A magyar miniszterelnök részt vesz a még az iszlám megtérés előtti gyűjtögető és vadászkultúrákat fölidéző III. Nomád Világjátékokon – a legjobb promóció itt –, ahol kirgiz, kazah, azeri, üzbég, türkmén, magyar és tádzsik harcosok elevenítik föl a hun és mongol népvándorló hadi tradíciót. Ugyanott tartják meg – ugyanezen népek képviselőinek, vezetőinek részvételével – a Török Nyelvű Népek Együttműködési Tanácsának gyűlését, kiegészülve a török elnökkel és a magyar miniszterelnökkel. Mivel Orbán Viktor látogatása hivatalos, Magyarország mint hun-mongol hagyományú és török nyelvű társország jelenik meg a közép-ázsiai színtéren. „A magyarok Attila kései leszármazottainak tekintik magukat, a hun-türk eredet alapján állnak, nyelvük a türk nyelvekkel áll rokonságban” – mondotta a magyar állam, nemzet, nyelvtudomány és őstörténet egyszemélyi vezetője.

„Magyarország 2014 óta megfigyelő a türk nyelvű államok parlamenti közgyűlésének munkájában, 2017-ben pedig csatlakozási kérelmet nyújtott be a nemzetközi türk akadémiához [tegnap már föl is vették hazánkat ide], és ma már az eddiginél is szorosabb együttműködésre törekszik a türk nyelvű államok együttműködési tanácsával” – tette hozzá államunk és nemzetünk vezetője. Orbán dr. leszögezte: „Korábban sértésnek szánták, hogy Magyarország Európában a legnyugatibb keleti nép, de a türk országok fantasztikus sikerei, gazdasági és politikai fejlődése miatt ma már dicséret, ha keleti népnek nevezik a magyarokat.” (Szerintem se a „keleti”, se a „nyugati” nem sértés és nem dicséret, negyedszázada, a Nyugat-kultusz tetőpontján leírtam, hogy „a szabadság nem földrajzi kérdés”, ám az szemmel látható, hogy a magyar nemzet- és államvezető mit ért „Keleten”: Nazarbajev és Alijev diktatúráját, amelyet keleti utópiánk megtestesülésének vél.)

Dr. Orbán miniszterelnök úr régóta vonzódik a volt szovjet Közép-Ázsiához – nyilatkozta a helyszínen korábban, hogy ott inkább otthon érzi magát, mint Európában –, és közismerten szívélyes, baráti viszonyt tart fönn a térség félelmetes, véres kezű zsarnokaival (részletek itt), Putyin elnök úr hű szövetségeseivel, akik felé most Erdoğan úrral együtt ismételten kinyújtja baráti jobbját.

Korábban a Kurultaj (ez mongol szó), másik nevén Magyar Törzsi Gyűlés jött össze talán Bugacon, ugyancsak a keresztyénség előtti, pogány, türk, hun-avar, nomád íjász régiséget fölelevenítő célzattal, ezen dr. Kövér László úr, a Magyar Országgyűlés elnöke vett részt és mondott beszédet. Nagy, szívbéli szeretettel emlékezett meg az Európát földúló, a római civilizációt majdnem megsemmisítő hunokról.

Ez a preiszlám, prekeresztyén elérzékenyülés, a magyar nép törökségi eredetmítoszának fölelevenítése – a délibábos, homályos-dagályos turanizmus – önmagában is bizarr (noha megvan a maga múltja: része volt hajdan az akkor Ausztria által megtestesített Nyugat elleni lelki lázadásnak).

Így beszélt dr. Orbán Viktor magyar miniszterelnök Kerényi Imre (Kossuth-díjas magyar rendező, színigazgató, egyetemi tanár, közéleti személyiség) temetésén a Fiumei úti Sírkertben: „Ha magyarnak születtél, akkor egyedi, sőt: különleges fajtához tartozol. [...] Európának ezen a táján a férfiak tudják, hogy azért vannak a világon, hogy feltegyék valamire az életüket.” És így tovább.

