Bizony, bizony, sötét az élet

és nincsen benne semmi jó,

s majd eljövend a nagy itélet,

hol törve lészen a dió.

Babits, 1909

 

Némi föltűnést keltett – bár nem lett belőle igazi cause célèbre –, hogy az 56-os Intézet kormányzati szétbarmolása után az Intézet egyik legismertebb munkatársa, Ungváry Krisztián, a nagynevű történész úgy döntött, hogy ő átmegy a szélsőjobboldali, délibábos-áltudományos Veritas Intézetbe, és ott fogja tesztelni a nem is tudom, mit.

Szerintem ez első renden nem morális kérdés: Ungváry Krisztián köztudomásúlag megvesztegethetetlen, hajthatatlan, engesztelhetetlen, önfejű, független személyiség, aki soha nem fog mást mondani, mint amit gondol, és aki nem is függ efféle jelentéktelen állástól, hiszen még ebben a rendszerben is kaphatna – valószínűleg – ennél jobbat érdemei és teljesítménye alapján.

Az ok nyilván makacskodás, különcködés, ami nem is baj.

A kérdés politikai, nem erkölcsi. (Úgy értem, nem az individuális erkölcs kérdése. Más értelemben a politika természetesen: erkölcs. S emiatt persze esetenként: erkölcstelenség.)

Korábban Rainer M. János igazgató kijelentette – s ha jól értem, az 56-os Intézet legtöbb kutatója is így gondolja –, hogy ő aztán nem lesz a Veritas munkatársa, bár persze gesztusának közéleti értékéből sokat levon, hogy a másik leghíresebb ottani historikus nem szolidáris evvel az elhatározással.

Megerősíti azt az érzést, hogy magunkra vagyunk hagyva – elvégre ha csak egyéni megoldások, különutak és vészkijáratok vannak, akkor csak személyenként állhatunk ellen a szélsőjobboldali hatalomnak. Nincs védelmező közösség, mindenki menti a bőrét, ahogy tudja.

A Magyar Tudományos Akadémia szétverése – az MTA és a tudományegyetemek stb. bírálatára majd sort kerítünk, ha nem lesznek veszélyben, a velük szembeni „elvszerű” kritika jelenleg egyszerű árulás, a szolidaritás megtagadása – számos más intézmény szétverése után (és előtt) politikai, társadalmi és kulturális tragédia.

Ám a tragédia esemény: és ez is jelentős esemény – megpecsételi azt a helyzetet, amelyben gyakorlatilag kivétel nélkül a teljes alkotó értelmiség a maga egészében szembefordul Orbán Viktor uralmával.

Beleértve a konzervatívokat.

Beleértve azokat, akik úgy látják: nincs közvetlenül elfogadható parlamentáris alternatíva, ezért a szó konvencionális jelentésében „politikailag passzívak”.

Beleértve a kormánypolitika korábbi kedvezményezetteit. Sőt: a kormánypolitika néhány korábbi reprezentánsát.

Ez a szembefordulás – bármennyire jelentős dolog, hiszen nálunk a középosztály legjelentékenyebb és legbefolyásosabb része az értelmiség: a jelenség történelmi okai közismertek – ellentmondásos. Ha a kormányzó szélsőjobboldal által dominált Országgyűlés megszavazza a gyalázatos MTA-törvényt (a gyalázatos „Stop Soros” és a gyalázatos „lex CEU” után, és sok-sok más gyalázat után és előtt), akkor – az esetleges alkotmánybírósági beadványon kívül – mi a teendő?

Jó pár tudós majd kivándorol, néhányan elhelyezkednek a magánszférában vagy az egyetemen, sokan nyugdíjba mennek, mások – jobb híján – maradnak az immár a kormány által irányított intézetekben.

Ismét csak egyéni stratégiák, egyedi „megoldások”, személyes ügyek.

A nemzeti kultúra, a magyar tudományosság pedig tovább hanyatlik.

Az imént került a kezembe a Nemzeti Kulturális Alap ún. összművészeti (!) kollégiumának döntése. Ilyesmiket támogatnak: Sámánia (sámán-táltos őskultúra napok); „Tíz Nap a Székelyeknél” (tíznapos élő közvetítéssorozat [?] a Székelyföldről); Szkíta Konferencia (szkíta konferencia és világnyílzápor!); „Per a nemzet ellen” (dokumentumfilm); magyar–türk népzenei koncertsorozat; „Szeressük vissza Magyarországot!” (trianoni összművészeti alkotótábor). Ha nem hiszik, nézzék meg itt.

