"A pornográfia szégyenletes üzelmeinél semmivel sem képviselnek kisebb veszélyt a detektív-regények, színdarabok és mozi-mutatványok, valamint a tolvajnyelv népszerűsítésére irányított üzelmek. Óriási veszedelem fenyegeti e téren a magyar társadalmat, oly veszély, melynek szennyes hullámai jeltelen sírba temetnék azon magyarságot, mely századokon át volt a keresztény-európai czivilizácziónak védbástyája a barbár kelet ellen."

(A Magyar Közigazgatás Nick Carterről és társairól, 1909. augusztus 22.)

Bizony, bizony, már a múlt század elején is kongott az a lélekharang, amelyet Tamás Gáspár Miklós kongat. És persze nem is akkor kezdődött a kongatás. Régen és sokan próbálják a magyarok többségét kikongatni a magyarságból.

A magyar én vagyok. És én mondom meg, hogy rajtam kívül ki még. Ez Tamás Gáspár Miklós álláspontja.

Aki azonosul az általa autentikusnak tekintett kulturális kánonnal, nyelvhelyességi és stilisztikai normákkal, az a magyar. A többi gyökértelen, üresfejű bunkó.

Ha TGM-nek van valami fogalma a mai magyar valóságról (azt hiszem, van) és van valamelyes realitásérzéke (attól tartok, nincs), akkor tudja, hogy az ő kritériumai szerint az önmagukat magyarnak tudó, valló és érző emberek túlnyomó része nem magyar. Ha TGM-nek van valami fogalma Magyarország történelméről (természetesen van, hajjaj!), akkor tudja, hogy a magyarok túlnyomó többsége az ő értelmezésében soha nem volt magyar.

Az 1868-as népiskolai törvény előtt Magyarországon az iskoláskorúak 60 százaléka egyáltalán nem járt iskolába. A 19. század végéig a magyarok többsége analfabéta volt. A magyarok Kárpát-medencei történetük majd kilenctized részét úgy élték le, hogy nagy többségük soha életében egyetlen könyvet sem olvasott el, mert nem is ismerte a betűket.

A betűt ismerők körében is kisebbségben voltak mindig, akik önszántukból TGM által komolynak tekintett könyveket olvastak. Olyanok pedig elenyésző számban voltak és vannak vannak a magyarok között, akik a TGM fejében létező magyar kulturális kánon szerint ismerendő művek jelentős részét valóban ismerik. Azok a magyarok sincsenek többen, akik a nyelvművelők előírásai szerint használják a magyar nyelvet.

1930-ban Magyarország felnőtt lakosságának 3-4 százaléka rendelkezett középiskolai végzettséggel. Ezeknek csak egy része járt végzett olyan gimnáziumban, melynek tananyaga valamelyest megfelelhetett TGM műveltségeszményének. Az ipari munkások 10-17 éves gyerekei közül minden 108. jutott be a középiskolába, de azoknak is csak a kisebbsége járt gimnáziumba vagy reálgimnáziumba. Kétszázvalahány munkásgyerek közül egy. Munkásgyereknek esélye nem volt rá, hogy TGM-i értelemben magyar legyen. A TGM-hez világnézetét tekintve közelálló Földes Ferenc kutatásaiból ismerjük ezeket a számokat. Akkoriban átlagosan 2500-3000 példányban adtak ki egy-egy szépirodalmi művet. Erről írja Földes: "A 2500-3000 átlagos példányszám megdöbbentő! Még a polgárság is csak nevetségesen csekély mértékben vásárolt irodalmat. 1930-ban Magyarországon 190 068 embernek volt középiskolai végzettsége, tehát évekig tanult magyar és külföldi szépirodalmat, de nem szokott hozzá, hogy olvasson is."

Szó nincs róla, hogy proligyerekeké is lett volna az aszklepiadeszi strófa. A munkásművelődés a munkások szervezett kisebbségének sokat adott, de rendszeres műveltséget nem. Például a hat elemit végzett Dobi István tudott kívülről egy csomó verset, mint fiatal szociáldemokrata agrárproli lelkesen szavalt órákon át különböző rendezvényeken, könyvtára is volt az általa vezetett szőnyi szocdem szervezetnek, amíg szét nem verték őket, de aligha tudta volna megnevezni az általa szavalt, értett és szeretett versek versformáját. És nagyon messze van TGM normáitól az, ahogy ő a magyar nyelvet használta szóban és írásban.

Én, amilyen kis sznob voltam, a középiskolában is szenvedtem attól, hogy az osztálytársaim többsége mily közömbös undorral viseltetik a nagy művek iránt. A hetvenes években! A budapesti Radnóti Gimnáziumban! Ahol Madocsay László, Hanák Katalin, Jobbágy Károlyné tanította a magyart. Amikor visszatértem a gimnáziumomba gyakorló tanítani, azzal a négy gyerekkel beszélgettünk Csokonairól és Berzsenyiről, akikkel érdemes volt. Akiket érdekelt. Csoda, hogy voltak négyen, akiknek tizenhét évesen jelentett valamit Berzsenyi. Nekem semmit, amikor nekem tanították. Amikor én tanítottam és azóta annál inkább. Hiszen Berzsenyihez felnőttnek kell lenni. Mint oly sok mindenhez, amivel gyerekeket kínoznak értelmetlenül az iskolában. Az tukmálja Berzsenyit kamaszokra, aki azt akarja, hogy soha ne legyen közük hozzá. A Germinalt képtelen voltam elolvasni, amikor kötelező volt. Csoda, hogy nem taszította el tőlem egy életre a Maheu család pusztulásának a történetét az a szörnyű, megalázó élmény, amikor feleltettek belőle.

