Nem a nagyszombati volt a legnagyobb tüntetés. Nem szombat éjjel volt a legnagyobb balhé és vonulás sem. De a Szabadság téren kézzelfoghatóvá vált, hogy ezt a kormányt megbuktatni nemcsak kötelesség, nemcsak fárasztó, nehéz munka, hanem buli. Hogy nemcsak hosszú beszédek végét várva lehet kiállni ellenük, hanem énekelve, sípolva, cintányérozva, végeérhetetlen vonatba kapaszkodva, vidáman kurjongatva, hogy BAJSZOS SZAR! És a bajszos szar már nem is gyűlölet meg pátoszos küzdelem tárgya, nem rettegett ellenség, hanem egyszerűen szánnivaló, nevetséges bohóc. Akit  nemhogy Jánosnak szólítunk, hanem Jancsikának, ha majd egyszer megunjuk a bajszos szart.

Nehéz megunni.

Így járnak a bajusztalan szarként lapító kormánypropagandisták is. Nem felháborodott közleményeket váltanak már ki azzal, ha Soros ingyen repjegyeiről delirálnak, hanem papírrepülőkkel dobálózó, jókedvű tömeget, akik kettéröhögik őket. Szívet melengető hallani, hogy ami konferenciák és elemzések témája volt, azt tömegek látják át, és kiabálják magától értetődően: ruszkik haza! Húsz- és hatvanévesek együtt bólogatnak a zenére, és egymásnak magyarázzák a szlenget és történelmet. És apró fecnikké röhögik a konzultációs ívet, a migránsozást, buzizást, nyomtatnak maguknak Soros-pénzt, meg olyan transzparenseket, amiket ennek a rezsimnek az emberei fel se fognak, mert egy szatyorban élnek. Abba a szatyorba próbálták begyömöszölni Magyarországot.

Hentesbárddal láttak neki Magyarország megcsonkításának. Az ő világukban nincs kreativitás, nincs egyéni kezdeményezés. Nincs mobilitás, nincsenek vidékről vagy külföldről érkező tehetségek – hiszen ezek őket veszélyeztetnék. Nincs helye senkinek, aki nem ért egyet, mert akkor elveszne az alapelv, hogy mindenben igazuk van – ezért nincs helye a szabadságnak úgy általában. Nincs helye már a múltnak sem: saját archívumuk után a lerabolt szerkesztőségek múltját is eltörlik, mert hiszen tegnap is azon röhögtünk, mit magyarázott Oroszországról meg legvidámabb barakkról az a másik szar, a bajusz nélküli, ámde pocakos.

De Magyarország nem fért bele abba a szatyorba, ahol ők élnek.

Dühösen, idegesen robbant ki belőle. És megmutatta, hogy de: van kreativitás, van egyéni fellépés, jönnek vidékről és jönnek meg visszajönnek külföldről. És van olyan világ, ahol nem muszáj egyetérteni, mert ha nem kell egy szatyorban élnünk, akkor elférünk egymás mellett. És van múlt, amire emlékszünk, és amiért felelni kell hamarosan. Mindenekelőtt megmutatta azonban, hogy van egy jókedvű, az idegengyűlölet és a kamu szabadságharc görcsét hanyagul ledobó, szép Magyarország. Él nemzet e hazán. És sokkal, sokkal gazdagabb, tehetségesebb, vidámabb és főleg jobb társaság, mint az a beteg klikk, amely ellen lázad.

Ők a buliból kimaradnak. És aki ebben nem tud részt venni, annak a napjai meg vannak számlálva. Mindaz fordult ellenük, amit megtagadtak, ezért tehetetlenek ellene. És ez az erő már most cselekszik. Még kedvesen, simogatóan, festékes palackokkal és finom célzásokkal.

Nem volt olyan régen, amikor egy hasonlóan elaggott, ciki, beszűkült garnitúra felismerte, hogy ennek valahogy vége lesz. Még épp maradt annyi eszük, hogy ráébredjenek, azzal járnak a legjobban, ha szabad választáson buknak el. Amíg még kér a nép. Talán meghallották, amit egy fiatal, nyegle, irritáló, kezdő politikuspalánta mondott arról, mi vár azokra, akik nem tárgyalnak.