Mondjuk, ez a bolond Kásler és a dilettáns Palkovics minisztersége alatt nem meglepő önmagában; máskülönben is az egyre furcsábban viselkedő Orbán Viktor kormányzása alatt az embernek olykor az a benyomása, hogy Törökország, Azerbajdzsán, Kazahsztán, Türkménia és Mongólia gyarmatosította hazánkat.

Orbán dr. úr kazahsztáni – a nurszultáni udvarban tett – vagy kirgiziai tisztelgő látogatása során hirdette meg az állami-tudományos doktrínát hun–türk eredetünkről. Passz.

Olyan államokban, ahol a tudományos akadémiát (állami intézményt) nem államosítják (épp ellenkezőleg!), hanem a maradék jogállam fönnhatósága alól a közvetlen politikai párturalmi szektor fönnhatósága alá terelik át (ugyanez történik a „Corvinus” Egyetemmel is, más jogi trükkel: ott az adófillérekből és állami vállalatok jövedelméből létrehozott – elcsórt – „magánalapítvány” önkénye alá helyezik az univerzitást), van jelentősége az egyszemélyi államvezető (hogy is mondjuk csak) „tudományos meggyőződésének”.

Az egykor az osztrák–magyar kiegyezés szelleme (a „modernizáció fölülről” első hulláma) ellen létrehozott hun–türk–szittya vadromantika akkor ellenzéki irányzat volt.

A mostani kormányzati lázadás (!) a tudomány ellen az ősmagyar Kásler „bolond sváb” Miklós elmehunyt parancsuralma alatt evvel a mentséggel aligha rendelkezik. Hiszen a képzelt türkök hatalmon vannak. Most éppen az Európa-szerte a Dzsingisz kánnál jóval kevésbé népszerű Attilának, Isten ostorának óhajtanak a sváb–tót–szittya őrültek és kriptaszökevények monumentális emlékművet emelni. Az orbáni tudományreformot mi sem jellemzi jobban, mint annak a férfiúnak a kinevezése a Természettudományi Múzeum (!) élére, akinek a szaktudományi tevékenysége eddig kimerült a Kurultáj és a Magyar Törzsi Gyűlés szorgos látogatásában.

A tapasztalt társasházi közös képviselő által irányított Magyarságkutató Intézet hajmeresztő elmebajnokságai között és mellett hun–magyar múzeumot is létrehoz a káslerióta emberminisztérium avégett, hogy bizonyítsa „a magyarság mint ősi nép létjogosultságát [???!!!] Európában és a világban”.

Én igazán nem vagyok gőgös magyar hurrápatrióta, de azért megdöbbent a hibbant kisebbrendűségi érzésnek ez a hiperbolája: igazolni kell a magyarok „létjogosultságát”?! Nem jogosult eleve a létre ez a nép? Ezt még bizonygatni kell? Miféle nacionalizmus ez? S ha netán – Hadúr őrizz – kiderülne, hogy mégse vagyunk hun eredetűek, akkor nem vagyunk létre jogosultak?

Nemcsak a rációt, a tudományos módszertant, hanem az egészséges nemzeti önérzetet is sérti ez a kisszerű téboly.

(Meg kell jegyezni, hogy ez a jurtás-nemezcsizmás, nyilazó és leányrabló attilás-tonuzóbás országimázs a legapróbb részletekig megegyezik a román szélsőjobboldal magyarságképével, amely sztyeppei nomád barbárokként prezentál bennünket szemben az ókori latinitás és a kifinomult bizánci magaskultúra megtelepült, földművelő, építkező népével. Evvel a magyarországi jobboldali állambölcsesség a határrevízió nélküli irredentizmus lidérces csalfényét állítja szembe, azaz az állandó – ám tartalmatlan – soviniszta mozgósítás, vulgo bajkeverés-zavarkeltés ismeretes eljárásait és módszereit, amelyekhez mindig akad ellenirányú sovén partner és labdaszedő. „Róma és görögség” – mondja a román nacionalizmus. „Attila és pusztaság” – mondja a magyar eszmetárs. „Európa” – mondja a román. „Ázsia” – mondja a magyar. Mindkettő nyilvánvaló hazugság, csak az a kérdés, melyik butább.)