Hol volt az az okos és művelt kor, amelyhez képest lebutult és elműveletlenedett mára a magyar? Meg az egész világ? Az az okos és művelt kor éppen olyan mítosz, mint az ősi aranykor, amelyben a legbölcsebb szellemek is hittek a történelemtudomány kibontakozása előtt.

A "reformdumát" gyalázzák azok, akik a mai magyar iskolával elégedettek. Akik rettegnek attól, hogy a magyar iskola és a magyar társadalom olyasféle legyen, mint a finn. A "reformduma" korábban se nagyon hatott az iskolára, a jelen iskolája pedig kifejezetten ellenreform-iskola. Meg is tesznek mindent a Waldorf-, a Montessori-, a Rogers-iskolák elpusztításáért. Nyilván azért, mert ezek sokkal műveletlenebb és magyartalanabb gyerekeket bocsátanak ki, mint a Klik és az egyházak által felügyelt iskolák.

A hagyományos iskola szűk körben, az elitoktatásban ért el eredményeket, amikor még elég kevesen jártak gimnáziumba, de ezek az eredmények sem voltak akkorák, mint amekkorának tűntek.

Jeles iskolák jeles diákjai váltak ismertté, a jelteleneket elnyelte a feledés. A latinnal és az aszklepiádészi strófával keservesen, haszon nélkül, értelmetlenül küszködőket.

A hagyományos iskolát a társadalom szabadságfoka lehetetleníti el. Autoriter iskola autoriter társadalomhoz illik. Ahol minden családi, társadalmi és hatalmi pozícióhoz arányos tekintély és kényszerítő erő tartozik. Ott lehet a gyerekkel a családban is, az iskolában is jobb eséllyel megetetni, amit kedvétől és ízlésétől függetlenül beléjük diktálnak. A jobb hatásfok is nagyrészt látszólagos volt, mert az agy kihányja, ami nem kell neki. A hagyományos iskola a felejtésnek tanít, a tanultak túlnyomó részét elfelejtjük, minél többet gyömöszölnek belénk, annál inkább. Ellenben bármikor az iskolában rászánt idő töredéke alatt meg tudjuk tanulni, amire kedvünk és szükségünk van, ha az ahhoz szükséges alapkészségekkel rendelkezünk. Ma az iskola a gyerekek nagy részét ezen alapkészségek nélkül ereszti ki, ezért van olyan sok funkcionális analfabéta, és ezért nem érti, hogy mit olvas, az sem, aki olvas.

A feledésnek tanulás elveszi gyerekeink gyerekkorának a javát. Attól, ami a legfontosabb lenne. Attól, hogy megtanuljanak hatékonyan és önállóan mozogni az ismeretek, tudományok és művészetek világában. Az iskola a gyerekkor legnagyobb erejét használja ki a legkevésbé, a kíváncsiságot. Azt persze csak annyiban lehet kihasználni, amennyiben követjük az irányát. Ennek a követésnek nyilván korlátai vannak, de hol vannak még azok a korlátok a jelenlegi gyakorlathoz képest!

TGM pontosan azt az intézményt védi, amely a legfőbb akadálya annak, hogy minél többen, minél mélyebben kötődjenek az emberi szellem minél több nagy alkotásához. Mert a tekintélyelvű társadalom tekintélyelvű iskolája azt tanítja, amit a kánon tekintélye szerint ismerni illik. Az illendő ismeretnek azonban nincs köze egy szellemi alkotás lényegéhez. Az ilyen iskola elválasztja a művekről való ismeretek betanítását az élménytől, a művekkel való érdemi kapcsolattól. Mert hát az autonóm mű akkor "működik", akkor hat, akkor tárul fel, ha autonóm viszonyba kerülünk vele. Ezt az autonóm viszonyt azonban a hagyományos módon nem lehet az iskolában értelmezni, értékelni, leosztályozni, számon kérni. Kiváltani sem, ösztönözni sem. Legfeljebb véletlenül.

Annak az érdemi berzsenyizésnek, amit gyakorlótanításom alatt négy fogékony emberrel műveltünk, nem volt köze az iskolai keretekhez. Ők evidens módon megkapták az ötösüket, nem kellett velük számonkérősdit játszani, velük a dolgozat kérdései fölött jártunk. A többiek megírták a dolgozatukat, kaptak ilyen vagy olyan jegyet, de annak meg Berzsenyihez nem volt köze, hiába kötődtek hozzá tárgyilag a kérdések.

Summa summárum: az a szellemi alkotás az enyém, amelyhez autonóm, személyes viszony fűz. Ilyen viszonyok a szellemi szabadság állapotában létesülnek. A szellemi szabadsághoz szabad iskola kell. Olyan, ahol a kánonhoz is szabadon lehet viszonyulni. Szabadon lehet követni, alakítani és leszarni.