Zara, a szurikáta halála után egy ország kezdett el vitatkozni, kinek a hibája az eset, kit terhel felelősség. Megkérdeztük a Fővárosi Állat- és Növénykertet, ezen a téren mit tapasztalnak. Az emberek egyre több élményre vágynak az állatkertekben, de olykor maguknak okozzák a legrosszabbakat. A szurikáta cuki, de vad, a lajhár olykor harap, de bepöccenhet egy alapvetően jámbor kecske is. Tanulságok és megfontolni valók vannak bőven a látogatók és az állatkert oldaláról is.
Az egész országot megrázta Zara, a Kecskeméti Vadaspark szurikátájának halála. A szerencsétlen baleset nagy port és rengeteg kérdést vetett fel. Ki a hibás, kinek a felelőssége az állat halála, mi a teendő? Az internetes közvélemény sok más ügyhöz hasonlóan egyik túlzásból a másikba esett és esik – már, vélhetően csak poénból, de megemlékezés is szerveződik a szurikátának.
A mértékvesztések és túlreakciók mellett ugyanakkor érdemes foglalkozni a dolog több érdemi vetületével. Megpróbáltunk utánajárni, mi a helyzet ott, ahol a legtöbb látogató van, ahol a legjobban le tud csapódni a látogatók és az állatok közötti viselkedés és hozzáállás problémája. Mi a helyzet a Fővárosi Állat- és Növénykertben? Az évente egymillió látogatót fogadó intézmény szóvivőjét, Hanga Zoltánt kérdeztük a tanulságokról.
Az állatkertben alapvető, hogy a közönség ne kerülhessen veszélyes állatok közelébe, azaz olyan nem fordulhat el, hogy a gyanútlanul sétáló látogatót egyszer csak megtámadja egy állat, elragadja a fél karját. Ahhoz, hogy a látogatóval ez megtörténjen, meg kell szegni a szabályokat: át kell mászni kerítéseken, figyelmen kívül kell hagyni az óvó intézkedéseket. Lehetne nyilván az égig magasítani a falakat, kerítéseket, amelyeken már tényleg nem lehetne átmászni, de az állatkert észszerű határokat szab a védekezésben – mondja az állatkerti szóvivő.
Persze a fizikai korlátok között is vannak különbségek: mint megtudtuk, a régebbi hegesztett csőkorlátokat azért cserélték le függőleges vasoszlopok és köztük húzódó dróthuzalok kettősére, mert utóbbira nem lehet úgy felmászni, mint a csövekre.
Ugyanakkor a látogatók egyre több élményt szeretnének, nem csak tízméteres távolságból nézni az állatokat, hanem közéjük menni, megsimogatni őket. Az állatkert erre két intézményt hozott létre, vett át a nemzetközi példák alapján:
– állatsimogató: itt szelíd, kezes állatok vannak, általában kecskék, juhok, akik bírják a gyűrődést, de ők sem a végtelenségig. Ezeken a helyeken a belépés ezért csak saját felelősségre történhet, és kell az állatkert részéről is egy felügyelő, aki közbeléphet szükség esetén. Valamint kell egy hely, ahová az állatok az egész napos simogatás elől el tudnak vonulni pihenni.
– belépni az állatok kifutójába: itt a látogatók az állatok közé mehetnek, de nem nyúlhatnak hozzájuk. Ilyen először 1986-ban volt Budapesten, trópusi lepkék közé léphettek be az emberek. Jelenleg a makik és a lepkék kifutója látogatható, itt is fontos, hogy az állatkert egy munkatársa jelen legyen.
Voltak olyan próbálkozások is, amelyek nem váltak be a budapesti állatkertben: az óriáskígyók vagy a lajhárok kifutójába belépést meg kellett szüntetni, mert a lajhár nem mindig viselte jól, hogy őt simogatni akarták. Volt, hogy egy szülő az állatkerti munkatárs figyelmeztetése ellenére visszarángatta az állatot, hogy a gyereke ne maradjon le a simogatásáról, erre a lajhár megharapta.
Az állatkerti szabályok meglétét jogszabály írja elő, ezek a józan belátáson alapuló biztonsági szabályok. A többség be is tartja őket, mondja Hanga Zoltán, de nyilván egymillió látogató között egy apró kisebbség is akár napi szintű renitenseket jelent.
A szabályszegések különböző szintűek. A rosszul értelmezett állatszeretetre a makik etetése a példa, a makiknak ugyanis nem tesz jót, ha cukros táplálékkal etetik őket. De volt olyan is, hogy egy látogatót épp a szurikátakifutó közepén találtak a pesti állatkertben, aki azzal magyarázta tettét, hogy nem volt kiírva, hogy nem lehet bemászni.
A szurikáta kapcsán muszáj beszélni a cukiságfaktorról. A cuki állatokról megtévesztő kép él rengeteg emberben: azt várják, hogy édes plüssállatok módjára viselkednek majd, holott pl. a szurikáta ragadozó, "mérgestől eszi a skorpiót". Az óriáspanda is tud harapni, hiába olyan aranyos. Ha pedig benyúlunk egy állathoz, lehet, hogy szándékaink a legfelhőtlenebbek, de az állat ezt nem tudja: veszélyt szimatol, adott esetben a családját védené, és azt mérlegeli, hogy védekezzen, mit tegyen. Ha a harapás az egyetlen megoldás, akkor azt fogja választani. Ezek az állatok vadak, nem háziasítottak, nem szokták meg az ember társaságát.
A helyzet egyébként javul a szóvivő szerint: a 80-as, 90-es években még több ilyen szabályszegős eset történt, ma már egyre kevesebb, és a közönség körében is szemet szúr, rászólnak a próbálkozóra. Ha egyébként egy állat megharap valakit, az olyan enyhe sérüléssel szokott járni, mintha otthon megharapna egy macska. Ezért sem érthető teljesen, hogy fajulhatott el a kecskeméti történet odáig, hogy az állat elpusztult.
Szomorú esetek Budapesten is történtek: 1994 augusztusában a víziló azért pusztult el vékonybél-elzáródásban, mert valaki gumilabdát dobott a szájába, és lenyelte. Voltak vandál dolgok: egy látogató annyira rossz néven vette, hogy az állat békésen pihen, lustálkodik, miközben ő fizetett jegyéért, hogy úgy érezte, joga van fél téglával "aktivizálni". Ezek az esetek szerencsére ma már ritkák, így a tendencia javul.
A cél az, hogy az állat és az ember is jól érezze magát, legyen felhőtlen élmény az állatkerti látogatás, ne pedig negatív értelemben örökké emlékezetes – teszi hozzá Hanga Zoltán.
(Borítóképünkön a debreceni állatkert szurikátái láthatók.)
