Ebben az írásban abból indulok ki, hogy a rendszerváltás utáni magyar pártpolitikában egy ideig két modell volt elképzelhető. Az egyik, hogy a választásokat mindig más nyeri és a pártok között tartósan megmarad egy viszonylagos egyensúly. A másik, hogy előbb-utóbb az egyensúly megbomlik, s kialakul egy aszimmetria, azaz a többi közül tartósan kiemelkedik majd egy párt, amelyik attól kezdve tarol.

Az első modellt az 1989-90 körüli nyugat-európai trendek látszottak alátámasztani; a másodikat inkább a magyar történelem. Az első modell mellett szóltak az első választási tapasztalatok is (1994-ben, 1998-ban és 2002-ben mindig az előző négy évben ellenzékben lévők nyertek); a második mellett pedig az, hogy a választók már 1994-ben „kiemeltek” és „naggyá tettek” egy pártot, az MSZP-t, amely ha 1998-ban bukott is, de 2002 és 2010 között visszatért, s immár két ciklust kormányzott végig. Ebből akár kijöhetett volna az is, hogy az MSZP egy „örök kormánypárt” lesz. S akkor ma nem arról elmélkednénk, hogy a Fidesz lett az.

Ám másképpen történt. 2010 és 2018 között pedig letisztázódtak a frontok, s mai fantáziával a Fidesz tűnik leválthatatlan kormánypártnak. A Fidesz lett az a párt, ami az MSZP lehetett volna vagy szeretett volna lenni. S meglehet, törvényszerűen. Mert ha jobban megnézzük: rajtuk kívül egyetlen más pártnak sem volt esélye nagy párttá válni. A kérdés tehát arra egyszerűsödött, hogy melyiküké lesz ez a szerep. Ebben az írásban az 1994 és 2010 közötti időszakot vizsgálom. Azon egyszerű okból, hogy minden itt dőlt el. Állításom az, hogy a mai prolongált Fidesz-kétharmadokat az 1994-es MSZP abszolút többségből és (az SZDSZ-szel együtt) kétharmadból érthetjük meg. Valószínűleg az egész mai „feltartott” Fidesz-fölény nincs, ha nincs 1994!

*

1994-ben az 1990-ben kis párttá váló MSZP nagy pártként tér vissza. Hogyan történhetett ez? Mai szemmel rendkívül érdekes, hogy milyen pontosan látja az okot Csigó Péter politológus kollégám, 1997-ben. Ezt írja:

az Antall–Boross-kormány bukása és az MSZP győzelme jórészt annak a ténynek köszönhető, hogy a politikai problematika kijelölésére tett kísérleteiben sokkal közelebb tudott kerülni a társadalom elvárásrendszeréhez, hitelesebben tudta megfogalmazni, rendszerbe foglalni, explicitté tenni a társadalom tagjaiban élő diffúz tapasztalat- és elvárástömeget.

A szerző nem az akkoriban divatos kádári nosztalgiával magyarázza tehát az MSZP nagy visszatérését, hanem azzal, hogy a baloldal képes megfelelni a társadalmi elvárásoknak. Ugyanakkor Csigó kiválóan rámutat arra is, hogy a párt problémáját ugyanaz jelenti, ami sikerének oka is: a társadalmi elvárások kielégítése. A tanulmányból kiderül, hogy az 1994-98 közötti periódusban a kormánypárt rendkívül ellentmondásosan viszonyul az őt hatalomba segítő „elvárástömeghez”.

Ezt mutatja, hogy a Bokros-csomag 1995-ös bevezetése után alapjaiban változik a kormányzás fókusza, és ezt követően már „a társadalmi helyzet, mint a gazdaság állapotának derivátuma ábrázolódik”. Amíg tehát 1994-ben a párt „közelebb” van a társadalomhoz, mint a jobboldali pártok, addig 1995-re ez megváltozik, mert a hivatalossá váló Bokros-csomag retorikájában a társadalom státusa megváltozik: „feladata” a kormány képviselte magasabb szintű racionalitáshoz való alkalmazkodás, a „valódi érdekek” felismerése.

A „magasabb racionalitás” és a „valódi érdek” voltaképpen azt jelenti, hogy a kormánykoalíció magát tekinti az egyetlen lehetséges alternatívának, a gazdasági válságkezelés letéteményesének. De azt is fontos látnunk, hogy az MSZP–SZDSZ-kormány nem az 1994-es választás megnyerését tartja igazán fordulatnak, hanem március 12-ét, a Bokros-csomagot. Úgy is beszélnek róla, mint „valódi rendszerváltásról”, illetve „válságkezelésről”. Ezzel a kormánypárti válságdefinícióval szemben „az ellenzéki stratégia követői a válsághelyzetet a mindennapok gyakorlatának szintjén fogalmazzák meg”. Az MSZP retorikájában a gazdaság absztrakt fogalomként jelenik meg, míg a Fidesz megközelítésében „a gazdaság mindenkori állapota így az egyének állapotának derivátumaként értelmeződik”.

Pataky Zsolt

2018 optikájából visszatekintve az első jelei itt mutatkoznak annak, hogy váltás lehet a nagypárti szerepért vetekedő két párt között. Míg az MSZP hatalomra kerülése után gyorsan feladja „társadalomcentrikus” politikáját és áttér a makrogazdasági válságmenedzselésre, addig a Fidesz ekkor teszi meg az első lépéseket, hogy nagypárttá válási stratégiája fontos elemeként újfajta viszonyt alakítson ki a társadalom különféle csoportjaihoz.