Senki nem kifogásolhatja – én se teszem –, hogy a magyar nemzet és a magyar állam vezetői így éreznek. „Le cœur a ses raisons que la raison ne connaît point” – és ez őrájuk is érvényes, mint valamennyiünkre. (Megjegyzés. Több olvasó furcsállotta, mit keres itt ez az érthetetlen francia mondat. Ezt én nem értem, hiszen a világirodalom egyik leghíresebb mondata, Pascal: Gondolatok [először megjelent: 1670], Pődör László – nem tökéletes – magyar fordításában [1978] így hangzik: „A szívnek vannak érvei, miket nem ismer érvelő eszünk”.)

A nomád, hun-mongol-türk identitás, a tatárjárásra és az oszmán dúlásokra elérzékenyülten, gyöngéden visszatekintő tűnődés nem érdektelen, kár, hogy ebbe sumér régmúltunkat nem nagyon lehet belészuszakolni. De kérem, ne tudja magát magyarként magányosnak, miniszterelnök úr, házelnök úr – ugyanilyen ábrándokkal ringatja magát géta-dák álomba a „protokronista” (ez azt jelenti, hogy mindent mások előtt fedezett föl a román népszellem, különösen szép a Kr. e. II. évszázadi űrhajózás) sovén honfi a Kárpátok déli hágóin, a Nagy Sándor-i hellénisztikus világbirodalomról képzelődik a tábortűz mellett a macedón járási párttitkár, az Aszparuh nagykán által vezetett onogur-bolgár impérium kísértetétől borzong a nyugdíj előtt álló Sztara Zagora-i tanító fönn a Vitosán.

Nem vagyunk egyedül.

Ámde az kicsit (csak kicsit) furcsa, hogy ugyanakkor a miniszterelnök úr egyben Európánkat, európaiságunkat óvja – arab és török üzleti tanácsadóinak karéjában – az iszlám „népvándorlástól”; és keresztyén értékvilágról, államunk keresztyén jellegéről töpreng, ír, beszél és hoz törvényt. A házelnök úr Európa hajdan legnyugatibb és legmodernebb (bár időközben kissé elbajuszosodott) felekezetének, a reformátusságnak öszvegyűltekor acélozza a keresztyén magyar önazonosságot, a Kurultajon mondott neopogány szónoklata után pár nappal. (Lásd erről Hont András írását is.)

Radikális eklektika.

Még sajátságosabb fénytörésben mutatkozik ez a – bizonnyal látszólagos – ellentmondás, ha látjuk, hogy ideológiai törekvések dalmahodnak a kormányzó magyar szélsőjobboldal környezetében, amelyek a keresztyén, forradalomellenes, restaurációs konzervatizmust elevenítik föl, szembeszegülve a „szabadság, egyenlőség, testvériség” romboló, fölforgató, idegen utópiájával, fölcserélvén ezt a „család, munka, haza” („famille, travail, patrie”) őshonos jelszavával, amely már Pétain marsall nem köztársasági Francia Államát is oly népszerűvé, sikeressé és sikkessé tette. Ám ez utóbbi nehezen illeszthető a nyilazó, nőrabló nomád romantika („foglyokat nem ejtünk”) férfiasságához, amelynek annyira a lelkéből lelkedzett volt a szerzetesek és apácák kedélyes lemészárlása, a vásárhelyek fölégetése. A nomád lenézte a megtelepedett földművest, márpedig a föld („la terre et les morts”) a polgárellenes, antimodernista konzervatizmus középponti mítosza. Az egy helyben ülés, a csöndes kitartás, a hely szelleme. A művelés, a házépítés, a gyümölcsfák metszése, a növénynemesítés, a bor és a sajt érlelése. Ez nem nomád nyughatatlanság.

Nem is a város lázas változékonysága.

