Botka László szegedi polgármester lemondott róla, hogy ő legyen a Magyar Szocialista Párt miniszterelnök-jelöltje. Búcsúbeszédében kudarcáért főként a „demokratikus” ellenzéknek, közte az MSZP-nek a rejtett megalkuvását okolta az ellenséggel (a Magyarországot kormányzó radikális jobboldali hatalommal), illetve magának az ellenségnek a cselszövényeit.

Összefoglalva: azt állítja, hogy elárulták.

A jelenlegihez hasonlóan drámai politikai helyzetben az, amit mindenki láthatott – hogy magára hagyták és nem támogatták –, se nagyon különbözik az árulástól. Botka hibái is összefüggenek a magányával. Ezt a magányt más alkatú ember az előnyére fordíthatta volna. Bár a mai parlamenti és médiapolitikában ez talán nem lehetséges.

Cselszövés és árulás, csalódás és magány: nem formátum kérdése. A szereplők gyarlóságai mellett az a hallatlanul különös a helyzetben, hogy bár tagadhatatlan: Magyarország politikus és morális helyzete tragikus, ebből a tragédiából hiányzik a nagyság.

Ennek felejthetetlen jelzése volt az MSZP elnökének a Botka László visszalépése miatt összehívott sajtóértekezlete.

A pártelnök egyetlen szóval se említette, hogy mi lesz Botka programjával (amely baloldali, „egyenlősítő” gazdaságpolitikai, szociálpolitikai, adópolitikai – azaz újraelosztási-népjóléti – fordulatot jelenthetett volna). A programra, azaz a lényegre vonatkozólag a megjelent sok újságíró egyetlen kérdést se tett föl. A többi politikai párt, majd az „elemzők” és kommentátorok nyilatkozatai se foglalkoztak a programmal, vagyis – szónokiasabban – hazánk sorsával.

Kizárólag a hatalom problémái kerültek szóba. Pedig a politika a közjó megismerése és érvényesítése, illetve a közjó természetéről a honpolgárok által folytatott szüntelen racionális vita – nem az ettől elszakadt, a maga elvontságában elszigetelt vezetési-hatalmi probléma. Az ilyen elszakadás, a hatalom elvontsága a kései római császárkor történetíróinál jelenik meg, ahol a civilizációs elbeszélés helyét átveszi a zsarnok pszichológiai arcképe, s a társadalomtörténet helyét a személyi küzdelem a hatalomért. E történetírók legnagyobb tanítványának és utódának, Shakespeare-nek mindenekelőtt a királydrámái mutatják ezt az elvontságot: a király magányos, hiszen az ő kizárólagos hatalma végső soron – ha közvetve esetleg valamennyire közhasznú is lehet – az ő kizárólagos érdeke, senki másé (az uralom mint olyan nem áll azoknak az érdekében, akiken uralkodnak).

Az uralkodó és a trónkövetelő magánya, árulás és cselszövés, kardpenge és csengő arany: bármennyire kicsik a méretek, akármennyire összevegyül Magyarország tragédiája politikusainak és vezető elméinek bohózatával, mindez eltéveszthetetlenül a monarchia, nem pedig a köztársaság jellegzetessége. Ám hiányzik belőle mind a monarchia eleganciája és kifinomult hagyományértése, mind a köztársaság plebejus méltósága és egyenlőségi szenvedélye.

A monarchikus formát nemcsak előkelő dinaszták, ősi arisztokraták használhatják, hanem modortalan bitorlók is: a zseb-Napóleonok, akikből világszerte van épp elég.

A köztársaság éppen végképp sírjába hanyatlik – habár tragikomikus jelenetek közepette –, de ez „nem téma”: úgyszólván nem vált ki érdeklődést. A lényeget övező hallgatást nem butaság vagy tudatlanság okozza, hanem a dekadencia. Csak az lehet érdeklődés tárgya ma, hogy megbukik-e az állam ura (aki az álszerény „miniszterelnök” címet viseli): ez az eszelős összpontosítás a merő, a tiszta hatalomra már önmagában is a köztársasági jelleg egyenes ellentéte.