A korábbi SZDSZ-es, ekkor már fideszes politikus és ideológus, Tellér Gyula 1996-ban arról ír, hogy a Fidesz a magyar pártrendszer „legabsztraktabb” pártja. Ez alatt azt értve, hogy nagyon távol áll konkrét társadalmi csoportoktól. Csigó már idézett cikkéből viszont egy évvel később az derül ki, hogy ez az absztraktság már oldódóban: a Fidesz stratégiái érzékelik, hogy nagy párttá válásuk kulcskérdése, hogy a válságmenedzselésre szakosodó MSZP-től ők vegyék át a társadalmi folytonosság képviseletét.

A fentieket megerősíti egy másik elemzés is, amely azonban még szélesebb keretben magyarázza az MSZP 1994-es győzelmét. Három kiváló szociológus, Paul Gradvohl, Marián Béla és Szabó Ildikó a párt sikeressége okaként ugyanis a társadalmi folytonosság képviseletét jelöli meg. Vele szemben az addig működő kormánykoalíció pártjai (MDF, Kisgazdapárt, KDNP) összeroppantak vagy nagyban veszítettek jelentőségükből, mert a folytonossággal szemben a diszkontinuitást képviselték. A Fidesz pedig – bár már tesz lépéseket a társadalom felé – de 1988-1998-as időszakában még csak az út kezdetén jár.

A folytonosság tézise már egy igazán történeti magyarázat, ugyanis a szerzők nem csupán a Kádár-rendszerrel való folytonosságot említik. Hanem egy egész történeti tablót adnak a társadalom „rendszerfüggetlen” magatartásformáiról. Ennek kapcsán megállapítják, hogy a magyar történelem különféle korszakaiban „védekező társadalmi mechanizmusok” formálódtak ki, amelyek minden egyes rendszerben „lehetővé tették a kontinuitások őrzését”.

Állandóan visszatérő magatartásformaként azonosítják az alkalmazkodást és a túlélést, s azt is megfogalmazzák, hogy az egymást váltó korszakokban az emberek megtanulták: csak korlátozottan számíthatnak az intézmények segítségére. A szerzők azt is egyértelművé teszik, hogy „Az MSZP – ellentétben az előző ciklus pártjával – vállalhatóvá tette a rendszerváltás előtti múltat”.

Csigó Péter és a szociológus trió értelmezése tehát egybevág: az MSZP a társadalom és a folytonosság pártja. Ám 1994 és 1998, valamint 2002 és 2010 között mindkét kötődését elveszíti. 2018-ban ily módon eléggé világosan lehet látni, hogy az ellenzék (beleértve az MSZP-t is) problémái ide a párt-társadalom nexushoz vezetnek vissza. Természetesen van magyarázat, hogy ez a kapcsolat miért lazul meg végérvényesen. Azért, mert a 2000-es évektől (különösen az EU-csatlakozás után) a baloldal számára egyre fontosabbá válnak az EU-kompatibilitás szempontjai, és egyre kevésbé fontosak a társadalommal és a folytonossággal kapcsolatos korai tanulságok.

Másfelől az egész történetben a Fidesz afféle „jó tanítvány”, és mindent megvalósít abból, amit a baloldal az idők során folyamatosan felad. 2010-re a Fidesz – lényegében – az 1990-es évek baloldali ideológiájával – jut el a dominánspártiság küszöbéig, s 2018-ra pedig oda, hogy valóban „leválthatatlan”.

*

Azt persze nem tudhatjuk, hogy a Fidesz meddig lesz leválthatatlan párt. Az írás elején említett „második modell” felhívja figyelmünket a magyar történelemre. 1867 és 1945 között csupa ilyen „leválthatatlan kormánypárt” működik. Az olvasó mondhatja: azok teljesen más korok voltak, és részben igaza is van. A Habsburg–Magyar Monarchiát vagy a Horthy-korszakot közvetlenül nem lehet összehasonlítani a maival, ha másért nem, hát azért, mert azok nem demokratikus korszakok voltak (igaz, a mai ellenzék és szimpatizánsai a mai kort sem tartják annak).

Van azonban abban valami törvényszerűség, hogy ennyire különböző korszakokban ennyire hasonló pártelrendeződések jönnek létre. Úgy látszik, a magyar társadalom (mert e cikkben végig a társadalom állt középpontban) újra és újra visszatér a domináns pártokhoz. Valamiért a magyar választók nagy részének szüksége van ilyen pártokra. Erről egyébként már a Horthy-korszak politikai szociológusai is írtak, fő okként megnevezve, hogy a sok széttöredezett ellenzéki párton túl kell egy nagy, amely kifejezi a nemzeti érdeket. A hasonlóság a mával kísérteties. Mind a mai magyar pártrendszert, mind a kormányzati retorikát illetően.

Viszont ez elgondolkodtató még egy irányban, a környező térséget illetően. Nincs összehasonlító adatom, de gyanítom: a pártrendszer aszimmetriáját illetően egyedülállóak vagyunk a térségben is. Ha például megnézzük az 1990 utáni szlovák vagy cseh politikát, ott egyáltalán nem látunk igényt és törekvést az ilyen fokú pártkoncentrációra, sőt épp ellenkezőleg: ott inkább a dezintegrálódás a meghatározó tendencia.

Ha pedig ez így van, akkor az egész MSZP–Fidesz-sztorit bele kell helyeznünk egy tágabb (magyar történelmi és nemzetközi) összefüggésbe is. Akkor már nem csak arról van szó, hogy a Fidesz hogyan lépett az MSZP helyére, és hogyan lett „a” társadalom pártja. Akkor már arról is szó van, hogyan lett a Fidesz „a” magyar történelem pártja. Ha a történelem felől is ránézünk az egész sztorira, jobban fogjuk érteni, az MSZP végül miért hanyatlott le.