Nem is az Aranyhorda – hogyan is említsük föl anélkül, hogy tatárjáró érzékenységeket sértenénk – unortodox viszonya a tulajdonhoz, különösen a mások tulajdonához. Ez a földművelőkre nem jellemző; éppen ellenkezőleg.

Mindez valamelyest tragikomikus ugyan, de azért leginkább mélabúra késztet.

Néminemű nemzeti ébredés („Deutschland erwache!”) tanúi vagyunk, vannak közöttünk ébredő magyarok, de a nemzeti jelleg – ahogyan az 1930-as években mondták: „a nemzeti eidosz” – egyre bizonytalanabb, legalábbis kormánykörökben.

A magyarság mibenlétét és mikéntjét szorgosan keresik az erre hivatottak, de nem találják. Ez az egész magyarságkutatás, magyarságkeresés, a sok-sok öndefiníciós kísérlet végzetesen habozónak tetszik.

Az önimádat és az önérzethiány az egyének lélektanában is gyakran jár együtt. A vereségek kultusza, a megbántottság régi problémánk, akár más nemzeteknek, amelyek sokat éltek idegen uralom alatt. Ennek a másik oldala a szüntelen állami hencegés, amely – egyébként oktalan – kisebbrendűségi érzést akar eltakarni. Hiszen igaz, hogy a magyar állam élen járt a migránsellenesség és az iszlamofóbia széles körű elfogadtatásában, és sokan tanultak a hivatalos Magyarországtól külföldön: ebben Orbán dr. miniszterelnökünk számos külhoni (szélsőjobboldali) mozgalom és államférfi példaképe. A bekerített magyar államot rengetegen bálványozzák világszerte. Kishitűségre semmi ok.

Ugyanez a kudarcmagasztaló fölfogás (amint ezt már Babits észrevette) okozza a valóban meglévő dicsőségünk állandó rombolását. Ilyen például ma – és ilyen volt az 1930-as években is – a magyar kulturális modernség szüntelen kormányzati leprázása, a XX. és XXI. századi irodalmunk és művészetünk iránti nemzetromboló gyűlölet. Ez nem újdonság. Már szegedi és borosjenői gróf Tisza István m. kir. miniszterelnök elárulta, hogy rókáznia kell Rippl-Rónai képeitől.

A dacosan vállalt rossz ízlés nem műveletlenségből vagy elmaradottságból származik. Ez magának a modernségnek a reakciója, a komor elégedetlenség a modernséggel, a fölvilágosodással és a forradalommal, amely – ezt helyesen látja a jobboldal – mindig kulturális forradalom is. Ez valóságos problémája a hatalomnak, ámde a jelenlegi reakciósság (amely megosztott, önellentmondó, ingadozó) nem nyújt rá még csak retorikai megoldásokat se, holott létező és mély antimodern energiákat használ és fejez ki.

A világhírű és Magyarországon megingathatatlan hatalommal rendelkező dr. Orbán Viktor miniszterelnök lendületes, energikus irányításával az iránytalanság és az útvesztés országa lettünk. (A csöppet se megvetendő gazdasági sikerek ellenére.) A hundicső, szittyáskodó, sumerológus, avarkodó, türkösködő, mongolkodó, turanista-turulista magyar önparódia második szereposztásban előadott fölújítása nevetséges, de nem vidor. Igaz, hogy az 1990-es évek kritikátlan Nyugat-imádatának, a sokkterápiás, megszorításos, doktrinér-szervetlen, üresen európázó magyar önparódiának a visszája, de semmivel se szellemesebb.

