„Ha nem váltok pályát, már rég az unió vezető geodétája lennék, parcelláznám a Marsot. Abban is tehetséges voltam” – ironizál a 74 éves művész, aki sosem járt a Színművészetire, a Műszaki Egyetemet viszont elvégezte. Négy testvérével együtt szegénységben nőtt fel Budapesten, de gyerekkorából nem ez maradt meg, hanem az apjától látott kötelességtudat: „Az apám úgy szeretett minket, hogy még, de ennek nem volt jele. Én sem tudok elég szeretetet kimutatni, pedig érzek.” Bár úgy tartják, Szombathely az ő igazi terepe, azt mondja, minden szakaszt annak érzett: az Egyetemi Színpadot, a 25. Színházat, majd a Kaposvári Csiky Gergely Színházat, a Merlint és a Nemzetit is, melyeknek igazgatója volt. „A mérnöki kitérő sokat ad ahhoz, hogy színházat vezessek, mivel jól át tudok tekinteni rendszereket.” Kossuth- és Jászai Mari-díjas, de szakmai elismerésként tekint arra is, hogy Latinovits Zoltánnal másfél órát veszekedhetett azon, hogyan kell mondani a Levegő című József Attila-vers első versszakát. „Majdnem tettlegességre került sor.” Gyermekének tekinti a POSZT-ot, de a színházi élet kettészakítottsága miatt már nem szívesen gondol rá. Mostanában új szakmai kalandba fog: Lukáts Andorral színiiskolát indít.

A magánéletben nem hozza szülei mintáját, akik több mint 73 évig voltak házasok. Bár ő is lassan az aranylakodalmát ülné, de csak azért, mert a feleségétől nem vált el, holott több mint negyven éve mással él. „Lázár Kati nem akart hozzám jönni, és mostani társamban sem merült fel az igény.” De nagy a békesség, gyakran mindannyian összegyűlnek. A három kapcsolatból négy gyermeke született: Tamás asztalos, Péter gyártásvezető, Adél színésznő lett, a 20 éves Benedek pedig futballozik. Legendás a játékszenvedélye: „Még arra is teszek, ki ér át előbb a zebrán.”

HVG: Nyáron súlyos balesetet szenvedett: egy esés következtében megrepedt az arccsontja és a koponyája. Intő jelnek vette, hogy talán ideje lassítania?

Jordán Tamás: Nem volt az olyan súlyos! Három nap után éreztem, hogy rendben leszek. De azért gyakran gondoltam arra, most megtörténhetett volna, hogy kampec.

Egy ideje nem rendez, mert – ahogy fogalmazott – tisztában van azzal, hogy nem tudja azt nyújtani, amit kellene. És színházat vezetni meddig lehet?

Amíg a színházigazgató elfogadható egészségi állapotban van és az agya is jól működik. 2021-ig neveztek ki Szombathelyen, utána nem lesznek ilyen ambícióim. Ha nem sikerült volna ilyen jó eredményt elérnünk a színházban, már most is feltettem volna a kezeimet. De még vannak terveim.

Botrány kísérte a kinevezését: először csak egy évre hosszabbították meg a mandátumát. Játékosként mekkora esélyt adott volna annak, hogy a második kört megnyeri?

Egyet a háromhoz, tehát nagyon alacsony oddsot. Esélyesnek tartottam magam.

Belelát abba, hogy mi történt a kinevezéséig eltelt pár hónap alatt?

Nem tudták, hogy mibe nyúlnak bele. Visszahallottam, hogy a Fidesz felső vezetésének nem volt ínyére, hogy ekkora botrány tört ki Szombathelyen. Azért fordult a szél, mert rájöttek, hogy ez nagyon ártalmas lehet nekik, így végül egymást felüllicitálva dicsértek engem és a pályázatomat.

Szakmai berkekben kritikaként fogalmazzák meg, hogy nem nevelte ki az utódját.

Nagyon felpaprikáznak az ilyen vélemények! Ha pályáztatás van, hogyan jelölhetném ki a saját utódomat? Amúgy is mindenhol a „mi kutyánk kölyke” kell, azt biztos nem akarnák, akit én szeretnék. Másrészt hogy megy egy ilyen kinevelés? Leülünk és igazgatói órákat adok?

