Magyar vagyok, emigrációban élek, jelenleg Szófiában tanítok. Minden tiszteletem azokat illeti, akik otthon élnek és küzdenek a gyűlölet ellen. A gyűlölet fertőző, és szomorú azt tapasztalnom, hogy az ellenzék is gyűlölködik.

Miért is szavazunk? Lehet demokráciáról meg népszuverenitásról diskurálni, de az egyik fő ok, amiért szavazunk az, hogy erőszakmentesen változtassunk a dolgok menetén. Amennyiben nincsen nyitott vészkijárat, maga a hatalom is veszélybe sodorja magát, a fertőző gyűlöletkeltés pedig előbb vagy utóbb kifakad.

A rendszerváltás Magyarországon erőszakmentesen ment végbe. Tragikus lenne, ha vérontásra kerülne sor a felhalmozódó frusztrációk miatt. Nem ezért váltottunk rendszert. Elképzelhető, hogy a rendszerváltás utáni generációváltás nyílt borzalmakhoz vezet? Hogy féltenem kell a húgaimat, a családomat, mert a hatalom az ellenségeiről listákat gyárt?

Elképzelhető, hogy magyar magyar ellen kezet emel? Hogy utáljuk egymást? Nem szükséges mindenben egyetértenünk, a demokrácia az a nagyon is komoly játék, amiben tudunk vitatkozni. Azonban ha nincsen többé vita, csak közvetlen ellenségeskedés: elvesztünk.

A megerősített hatalom éppen bekeményít, felszámolja a demokratikus ellenzék maradék tartalékát: kivégzi az eleve korrupt sajtót, csírájában fojtja meg a civil társadalmat, ellehetetlenít minden alkotmányos jogot, a szabadság elvét, mivel az illiberális demokrácia nem más, mint az alapvető emberi jogok tagadása.

Kezd kínosan érződni, hogy sokan elhagyják az országot. Nem csak azok, akik eleve beszélnek nyelveket, és jól űzik mesterségüket, hanem azok is, akikben megvan a bátorság, hogy emigrációban ezeket megtanulják. Bulgáriából tömeges volt a kivándorlás a rendszerváltáskor. Azonban Szófiában is maradtak remek emberek, mivel itt is kell küzdeni, elszántan. Ők az én barátaim, akikkel keserű arccal beszélünk Magyarország és Bulgária jelenlegi helyzetéről. Emigrációban az ember vagy tudja, mit keres, vagy fogalma sincs róla.

Ha nem tudja, mit keres, aligha találja meg. Ha viszont az elképzelés túl precíz, elvész a realitásérzék. Mi is a cél? London, Anglia? Üres szavakká válnak ezek, és sokan ezért adják fel emberi méltóságukat: egy délibábért. Anglia, Németország: rögös kifejezések ezek, mivel például London nem olyan, amilyennek azok képzelik, akik táborokban túlélve odavágynak, és akár bele is halnak egy lehetetlen átkelésbe.

Vannak vándorok, akik nem tudják, mit keresnek. Adódnak megrögzött utazók, akik túl pontosan tudják, hová tartanak, és ez kétség kívül egy kortárs kihívás Európában. Nem könnyű őszintén meghatározni, mit keres az ember a nagyvilágban. Ezt nagyon nehéz számon kérni olyan embereken, akik már rengeteg falba ütköztek.

Én emigrációban tudom, mit keresek: Magyarországot. Ez egy hely, és nagyon fájdalmas, hogy pont ott nem lelem, ahol elvileg van. Mi Magyarország? Természetesen helyek, színek, árnyalatok. A nyelv. Ami ott van, vagy kellene, hogy legyen. De Magyarország barátság is, szerelem, az a remek érzés, hogy azt mondhatom: szeretlek.

Ezt hiányolom. És a választások következtében ez fáj nagyon. Bolgár barátaim értik. Értik és tudják, hogy elvont vágyálmok helyett azon kell dolgoznunk, hogy itthon jobb legyen, Szófiában, Budapesten. Vidéken, ami mindkét országban már-már humanitárius segélyre szorul. A kórházakban, ahol a legegészségesebb ember is megbetegszik. Az iskolákban, ahol a múltat, jelent és a jövőt mérgezik. Az egyetemeken, ahol a hallgató elfelejt írni-olvasni. Ábrándok helyett valós jövőkép szükségeltetik, ezzel lehet szembeszállni az önkény lázálmaival.

Legyen jelentése a párbeszédnek, a koalíciónak, annak, hogy „együtt”: képzeletbeli ellenségek helyett beszéljünk józan kilátásokról. Ne általánosságokban szövegeljünk az egészségügyről és az oktatásról, hanem oldjuk meg a tényszerű problémákat. Ne megtorlással fenyegetőzzünk, hanem keressük az észszerű konszenzust.

Nem élhet mindenki emigrációban. Magyarország egy remek hely lehetne. Szeretnék emigrációmból felébredni, és megtalálni ezt a remek országot.