Szegény magyar liberálisok! Amint Nyugatra néznek, Orbán Viktor fizimiskája bámul vissza rájuk. Anglia távozik az Európai Unióból, az Amerikai Egyesült Államok elnöke egyenesen az ellenségének tekinti Európát, és magában Nyugat-Európában is az antiföderalista, Európa-ellenes, sovén, idegengyűlölő áramlatok kerekednek fölül. Trump elnök úr minden nemzetközi egyezménynek és nemzetközi szervezetnek ádáz ellenfele, ő és Orbán miniszterelnök úr a szerencsétlen ENSZ-et is démonizálja. Semmi nem tart örökké. Az Európai Unió és a NATO követi a KGST-t és a Varsói Szerződést a jeltelen sírba (bár az előbbiek névleg még fönnmaradnak darabideig, de minek). Az egész, a második világháborúban százmilliók erőszakos halálának árán megvásárolt világbéke és nemzetközi együttműködés (persze csak a fehér országok között és csak számukra) elenyészik. Csoda, hogy mostanáig eltartott.

Amit a konzervatívok régente mindig fölpanaszoltak, a történeti érzék ma is (újra) hiányzik nálunk. A jelenlegi kurzusban nemcsak gondolat nincs, de históriai műveltség, a múlt búvárlata híján hagyomány se lehet: se kegyelet (pietás), se tisztelet, se áhítat, csak félig feledett, ócska babonák szánalmas csonkjai.

A reformkor nagyjainak – Kölcseytől Szalay Lászlóig és Deákig, Széchenyitől Eötvösig – konfliktusa a „vármegyével”, a „rendekkel”, a korteskedő „bunkókráciával” (ez Kossuth terminusa) valódi ellentét volt. (Jogegyenlőség, nyilvánosság, alkotmányosság – vagy se.) A szenvedélyek ma is valóságosak, a „nyugatos” és „keleties” vitafelek kölcsönös megvetése ugyancsak. De ezúttal egyik se érinti a rendszer (a világrendszer) lényegét, csak a rossz érzés, a feszengés, az eltájoltság, a jövőtől való – nem indokolatlan – rettegés puszta érzelmi-indulati kifejeződése mindkettő, amelynek még a szimbolikája is elferdült, inadekvát.

A radikális eklektika ősbemutatója persze Putyin elnök úr udvarában történt. A szovjet díszszemle, az Alekszandr Geljevics Dugin-féle (Evola, Guénon) fasiszta nacionálbolsevizmus, ortodoxia, IT-vallás, szélsőséges modernizáció, ultrakapitalizmus, cárkultusz, KGB, szlavofília, eurázsiaiság, militarizmus, Sztálin-tisztelet és korrupt reálpolitika stb. hihetetlen keveréke.

Ilyen messze Magyarország sose fog menni. De azért a turanizmus mind a Monarchia idején, mind a Horthy-rendszerben a politikai alvilág része volt. Akkor ez élesen különbözött a nacionalizmustól. A nyilasok kifejezetten allergiásak voltak a „magyar” szóra, országunkat hol „Egyesült Földek és Gyepűk”-nek, hol „Kárpát-Duna Nagy Hazá”-nak nevezték, az ő őszinte rasszizmusuk nem volt nemzeti. Magyarkodásuk átlátszóan őszintétlen, időleges propagandafogás volt. Orbán Viktor nem nyilas, kacérkodása a turanizmussal és az eurázsiai hitregékkel (amiben benne van a „finnugrista” magyar tudományosság, az Akadémia iránti mély utálata) mindössze ideológiai ürességének, politikája doktrinális tartalmatlanságának a jele, nem várható tőle a logikusan következő – keresztyénellenes – lépés. Egyáltalán: semmi új nem várható tőle, csak a harciassággal és botrányos kijelentésekkel leplezett céltalan sodródás, a valódi tekintély nélküli tekintélyelvűség szokványos gyakorlata. Mögötte nincs semmi, csak a hatalom és a pénz. De hát persze ez a semmi nem semmi.

Az ország pedig hanyatlik, elveszti önmagát, elfelejti jobbik énjét, a magyar fiatalság színe-virága pedig menekül a hazájából. A fölháborodás évada elmúlt, ez a szomorúságé.