Nem érdemes a magyar ellenzéknek a romániai magyarok között folytatnia választási kampányt, mert ők helyeslik a Fidesz nemzetpolitikáját, mondta a magyarországi ellenzékiekkel elköltött kolozsvári vacsorán Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke. Karácsony Gergely, az MSZP és a Párbeszéd közös miniszterelnök-jelöltje pedig megismételte a baloldalon szokásos sajnálkozást arról, hogy a határon túli magyarok támogatásának ügyét átengedték a jobboldalnak. Kelemen Hunor kijelentéseivel Tamás Gáspár Miklós és Hont András is foglalkozott ezen a helyen, és egyet tudok érteni velük. Ahhoz fűzök néhány megjegyzést, amit ezúttal Karácsony Gergelytől hallottunk, de amit évek óta ismételgetnek a baloldalon és a független médiában. Nem értek egyet ugyanis azzal, hogy a baloldaliak és liberálisok bármit átengedtek volna a Fidesznek, amit nem kellett volna.

A szomszéd országokban kisebbségben élő magyarok körében a rendszerváltás kezdete óta alapjában véve kétféle politikai állásponttal találkozhattunk. Az egyik szerint a többségi politikusok eredendően nacionalisták, magyarellenesek, a kisebbségben élő magyarokat beolvasztani vagy elűzni akarják. Együttműködni ezért nem lehet velük. Lényegében ez volt és maradt Szlovákiában Duray Miklós, Romániában Tőkés László és híveik álláspontja. A szakadás előtti Magyar Koalíció Pártja Szlovákiában, illetve az RMDSZ Romániában az első két évtizedben Bugár Béla illetve Markó Béla vezetésével gyökeresen más politikát követett: újra meg újra együttműködést keresett és talált azokkal a többségi politikai erőkkel, amelyekkel erre lehetőség nyílott. Szlovákiában a Vladimír Mečiarral és Ján Slotával, illetve később Robert Ficóval szembenálló, Mikuláš Dzurinda majd rövid ideig Iveta Radičová vezette demokratikus pártszövetség volt a partner, míg Romániában váltakozva a szociáldemokrata, illetve a nemzeti liberális párt. E politikai szövetségek koalíciós kormányzásban jelentek meg, a koalíciós kormányokban a kisebbségi magyar politikusok miniszterekként, államtitkárokként, sőt miniszterelnök-helyettesekként vettek részt. A többségi politikai erőkkel való egyűttműködés elutasítói helytelenítették a koalíciós kormányzást, azt a kisebbségi magyarság szempontjából eredménytelennek minősítették, míg a szakadás előtti MKP, illetve az RMDSZ vezetői azt hangsúlyozták, hogy a politikai szövetség keretei között jelentős eredményeket lehetett elérni a magyar kisebbségek számára: megszilárdult a kisebbségi iskolarendszer, kiterjedt az anyanyelv használata, erősödtek a kisebbségi nyelvű kulturális intézmények. Mindennek érdekében a koalícióban részt vevő kisebbségi magyar politikai erők készek voltak félretenni az olyan szimbolikus vitakérdéseket, mint a Beneš-dekrétumok érvényessége vagy Románia nemzetállam-mivoltának alkotmányos rögzítése. Bölcsen tették.

A párizsi békeszerződés nem tartalmazott kisebbségvédelmi előírásokat, a nagyhatalmak a kisebbségek helyzetét az egyes államok belügyeként kezelték. A második világháborút követően az Egyesült Nemzetek nem ismertek el kollektív kisebbségi jogokat. Adottság volt ez a kommunista párt vezette magyar állam számára, de hasonlóképpen nem törődhetett a Szovjetunióban élő kisebbségekkel a második világháború utáni finn, lengyel és román állam sem.