Hát ebbe a kissé nyilaskeresztes illatú kormányzati intézményhálózatba – amelyben, mint láttuk, DÜHÖNG AZ INNOVÁCIÓ – kell majd beilleszkedniük a kiakolbólított akadémiai kutatóknak, közöttük szegény Ungváry Krisztiánnak.

Mindezt úgy, hogy időközben megejtő nyíltsággal szétpofozták a magyar műemlékvédelmet (összefoglalás itt), úgy, ahogy volt (où est le kultúrfölény hongrois, mon cher comte de Klebelsberg?) .

S ha ez nem lenne elég, a Petőfi Irodalmi Múzeumot (PIM) a 120 (vagy 150?) százalékos Orbán-hívő Demeter Szilárd igazgató (erdélyi földim és vérkollégám) „erőközponttá”, „inkubátorházzá” alakítja, amely „a kortárs irodalom kovásza és kapuőre” (portáspalacsinta?) leend, s amely többé nem (?) „írócentrikus” (!), hanem „látogatócentrikus”... Szóval az üzlet és a sovinizmus szokásos orbáni kombinációja, magyarán: itt a magyar írók lesznek kilóra fölvásárolva (hogy az ideillő germanizmussal éljek, amely neonyelvészeink szerint teljesen okey-dokey).

Írni, nyomtatni nem kell, csak íróimázzsal rendelkező egyéni vállalkozóknak kell rendezvényeket „biztosítani”. Ezek a vállalkozók – amint Tóth Krisztina, a rendkívül népszerű, közszeretetnek örvendő, „szekértáboron” kívüli, de semmiképpen nem kormánypárti, ám PIM-szereplő író valahol elárulta – úgy működnek, hogy a könyvbiznisz menedzserei témákhoz válogatják írókáimat, kidolgoztatják velük a „draft”-ot (nyersváltozatot), „együtt dolgoznak a szövegen” (átírják ponyvára és bestsellerre), és aztán – a „megelőző cenzúra” metódusával – fókuszcsoportok és marketingszakértők bevonásával előállítják a végterméket. És ezek után jön még az NKA, a Magyar Könyv Alapítvány, az MMA, a PIM és a többi.

Nem tudjuk, milyen lesz a dzsenderérzékenyített, lelkizős, könnyes-szadista-nemzeti szittyapornó, de biztosan menni fog.

Illyés írta, hogy az „irodalompolitika” úgy viszonyul a politikai irodalomhoz, mint az üvegszem a szemüveghez. Nos, ebben a műfajban működik a PIM, amely – együtt a dilettánsokat, néma szopránokat és átejtett balekokat tömörítő Magyar Művészeti Akadémiával – a Gömbös-kori Új Szellemi Front üvegszemének az ezerszeres fölnagyítása, de annál is rosszabb (mivel ott valódi írókat vertek át): a digitális giga-Szabolcska Mihály és mega-Gyóni Géza.

Pedig a Petőfi Irodalmi Múzeum dolga az lenne, hogy az elfeledett magyar lángelmék – Tersánszky Józsi Jenő, Gelléri Andor Endre, Nagy Lajos, Lesznai Anna stb., stb., stb. – kéziratait, levelezését összegyűjtse, kiadassa. Adósságaink hatalmasak. Nincs megbízható Széchenyi-, Kossuth- vagy Eötvös-összkiadás. Mondogatjátok Tóth Árpádot? Ott van ágyatok fejénél a legidőszerűbb magyar regény, az Advent (1923)? Folytathatnám, de minek. Hiszen, amint egy balkörmű (és gonoszul félremagyarázott) cikkem utóélete bizonyítja, ez nem érdekel senkit. Azért is van „sikere” a kultúrában is Orbánnak, mert a hatalom + pénz képletet voltaképpen nem vonja kétségbe senki, csak magának szeretné (ha lehet) az előnyt.

Magyar irodalom? Magyar történelem?

Na ne.

A magyar értelmiség – áldja meg a jó Isten – mélán utálja az Orbán-rendszert, és nem adja meg neki azt a szolgai meghajlást, amiben a nemzettulajdonos államvezetőnek öröme telnék. Ellenállása azonban főleg (indokolt és helyénvaló) egyéni szabadságvágy, no meg a megbántott jó ízlés és a műveltség sérelme által okozott, elkerülhetetlen öklendezés.