Önéletrajzi könyvében azt írta: „Vitathatatlanul szólásszabadság van, de nem merünk vele élni, félünk. Adja isten, hogy minél tovább hihessem, nem gyáva vagyok, hanem óvatos.” Most hogy látja: gyáva vagy óvatos?

Még mindig azt hiszem, hogy nem vagyok gyáva, bár néhány közelmúltbeli esemény elgondolkodtat. Sokszor felmerül bennem, hogy szívem szerint én is az utcára vonulnék, de nem tehetem: ha valahol megjelenek vagy megnyilvánulok, a Weöres Sándor Színházat képviselem. Ha nem választanak meg, nagy levegőhöz jutottam volna, akkor direktben tudnék politizálni.

Igénye volna rá?

Hogyne! Szívesen hozzászólnék a világ dolgaihoz, főleg abból az alapállásból, ami mindig is jellemzett: szeretnék konszenzust találni. Vannak jobboldali barátaim, jól tudok beszélgetni a másik oldalon lévőkkel is, bár nem hiszem, hogy lenne eredménye.

Erre a híd szerepre nem mondhatják, hogy megalkuvó?

De. Amikor megpályáztam a Nemzetit, nagyon sok barátom nem állt velem szóba, árulónak tartott. Föltehetném a kérdést: mit kellett volna tenni? Odaadni a jobboldalnak? Ezek szélsőséges ítélkezések, ilyenek bőven akadnak a másik oldalon is, amit súlyos társadalmi zavarnak tartok. Sem a jobb-, sem a baloldali szélsőségekkel nem lehet együtt élni!

Sokak szerint olyan a rendszer, mint a szocializmus volt, csúszunk vissza.

Erre csak bólogatni tudok.

Sokáig nem tartotta magát valódi színésznek, és utólag azt vallotta, hogy felvételiztetőként az akkori önmagát kirúgta volna. Mi tartotta a pályán?

Erősen hiszek a determinációban. 1970-ben pár hónapra befejeztem a színészetet, de aztán a sors vagy a jóisten elkezdett olyan helyzetbe hozni, amitől nagyon izmos lett az önbizalmam. Minden tudásom és képességem kibontakoztatását megelőzően kaptam olyan feladatokat, amelyek megigéztek. Kaposváron döbbentem rá, miért akartam valójában színész lenni: szorongó, befelé forduló, rettegős kisfiú voltam, ennek az ellentétét kerestem tudat alatt.

Jól érzékeli Alföldi Róbert, hogy önt nagyon bántja, amiért nem lett a Nemzet Színésze?

Ez sajnos hiúsági kérdés, és nagyon fáj nekem. Nem szoktam díjakra hajtani, de ez anyagiakban és hierarchiában is jelentős elismerés. Néhány olyan, általam elismert művész is megkapta, akiknél szerintem én értékesebb és több vagyok.

Törőcsik Mari azt mondta, életében négy-öt jó estéje volt. Ön is ennyire kritikus magával?

Nagyon szigorú vagyok, bár nekem több önfeledten boldog pillanatom volt. Átéléssel játszom, a József Attila-esten éreznem kell például, ahogy sajog bennem a gyermek kínlódása, szorongása. Ha két-három ilyen tíz-húsz másodperc van egy-egy esten, már boldog vagyok, mindent elfelejtek.

Meddig mer színpadra állni? Sokakban ott a félelem, hogy majd senki sem mer szólni, amikor már nem kellene játszania.

Előbb érzek rá, ha valami nem megy, mint a közönség. A dzsungel könyvében szerepel, hogy Akela addig vezér, míg évente elejti a nagyvadat.

A könyvében azt írta, hogy a problémákat szőnyeg alá söpri, a legnagyobb „dudor” a két nagy fia, és sajnálja, hogy elhanyagolta őket kiskorukban. Bocsánatot kért már tőlük ezért?

Ezzel nem tudok megbirkózni. Ők is tudják, mekkora trauma nekem, és éreztetik, hogy megbocsátottak. De képtelen vagyok tisztázó beszélgetésekre. Nem látom értelmét, hogy bennük is, magamban is zavart keltsek, hogy feldolgozhatatlan mondatok szülessenek.

WINDISCH JUDIT