A rendszerváltás ebben a tekintetben is felkínálta a változás lehetőségét. A kihasználása alapvetően azon múlott, hogy mit tudnak elérni a magyar kisebbségek pártjai az egyes országokban. De hozzájárulhatott ehhez a magyar állam is. Az egymást követő kormányok jelentős anyagi támogatást adtak a kisebbségi oktatási és kulturális intézményrendszerhez, magyar nyelvű sajtó és felsőoktatás működtetéséhez, létrehozták és fenntartották a Duna Televíziót. Az Antall-kormány és a Horn-kormány – a nyugati demokratikus államok elvárásaihoz is igazodva – alapszerződéseket kötött előbb a függetlenné vált Ukrajnával, majd Szlovákiával és Romániával. Az Antall-kormány által kötött ukrán alapszerződést a Fidesz még támogatta, csak a Torgyán-féle Kisgazdapárt és az MDF-ből kiváló Csurka-csoport utasította el, ezzel szemben a Horn-kormány által kötött alapszerződéseket az egész Fidesz vezette jobboldal elutasította. Pedig a tartalom ugyanaz volt: Magyarország a határok elismerését erősítette meg, a partnerek viszont – 1945 óta először – államközi szerződésben ismerték el a kisebbségi jogokat. A szerződések haszonélvezői tehát a szomszéd országok magyar kisebbségei voltak, amennyiben nemzetközi támogatást kaptak ahhoz, amit saját országukban kiharcoltak, illetve még ki akartak harcolni. A Fidesz – amely a Horn-kormány ellenzékében a világkiállítás vagy a gazdasági stabilizáció tekintetében is szembefordult saját korábbi álláspontjával, hogy támadhassa a szocialista–szabaddemokrata koalíciót – Torgyán Józseffel kánonban mint hazaárulást támadta meg a szlovák és román alapszerződést. Ha pedig a magyarországi ellenzék megtámadta azt, nem támogatták a szomszéd országokbeli magyar pártok sem. Hogy miért, arra máig nem látok észszerű magyarázatot. Elvégre a magyar állam semmiről nem mondott le a határok megváltoztatásának ábrándján kívül.

A kormányra került Fidesz 1998-at követően új irányt adott a kisebbségi magyarokkal kapcsolatos politikának: a státustörvénnyel és a MÁÉRT rendszeresítésével közjogi jellegű kapcsolatot épített ki a magyar állam és a kisebbségben élő magyarok, illetve szervezeteik között. Miközben az első Orbán-kormány még megígérte az EU-nak, hogy kedvezményeket ad ugyan a kisebbségi magyaroknak, de állampolgárságot nem, az első Gyurcsány-kormány ellenzékében felvállalták a kettős állampolgárságról szóló, a Magyarok Világszövetsége által kezdeményezett (és a magyar választók által elbuktatott) népszavazást, majd újra kormányra kerülve törvényben állampolgárságot kínáltak fel minden, külföldön élő, Magyarországon letelepedni nem kívánó magyarnak. Orbán „határokon átívelő nemzetegyesítést“ hirdet, és ennek részeként repatriálja a határon túl élőket. A szomszéd országokba irányuló támogatás az anyanyelvi oktatás és a kultúra támogatásán túl – amit az MSZP–SZDSZ-kormányok ugyanúgy folytattak, mint a Fidesz-kormányok – kiterjed vállalkozások támogatására, a nyelvhasználattól és kultúrától független kedvezményekre (pl. anyasági segély, babakötvény), sportegyesületek támogatására, templomrekonstrukcióra stb. Ezzel abba a konfrontációs irányba fordult, amely szemben áll az együttműködés keresésével. Hét szomszédunk közül háromban tiltják a kettős állampolgárságot, és az rontja az autonómiatörekvések esélyeit.

