A kormány a legutóbbi konzultációs levelében azt az eszement gondolatot terjeszti, hogy aki gyereket szül, az nem egy új, természetes és kölcsönösségen alapuló emberi kapcsolatot hoz létre (a szülő szereti a gyerekét és a gyerek szereti a szüleit), hanem csupán egy jogi tényállást abszolvál, amelynek lényege, hogy a gyereknek joga van két szülőre.

Novák Katalin család- és ifjúságügyért felelős államtitkár ebben diszkréten nem látta meg a nyilvánvaló utalást a melegek kirekesztésére, és beosztásának megfelelően csak az anya-gyerek viszonyra koncentrált, amikor a kérdésről Baló Györgynek adott interjút, az RTL Klubon. Ahol azonban a szóban forgó viszonyról az is kiderült, hogy az nem egyszerűen jogi jellegű, hanem ráadásul aszimmetrikus is: az anyára és a gyerekre nem egyformán terjednek ki a jogok. Az államtitkár a következőkkel kezdte az egyik mondatfüzérét:

„Ha valaki azt gondolja, hogy neki egyedülállóként joga van ahhoz, hogy neki egyedülállóként, anélkül, hogy lenne párja, enélkül neki joga van ahhoz, hogy neki gyereke legyen, és ezt a jogot vívja ki magának, az a gyermek oldaláról közelítve…”

Na, akkor itt vegyünk egy nagy levegőt, majd toldjuk be a hiányos mellékmondatba állítmányi részként az „azt jelenti, hogy…” szócsoportot, és már mehetünk is tovább: „az azt jelenti, hogy megfosztja őt attól, hogy neki édesanyja és édesapja legyen”.

Lefordítom: míg a felnőtt által megszült gyerekre érvényes az igényei kielégítését biztosító törvény – „lehessen apja és anyja” –, egy ugyanilyen, igénykielégítést biztosító törvénytől – „ha gyerekre vágyik, lehessen gyereke” – az őt megszülő felnőttet minden további nélkül meg lehet fosztani.

Ezt mindközönségesen diszkriminációnak hívják.

Ráadásul az államtitkár az egyedülálló anyákat még tovább diszkriminálta aszerint is, hogy azok eleve férj nélkül szülték-e a gyereküket, vagy azért maradtak magukra a gyerekkel, mert később szakították meg az életközösséget:

„Teljesen más kérdés, hogy egy nő egyedül vállaljon-e gyereket, mint hogy valakik közösen vállaltak gyereket, és egyedül maradt az anya vagy az apa”.

Ugyan mitől lenne más kérdés? – kérdezhetné bárki, a józan ész alapján. Amelynek fényében eléggé világosan látni, hogy hiába lehet ez más kérdés érzelmileg: az állam és a jog felől nézve két, tökéletesen azonos képletről van szó. Mindkét esetben olyan családokról beszélünk, amelyekben egyetlen családfenntartó és egy vagy több gyerek él. Ennek egyszülős (és nem „csonka”) család a rendes neve. Az államnak tehát olyan, egyszülős családok problémáit kell kezelnie, amelyek több területen is hátrányt szenvednek, hiszen kettő helyett egy fizetésből élnek és a családfenntartás feladatai csak egyetlen felnőtt idejére terhelődnek rá.

Amióta létezik szociálpolitika, azóta az államok az ilyen családokat többféle kedvezménnyel szokták hozzásegíteni ahhoz, hogy ne maradjanak le a kétszülős családok mögött, és hogy a gyerekek a társadalomban ne kerüljenek hátrányba az otthoni helyzetük miatt. De hogy ez a helyzetük azért jött-e létre, mert az anya és az apa valami okból már a születésük előtt sem tudott vagy akart együtt élni, vagy azért, mert az együttélés lehetetlensége csak a születésük után derült ki, ahhoz az államnak az égvilágon semmi köze.

Sőt, ha már mindenben a jogra hivatkozunk, hát akkor az államnak semmi joga megbélyegezni, bármilyen módon is diszkriminálni egyetlen anyát sem azért, mert egyedül vállalta a szülést. Ez kizárólag a fundamentalista vallási alapon nyugvó rendszerekben szokott előfordulni. Európai civilizált államokban ilyesmi a II. világháború óta egyszerűen elképzelhetetlen.

Persze nálunk nacionalista körökben mindig voltak erre próbálkozások. A hetvenes években, amikor az általános modernizáció hatására a nők közül többen vállaltak akár egyedül is gyereket, Fekete Gyula nagyonmagyar író tett közzé fulmináns cikket az ÉS-ben a jelenségről. Azt állította, hogy nemzetünk az ilyen nők miatt fog morálisan és fizikailag is megsemmisülni. A legfőbb érve a katasztrófa igazolásához az volt, hogy szerinte aki úgy „áll össze” egy férfival, hogy az neki nem az állami pecséttel szentesített férje, az nem ismeri a szerelmet, tehát érzelmileg csökött véglény, aki a gyerekét is érzelmileg csökött véglénnyé fogja nevelni.

