Apatikus, lemondó ország, reménytelen ellenzék, egyre magasabb fordulatszámra kapcsoló kormánymédia, a szürke egyre narancsosabb árnyalata. Ilyen volt 2018 a hvg.hu munkatársának, Dercsényi Dávidnak.
„Kurva nehéz év lesz” – ilyen főszerkesztői tájékoztatással indult 2018, de ez senkit nem lepett meg, eddig is nehéz volt, és ezután is nehéz lesz. A magyar médiavalóság hétköznapjai nem könnyűek, ezért is vártam izgatottan április 8-át: egy fordulat esetén a média felszabadulhatott volna a kormány által torzított médiapiaci viszonyok alól: a közmédia közmédia lett volna, a független média számára húsba vágó reklámadó talán csökken vagy eltűnik, a hirdetők az olvasottságunknak megfelelően hirdethetnének, és könnyebb lett volna dolgozni, ha az állami hatóságok egy része többé nem ellenségként tekint ránk.
A kampány során szürreális volt látni, hogy a kormányzat médiagépezete hogyan kapcsol hétről hétre magasabb fokozatba, hogyan ér el egyre mélyebb mélypontokat, és nemcsak hazudik, csúsztat, hanem konkrétan gyárt, fabrikál híreket, álvideókat rak össze bevándorlók támadásáról. Ezzel párhuzamosan a kormány is egyre kevésbé törődik persze a tényekkel.
Közben a kampányban előbukkannak a nagyobb ügyek a Simicska-médiában, a Semjén- vagy Kósa-botrányok. A független sajtó pedig igyekszik utánajárni, felderíteni, megvilágítani, mintha normálisak lennének a viszonyok.
Nem azok. Az év egyik legtanulságosabb utazása nem Ukrajnába vagy Hegyi-Karabahba vezet, hanem a Budapest–Gyöngyöspata-vonalon zajlik. A településen az egyik helyi virágos néni és vásárlóközönsége lep meg először azzal, hogy közlik, kritikusak a Fidesszel, jól ismerik a korrupciós ügyeket és független médiumokból tájékozódnak. A másik meglepetés a romák lakta városrészben ér: a gáz, folyóvíz, sokszor áram nélküli viskók tulajdonosai rettegnek attól, hogy Brüsszel migránsokat akar beköltöztetni a házaikba – ők csak az állami médiát nézik.
Mi lesz ebből? Április 8-án a DK-hoz vagyok beosztva az eredményváróra. Gréczy Zsolt jelzi a sajtónak, bármi kell, ő rendelkezésre áll, és nemsokára érkeznek majd a párt magas rangú vezetői. Egész nap vacakol a választási informatikai rendszer. Érkeznek is a nagyobb nevek: Vadai, Niedermüller, Gyurcsány. Az előzetes eredmények, szivárgó infók vegyesek. Ám egyre kevésbé elérhetőek a pártvezetők, bezárkóznak a VIP-szekcióba. Majd a tévén elérkezik Semjén Zsolt bejelentése: hamarosan sajtótájékoztatót tartanak – ekkor sincsenek még hivatalosan számszerű eredmények, de az arcára minden rá van írva. Hogy micsoda feszültségek szakadnak fel azon az oldalon, azt jól jelzi a szürreális Kossuth-nóta performansz. A DK-nál letargia. A Pesti Srácok tudósítóival majdnem összeverekednek elkeseredett aktivisták.
Ekkortól napokig, valakinek hetekig tartó apátia, teljes kikapcs kezdődik. „Mint egy osztályfőnök, akinek megbukott az összes diákja” – foglalja össze egy kolléga a mindenkit eluraló kollektív érzést. Azon dolgoztunk, hogy a közhatalmat gyakorló párt hibáit felmutassuk, volt belőle elég sok súlyos, erre kétharmadot szereznek. Megindul az elemzések, találgatások sora, miért történt mindez.
Nem mintha az ellenzékben annyira lehetett volna bízni. Az LMP kampányzáró eseményén semmi mást nem lehet érezni, mint megosztottságot: az egyik ismertebb jelölt hangosan szidja azokat, akik visszaléptek más ellenzékiek javára, ő ilyet soha. Lukácsi Katalinnak is erről kéne beszélnie ottani hallgatósága előtt, a taktikai szavazás előnyeiről, szavait nem fogadja kitörő öröm. Karácsony Gergellyel is interjúztunk korábban, feltűnő a kedvtelensége, migrációs-menekültügyi témában érezhetően felületesek az ismeretei. És egyedül tőle hallunk olyat, hogy korlátozni kéne az EU-ban az egyik legfőbb alapelvet, a munkaerő szabad áramlását – ez igazi WTF-pillanat.
Az ellenzék tehát nem adott nagy reményt, de reálisan mindenki sima Fidesz-győzelmet várt, nem kétharmadosat. A választás után felpörögnek a médiaesemények, megszűnik a Magyar Nemzet, a Heti Válasz, azaz a függetlenebb jobboldali média, visszaszerzi a Fidesz a Hír Tv-t, illetve az év végére összeáll a nagy kormányzati médiaholding. Mindez kis túlzással egy cseppet sem izgatja az embereket, és ez is elkeserítő. Ismerősök, barátok is sokszor elfordulással reagálnak a választási eredményekre: kiszállnak a politikából, nem izgatja őket.