És az ellenzék? Az MSZP 2001-ben megszavazta a státustörvényt, 2010-ben pedig – az LMP-vel együtt – az állampolgársági törvény módosítását, és – számos kis ellenzéki párthoz hasonlóan – elfogadja a kettős állampolgárok magyarországi választójogát is. Hiába: a „határokon átívelő nemzetegyesítés“ a státustörvénnyel, a kettős állampolgársággal, a MÁÉRT-tel stb. oda vezetett, hogy a Fidesz, illetve az Orbán-kormány lett az, aki „szívén viseli“ a határon túli magyarok ügyét, míg az MSZP-vel és különösen korábban az SZDSZ-szel, újabban a DK-val kapcsolatban sikerült elterjeszteni azt a képzetet, hogy közömbösek a határon túli magyarsággal kapcsolatban, vagy éppen szemben állnak vele. Holott a valóság az, hogy a szomszéd országokban folyó kisebbségi oktatás és kultúra támogatásában az MSZP–SZDSZ-kormányok semmivel sem tettek kevesebbet, mint az Orbán-kormányok. A kisebbségi jogok nemzetközi garanciáinak ügyében nem kevesebbet, hanem többet tettek, mint az Orbán-kormányok, amelyek ez ügyben nem tettek semmit. Az Orbán-kormányok a magyar állam és a határon túli magyar személyek közötti közjogi kapcsolat létrehozásában tettek olyasmit, amit az MSZP–SZDSZ-kormányok valóban nem. Ily módon az Orbán-kormányok az MSZP–SZDSZ-kormányokhoz képest annak az ábrándnak a megerősítésében tettek többet, hogy a magyar állam ki tudja emelni a szomszéd országokban élő magyarokat a kisebbségi helyzetből. Ezt fejezi ki az, hogy „egységes magyar nemzetről“ beszélnek, miközben ez nyilvánvalóan fikció, hiszen a kisebbségben élő magyarok egy évszázada eltérő gazdasági, szociális körülmények között élnek, így eltér a közelmúltjuk is. Ez jelenik meg Orbán olyan mondataiban is, hogy „a Kárpát-medence jövőjét magyar nyelven írják“, ami természetesen csak ábránd lehet, hiszen ennek elérésére a magyar államnak nincs és nem is lesz lehetősége. Amire diplomáciai eszközökkel lehetősége van, az a kisebbségi jogok nemzetközi, államközi garanciáinak erősítése, de ebben nem az Orbán-kormánynak, hanem a Horn-kormánynak voltak eredményei. A korábban az SZDSZ-szel, manapság a DK-val szembeni vád arra épül, hogy azt – a státustörvényt, illetve a kettős állampolgárságot és a választójogot – ellenezték, illetve ellenzik, ami nem a kisebbségben élők tényleges helyzetét javítja, hanem szimbolikus gesztussal a magyar államhoz köti, illetve többségi környezetükkel szembeállítja őket.

Ha már mindez egy kolozsvári vacsora kapcsán merül fel, vajon miképpen viszonyult az RMDSZ politikája a különböző magyar kormányok politikájához? Ma már feledésbe merül, de 2004 előtt az RMDSZ sem akart kettős állampolgárságot. A kisebbségi helyzet megoldásának útját az autonómiában, tehát abban látta, hogy a magyarok a román állam keretei között élhessenek magyarként teljes életet, legyenek saját intézményeik. Az, hogy a magyar államhoz kötődjenek közjogi és egyéb értelemben, az RMDSZ nem kívánta. Jó okkal nem kívánta: attól tartott, hogy az ilyen kötődés erősíti a hajlamot a szülőföld elhagyására, a Magyarországra és tovább, nyugatra költözésre. Ez pedig oda vezet, hogy a magyar kisebbségi közösség „lefejeződik“, az értelmiség jó része elvándorol, és ott marad egy megcsonkított, idősebbekből és kevésbé iskolázottakból álló kisebbségi közösség. Ez a feltételezés – mint elsősorban a Vajdaság tapasztalata mutatja, de van hasonló tendencia Kárpátalján és Erdélyben is – nem volt alaptalan. Amikor azonban a Magyarok Világszövetsége elindította a népszavazási kezdeményezést a kettős állampolgárságról, és a Fidesz odaállt az akció mellé, a kisebbségi magyar pártok is kénytelenek voltak csatlakozni, ha el akarták kerülni, hogy támogatóik egy része elhagyja őket. Mindamellett tény: az RMDSZ valódi törekvése közelebb állt az MSZP–SZDSZ-kormányoknak a szülőföldön maradást preferáló politikájához, mint a Fidesznek a kisebbség tagjait a magyar államhoz láncoló törekvéséhez. A baloldaliaknak és liberálisoknak nincs okuk a maguk politikája miatt sajnálkozni. Amit ők „átengedtek“ a Fidesznek, az nem a magyar kisebbségek jövőbeli boldogulását szolgáló politika, hanem a nacionalista ábrándkergetés, amely szembeállítja a magyar kisebbséget a többséggel, és egyaránt árt magyaroknak, románoknak, szlovákoknak, leginkább azonban a magyar kisebbségeknek. Jól tették, hogy ezt „átengedték“ a Fidesznek, és tévednek, akik emiatt ma sajnálkoznak, és a Fideszt próbálják követni.