Háromezer embert kérdez meg a jó nevű közvélemény-kutató, mire összeszed egy ezres mintát azokból, akik hajlandók elárulni, hova szavaznának most vasárnap. Kétharmad csapja le a telefont, hajtja el a kérdezőbiztost. Aki válaszol, arról nem tudhatjuk, mennyire őszintén nyilatkozik.

Félnek ugyanis, és erre jó okuk van. Különösen vidéken, ahol a helyi elvtárs élet-halál ura. Honnan tudhatná a kiszolgáltatott tanár, közmunkás vagy buszvezető – és az ő családtagjaik –, hogy nem a polgármester teszi éppen próbára? Hogy aztán odakerüljön a nevük mellé az apró firka, miszerint megbízhatatlanok, idegen ügynökök, esetleg terroristák.

Nyilván megfeszített munkával igyekeznek a kutatók kihámozni ezekből a torz adatokból, hogy mi a valóság. Tiszteletre méltó erőfeszítés, de már bocsánat, ilyen adatfelvétellel egyetlen tudomány sem merne dolgozni. Legalábbis nem vonna le következtetéseket a megmérhetetlen halmazra.

Mondjuk vegyünk egy rokkant ornitológust egy szál lepkehálóval. Nyilván nem tudja megvizsgálni a fecskét, a kócsagot és a fülesbaglyot sem. Viszont nem is áll elő azzal a tétellel, hogy a madarak mind röpképtelen, elhízott, gyámoltalan állatok, akik tagadják Ausztrália létezését.

Márpedig a közvéleménynek ma csak az a része mérhető, amelyik nem fél. A szuverén polgárok, akiknek nincs félnivalójuk, illetve a fideszesek, továbbá akik annak mondják magukat.

Sötétben tapogatózunk, de ettől még lehet, hogy helyesen tapogatjuk ki a sötétet, és a fideszes többség valós. A nem válaszolókról ugyanis csak azt tudjuk, hogy félnek Orbántól. De azt nem, hogy akarnak-e szavazni bárki másra. Ahogy azt sem, hogy nem pont félelemből, megfelelési kényszerből fognak-e rá szavazni. Hogy ha már elkerülhetetlen ez az uralom, legalább egy kicsit részesei legyenek. És felvonulhassanak május elsején.

Bármi lehetséges a kétharmados folytatástól a csúfos, menekülésbe torkolló vereségig.

Így borít szemfedelet az országra a túlhatalom. Nem látjuk már egymást, nem tudunk egymásról, és félünk egymástól. Mert nem tudjuk azt sem, ki lesz a következő, aki lepaktál, átáll, belesimul.

Nem volt ez mindig így, tehát nem szükségszerű. Volt – és még lehet – itt olyan ország, ahol az ember vállalhatta a véleményét, és nem kellett attól tartania, hogy ezért a hatalom elégtételt vesz. Elfértek az országban balos, jobbos, szélsőjobbos és liberális tudósok, vállalkozók, művészek egymás mellett. Szeretniük nem kellett egymást, de a hangjukat lehalkítani se. Mérhető volt az ellenzék, és ez egyébként fontos visszacsatolás minden kormánynak.

Ezért hülyeség akkora bátorságot feltételezni bárkiről, hogy nekilátna lebontani a kerítést.

Ez a szabadság helyreállítható. Az a kormány, amelyet fair és arányos választások, végső esetben népszavazások, a hétköznapokon pedig megbízható közvélemény-kutatások tartanak sakkban, az nem fog a nemzetére rontani, akármilyen színű. Nem azért, mert jóindulatú, hanem mert belebukik. Kénytelen ugyanis elfogadni, hogy vannak más színek. Kiegyezni velük, és nem csak a saját tábornak játszani.

Vagy talán elég nekünk az alamizsna, amit a dicsőséges nagyurak odavetnek a helikopterről. És nem sajnáljuk tőlük a tízmilliárdokat, mert ez az élet rendje. Lehet, hogy tényleg olyan kormányunk van, amilyet megérdemlünk. Lehet, hogy ez lett a komfortzónánk. Lehet, hogy már szeretünk félni.

Amorf, rejtélyes, ijesztő felhővé igazgatta az országot a félelem. Nem tudjuk, nem tudhatjuk, mi lesz. Viszont eldönthetjük.

(Borítókép: Dawid Planeta)