest. A város közigazgatási rendszere elavult és életidegen. Teljesen más a problémája a külvárosoknak, a belső kerületeket viszont nem lehetne ilyen módon külön egységként kezelni. Ám a Fidesznek eddig ez volt kényelmes. A polgármesterek nem voltak igazi városvezetők, nem a település egészéért viseltek felelősséget, amolyan gondnokként sertepertéltek, itt-ott leraktak egy-egy műkövet, vigyázták a lakók álmát, és szállították a szavazatot a Fidesznek. Az például, hogy mennyi és milyen munkahely van, nem az ő gondjuk volt. Hogy honnan jön a bevétel, más lapra tartozik. Ők csak védtek a kellemetlenségektől. Ha zajos a repülő, akkor kiálltak sajtótájékoztatót tartani, hogy nekik itt ne repkedjenek éjjel – és az önkormányzati választásig nem is nagyon fognak, azután meg szépen elfelejtődik az egész, mert a Gazdaságnak azért mennie kell, csak ettől az információtól a lakókat mindig megkímélik.

Ahogy igyekeznek a zajtól, a turistáktól, meg a vidám emberek okozta sokktól is. Belső-Erzsébetváros bajai is ebből származnak. Nem abból, hogy nincsen záróra, hanem abból, hogy mindenhol másutt van. Persze, hogy idekoncentrálódott minden, ami sok esetben azt jelenti, hogy itt gyűlt föl minden szemét. Erre a megoldás az volna, hogy sok más helyen (ahol a város egésze szempontjából ez az érdek) is kinyitni kéne, nem bezárni. Döbbenetes, amit ez a város, teszem azt, a folyójával és annak partjaival tesz, illetve hogy nem tesz semmit. Hogy a legkellemesebb sétányokon szedetik le a teraszokat este tízkor nyáron is. Hogy Budán alig van élet. Most majd – miután ez a választásosdi lement – valaki szépen elkezdi megtervezni – felülről. Mert mi képtelenek vagyunk egymás közt bármit is megvitatni. Persze, hogy kiskorúként kezelnek minket, mivel úgy is viselkedünk.