Miután „haladó” és/vagy „értékkonzervatív” értelmiségünk – teljes joggal – reménytelennek tartja, hogy az ún. politikai ellenzék megmentse őt (és megteremtse Péterfy Jenő, Ignotus, Horváth János, Király György és Zolnai Béla, who they? műveinek kritikai kiadását s a nagy Derkovits- és Egry-kiállítást, s tudom, a magyar újságíró-társadalom minden héten reggeltől estig szorgalmazza, hajjaj, a Fényes László-, Feleky Géza- és Szász Zoltán-összkiadást), ezért hát keresi, igen, az egyéni kiutakat. Ezek a kiutak azonban a mai Magyarország határán kívül találhatók, amennyiben valaki nem tud elhelyezkedni valamelyik multi helyi lerakatánál, ahol a cég föltehetőleg tiltani fogja a profitszempontból nem hasznos antiorbánizmust.

A magyarországi műemlékvédelem teljes megsemmisítése után elszántan tönkreteszi a nemzeti kormány az Országos Széchényi Könyvtárat, amelyet az eredeti épület felénél is kisebb, penészedő kaszárnyába helyeznek át – ez szakértők szerint mindörökre használhatatlanná teszi majd az ország legfontosabb könyvesházát –, az UNESCO által is kulturális (és környezeti) katasztrófának nyilvánított „Liget-projekt” közepébe zuhintott Néprajzi Múzeum kiállítótere az egyharmadára szűkül (az épületekre Orbán Viktornak van szüksége a budai Várban és a lipótvárosi Kossuth téren), egyszóval ilyen kultúra- és nemzetellenes kormányt még nem nagyon látott mostoha történelmünk.

Ilyen körülmények között – szemben mérsékeltebben tekintélyelvű időszakokkal – az egyéni kiutak lehetősége és politikai relevanciája csekély.

A harangok félreverése ebben az ironikus, eszme- és gondolatellenes korban hatástalan. Olyannyira, hogy a „SZTAKI-kéjbarlang” nevetséges ügyecskéje sikerrel tereli el a figyelmet a magyar nemzeti műveltség haláltusájáról. A meteorológiai intézetek figyelmeztetnek rá, hogy 45°C fölötti hőmérsékletek várhatók Európában nemsokára (s ezentúl rendszeresen), és a népellenes magyar kormány (visszataszító kelet-közép-európai partnereivel együtt) büntetlenül megvétózza az európai klímaegyezményt anélkül, hogy tüntető százezrek küldenék el oda, ahová való.

A kirgiz–türkmén–kazah–mongol irányzatú magyar jobboldalnak (amelynek nem a senki másnál nem rosszabb közép-ázsiai népek a rokonszenvesek, hanem a rájuk erőltetett bizarr diktatúrák) érdekes módon a régi budai német polgárság és az osztrák birodalmi hivatalosság által épített Várnegyedre fáj a foga; vonzalmai ellenére nem jurtába vonul, hanem barokk és klasszicista palotákba, amelyeket kozmopolita-univerzalista idegen (európai, pfuj) rezsim épített. Az Orbán Viktor szívének oly kedves karmelita kolostor azért nem egyházi épület, mert az aufklärista rezsim kiűzte belőle a szerzeteseket II. József idején. Miért nem telepített bele sarutlan karmelitákat vagy legalább derviseket?

Magyarázat nem kell. Ez Orbán Viktor személyes ügye. A magyar értelmiségiek sorsa mindegyikük személyes ügye, tekintet nélkül a hatalmi aszimmetriára. Mind a jogellenes túlhatalom az egyik póluson, mind a jogellenes hatalomnélküliség a másikon: személyes ügy. Némelyek uralkodnak, némelyek engedelmeskednek, némelyek menekülnek. Az uralkodó értelmiségi ideológia szerint ez személyes alkatuk, jellemük, elhatározásuk függvénye. Társadalom ugyebár nem létezik. A demokratikus közös akcióból még politika válhatnék a végén, piha.

1988/89-ben a mostani disznóságok csekélyke töredéke miatt zúdult föl a magyar értelmiség. Most nem.

Igaz, nagyon meleg van.