Mivel azonban akkorra már a Kádár-rendszernek Fekete Gyula legnagyobb szerencsétlenségére esze ágában sem volt visszatérni a morálpolitikához, s ráadásul amit csődnek lehetett nevezni az országban, azt egészen biztosan nem az említett nők és gyerekeik okozták, cikkének kizárólag az lett a következménye, hogy a sajtóban megnőtt a szociológus és pszichológus szakértők forgalma.

Ezek jóvoltából pedig a továbbiakban friss levegőjű elemzések tucatjaiban olvashattunk arról, hogy hiszen akik annyira tudatosan és olyan erős vággyal készülnek a gyerekszülésre, hogy akár egyedül is hajlandók belevágni ebbe az amúgy nem könnyű életprogramba, azok többségének minden statisztika szerint sokkal melegebb, stabilabb, bizalmasabb és mélyebb lesz a kapcsolatuk a gyerekeikkel, mint például a viharos házasságok után magukra maradó nőké. A gyerekeik pedig jóval nagyobb arányban lesznek kreatívak és sikeresek.

Az semmi, de a következő időszakban a magyar társadalom morális nézőpontból nemhogy a romlás, hanem kifejezetten a csúcsra járatás jeleit mutatta. Ekkor fordultunk rá a békés rendszerváltás útjára, amelynek végén 89-90 semmihez sem hasonlítható magaslata várt ránk. Ez pedig mindennél fényesebben bizonyította, hogy

egy nemzet nagyságának, érzelmi összeolvadásának semmi köze a demográfiai mutatókhoz vagy a házassági formák változásaihoz.

„Nem sokaság, hanem lélek!” – ismételte volna meg ekkor Berzsenyi is, ha ott lehetett volna az időszak eufórikus pillanataiban.

Szegény Fekete Gyula tehát ez ügyben hoppon maradt: semmiképp sem kaphatta meg azt az elégtételt, hogy vészsikolyai nyomán az állam a fejéhez kapva törvényekkel is másodrendű állampolgárokká fokozza le az egyedül szülő nőket. Azok a továbbiakban is pontosan ugyanazokat a jogokat és juttatásokat kapták meg, mint a férjjel rendelkezők, és a társadalmat is csupán kóbor erkölcscsőszök bujtogatták a leányanyaként vagy megesett nőként aposztrofált honfitársaink megvetésére. Az író szavai csak szavak maradtak, nem lett belőlük politikai program.

Novák Katalin azonban nem író, hanem államtitkár. Ő azért kapja a fizetését, hogy politikai programokat állítson össze, és azokat intézményeken, alkalomadtán törvényeken keresztül is hasznosítsa. De ugyan milyen program vagy törvény állhat majd össze abból, hogy államtitkári szinten külön kell kezelni a házasság után egyedül maradó anyákat és az eleve egyedül szülőket, mert ez utóbbiak úgymond elemi jogoktól fosztják meg a gyereküket? Vagy nem lesz itt semmiféle program vagy törvény még ebből sem, mert megelégszenek azzal, hogy a tévékben-rádiókban, társadalmi célúnak hazudott hirdetésekben uszítják a társadalmat az egyedül szülő nőkre?

És eközben ki foglalkozik majd érdemben a családok valódi problémáival, szociális helyzetével? Ki gondolkodik a gyes-gyed mindkét szülő közötti, arányos megosztásán vagy a kisgyereket nevelők részmunkaidős lehetőségein? Novák Katalinnak tényleg csak az lesz a dolga, hogy a munkája alanyait képező nők megvetéséről prédikáljon, és azokról beszéljen elítélő hangon, akiknek a sorsát éppen neki kéne pozitív módon befolyásolnia? Annyi pénz fejében, amennyit egy gondolkodni is képes értelmiségi életében nem láthat?

Tényleg nincs olyan társadalmi-politikai erő, amely képes lenne legalább láthatóvá tenni, hogy itt is csak a pénzről és a hatalomról van szó? Hogy nemcsak a háttérben zajlik a folyamatos, rejtett tolvajkodás, hanem az orrunk előtt is, hiszen egy államtitkár sem azért államtitkár, hogy a köz problémáit oldja meg, hanem hogy az orbáni propagandát harsogja? Hogy minden állami pozíció is önmagában tömény lopás?!

Több kérdésem egyelőre nincsen, de majd jelzem, ha Novák szereplése még ad okot továbbiakra is.