Névvel megszólalni egyes ügyekben gyakorlatilag maroknyi ember hajlandó, a többiek félnek: nem szeretnének problémát, ha kiderül, hogy én szóltam, kirúgnak, nekem családom van, stb. De úgy látszik, ezzel is jól megvannak az emberek, nem zavarja őket nagyon, hogy ilyen világban élnek. Az sem, hogy az egészségügy omlik össze, az oktatás szintúgy, és egyre szűkebb elitnek jelent mobilizációhoz vezető utat.
Ami ennek ellenébe megy: jelentős számú magyar jött rá, hogy innentől támogatnia kell a független, nem állami pénzcsapokon lógó médiumokat, ha továbbra is szeretnének olyan híreket olvasni, amiket nem Rogán Antal vagy Habony Árpád mond tollba. A különböző közösségi finanszírozási projektek elindultak (a HVG-é is), és a következő évek túlélésének zálogai lehetnek, még ha a Dudás Gergely-féle Politis-projekt zátonyra is futott.
Az ország egy része csak jajgat az események láttán, de nem hajlandó tenni semmit: konkrétan politizálni valamilyen szervezeti formában, beállni ellenzéki erők mögé, erőteljesebben tiltakozni.
Mindezek mellett nagyszerű év is volt 2018: nagyszerű emberekkel találkoztam, remek, önfeláldozó, áldozatkész szakemberekkel leginkább az egészségügy területén, akikkel élmény volt beszélgetni. Ukrajnában megtapasztaltuk, hogy milyen ellentmondásos egyszerre küzdeni egy keleti birodalom ellen, és megpróbálni megfelelni a nyugati sztenderdeknek – mindezt egy korrupcióval átszőtt társadalomban. Nem könnyen megoldható feladat, ahogy Hegyi-Karabah esete sem. Egy el nem ismert ország épp azzal az Oroszországgal van jóban, amelynek elődje, a Szovjetunió kialakította a problémához vezető körülményeket: a főként örménylakta területeket Azerbajdzsánhoz csatolta.
Magyarország 2018-ban lassan pária országgá lett. A Nyugat szemében az egyik autoriter mintaállam, a populista, illiberális pártok, vezetők területe. Erdogan elnök budapesti látogatásán érdekes volt látni, hogyan határozta meg az egész esemény menetét a török fél, hogy esett a legtöbb szó a szaúdi újságíró, Dzsamál Hasogdzsi isztambuli szaúdi konzulátuson történt (akkor még csak nagyon valószínűsíthető) kivégzéséről, hogy volt képes az Origo még itt is felkérdezni Erdogan népszerűségére, és az a mozdulat is megmaradt, ahogy a minden sallang nélkül beszélő Erdogan összecsukta jegyzeteit, ezzel jelezve, vége a centire leegyeztetett sajtóeseménynek. Semmi értelme nem volt ott lenni, ha azt az egyet nem vesszük, hogy Orbán olykor idegesen kipillantott némileg szakadt öltözékemre – az MTI nem is adott ki képet arról a szegletről, ahol ültem, pedig Szijjártó Péter is ott tornyosult mellettem.
A kormányt egyre kevésbé zavarja saját urizálása, az Orbán repülőzését, Mészáros luxushajózását bemutató cikkeket és az Átlátszót paródiába illő cikkekkel igyekeznek támadni, de bennem az is mély nyomokat hagyott, hogy a kormány olyan törvény hoz, amely lehetővé teszi Orbán Viktor vejének, hogy egy műemlék épületet kibelezzen, és átalakítson hotellé – így lesz az ország családi vállalkozássá.
2018-ra a médiában kifejezetten háborúsak lettek a viszonyok. Interjút egyszer kérek kormánypárti politikustól, Orbán Balázs miniszterelnökségi miniszterhelyettes egy konferencián hosszasan ecseteli, milyen fontos a migrációról szóló párbeszéd, vita. Ezután jelzi, a Miniszterelnökségre írjak, ha interjút szeretnék – másnap rám telefonálnak, hogy nem vállalja. De Heltai Péter, a Hungary Helps utazó nagykövete sem válaszol kérdéseimre egy sajtónyilvános konferencián – írásban legyek szíves feltenni a kérdéseket, azóta is válaszolnak. Rétvári Bence áll a rendelkezésemre, az Emmi államtitkára a feltett kérdések után hosszasan néz a távolba, és nyomja a kormánypropagandát a migrációpárti Soros-szervezetek mesterkedéseiről.
Itt tartunk. Érdekes és abszurd idők: amikor a szakma szabályait betartó szakembert és munkahelyét sorozatos hátrányok érik, a szabályokat megszegők nagy karriert futnak be, a közszolgálatot ellátni hivatott intézmények pedig versenyt hazudnak egymással. 2018.
