Bauer Tamás a Visszafordíthatatlan című – egyébiránt kiváló – cikkében azt írja, hogy a „nemzetpolitika” úgy, ahogy azt Kövér László és elvtársai értik, olyan kifejezés, amelynek „semmilyen más nyelven nincs értelme, a national policy, Nationalpolitik, politique national stb. egészen mást, egy adott ország politikáját jelenti. Merthogy a nation stb. sem azt jelenti, amit nálunk értenek nemzeten manapság”. Az olvasónak, kivált, ha valamelyest ismeri Bauer kiemelkedő publicisztikai munkásságát, nem lehet kétsége afelől, hogy őszerinte ez így helyes: a nemzetpolitika egy állam politikája, mert a nemzet egy állam népe.

Kétségtelen, ez az államnemzeti felfogás igen elterjedt. Ha elolvassuk a Wikipédián angolul, hogy mi a nation, akkor látjuk, hogy ez az államnemzeti felfogás az alapértelmezés, noha megemlékeznek róla, hogy vannak másféle nemzetkoncepciók is.

Ez az államnemzeti felfogás egyáltalán nem idegen a magyar történelmi hagyományoktól. Sőt. A 19. századi nemzeti liberalizmus és lényegében az egész magyar politikai osztály ezt a felfogást osztotta – nagyon kevés kivétellel. (Ilyen kivétel volt a nemzetiségekkel kapcsolatban legtoleránsabb álláspontot képviselő, a magyar nacionalizmussal következetesen szemben álló Mocsáry Lajos). Ezt a következetes államnemzeti felfogást tükrözi az 1868-as nemzetiségi törvény kezdőmondata, melyet maga Deák Ferenc fogalmazott: „Magyarország összes honpolgárai, az alkotmány alapelvei szerint is, politikai tekintetben egy nemzetet képeznek, az oszthatatlan egységes magyar nemzetet, melynek a hon minden polgára, bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja.”

Ez így teljességgel meg is felelt az akkori Magyarországon lakó népesség kb. felének. A magyar identitású felének. A másik felének azonban nem. A nemzetiségi képviselők által benyújtott és persze a többség által elvetett alternatív javaslat szerint a magyarországi „népségek” számára „a nemzetiség és nyelv politikai egyenjogúsága az állam területi épségének és politikai egységének korlátai közt alaptörvényileg biztosíttatik”. A nemzetiségek voltak tehát azok, melyek elrugaszkodtak az államnemzeti felfogástól, és az államot egyenrangú nemzetek (népségek) közös politikai keretének fogták (volna) fel. Persze csak addig, amíg nem nyílt módjuk arra, hogy olyan államhoz tartozzanak, melyben ők vannak többségben, s ők követelhetik meg az állam minden polgárától, hogy az ő nemzetük részévé váljon.

Trianon után a magyar államnemzeti felfogás „kapacitása” drámaian megváltozott. Az államnemzeti felfogás korábban kitágította, mintegy a duplájára bővítette (volna) a magyar nemzetet, Trianon után viszont hozzácsonkította volna a nemzetet a megcsonkított országhoz. Az új helyzetnek új államnemzeti felfogás felelt meg. A régi államnemzeti felfogás szerint: akik egy országban élnek, azok egy nemzetet alkotnak. Az új államnemzeti felfogás szerint: akik egy nemzetet alkotnak, azoknak egy országban kell élniük. Ezen a felfogáson alapult az irredentizmus. Az elcsatolt területek visszaszerzésére irányuló törekvéseket a magyar identitású népesség nagyon kevés kivétellel „magától értetődően” támogatta, éppen úgy, mint a történelmi Magyarországon az egységes magyar politikai nemzet kialakítását.

A második világháború után a helyzet ismét megváltozott. Az irredenta törekvések lekerültek a napirendről, ezek irrealitását a túlnyomó többség „magától értetődően” tudomásul vette. Az államnemzeti felfogás azonban nem változott meg. Már csak azért sem, mert Trianon után a Magyarországon maradt nemzetiségi csoportok többsége gyorsan asszimilálódott, a szlovákok jelentős része és a németek még jelentősebb része kikerült az országból, a nemzetiségiek túlnyomó része magát magyarnak is vallotta és nyelvhasználatában, külső jegyeiben a magyaroktól lényegében megkülönböztethetetlenné vált. Az volt az általános, mindennapi tapasztalat, hogy Magyarországot egyszerűen a magyarok lakják. Ez „értetődött magától”. A szomszédos országokban élő magyarokat hosszú időre kizárták a nyilvánosságból, a személyes érintkezés lehetőségei szintén hosszú időre leszűkültek, a Nyugaton élő magyarokkal még inkább ez volt a helyzet, s ők ráadásul hazaárulóknak, ellenségnek is minősültek.

A Tömegkommunikációs Kutatóközpont kutatója, Lázár Guy másfél évtizeden át időközönként megkérdezte a magyarokat, kiket tartanak magyarnak. A következő eredményeket kapta:

Ezek az adatok mutatják, mennyire erős volt az államközpontú nemzetfelfogás. A kutatásban föltett egyéb kérdésekre adott válaszok is azt jelzik, hogy a többség egyértelműen azokat tekintette magyarnak, akik Magyarország társadalmához tartoztak. A Magyarországon kívül élőket a többség – az elcsatolt magyarokat a szűk, az elvándorolt magyarokat a nagy – többség nem tekintette magyaroknak. A többség nem tulajdonított jelentőséget annak, hogy az érintettek minek tekintik magukat. A Magyarországon élők akkor is magyarok, ha nem magyarok, a Magyarországon kívül élők akkor sem magyarok, ha magyarok.

A diktatúra ezt az államnemzeti felfogást tartósította, ami a legkevésbé sem kondicionálta a társadalmat az önmeghatározás tiszteletben tartására. Egy diktatúra esetében ez persze magától értetődik.

A nyolcvanas években, miként a táblázat is mutatja, az államnemzeti felfogás föllazult. Bizonytalan, határozatlan körvonalú, kevéssé reflektált nemzetfelfogás váltotta fel. Az államnemzeti, a kulturális és az etnikai nemzetfelfogás valamiképpen egybemosódott.

Az Orbán-rezsim is heterogén és reflektálatlan nemzetfogalmat használ. Az államnemzeti felfogás nagyon is eleven. Aki Magyarországon él, az automatikusan a magyar nemzet része. A magyar állam a magyar nemzeté. Ezt fejezi ki, hogy Magyarország „alaptörvénye” a magyar nemzet nevében a magyar nemzetről szól. A nemzetállamiság hangsúlyozása egyben az államnemzetiség hangsúlyozása. Ugyanakkor a magyar nemzet része immár egyértelműen mindenki, aki bárhol a világon magyarnak tekinti magát. Ez a heterogén nemzetfogalom maximalizálja a nemzet méretét.

De nem a nemzet maximalizálása itt a probléma, hanem az államhatalomé.

Bauer Tamásnak természetesen igaza van abban, hogy vannak jelentős nyelvek és országok, amelyekben a nemzet egyszerűen egy ország lakosságát jelenti. De a nemzet ott sem semleges fogalom – „nemzeti” szempontból. Nem vonatkozik egyenlőképp minden nyelvre, kultúrára, etnikai csoportra, amely az országban megtalálható. Hanem mégiscsak sajátlagosan francia, angol, német az az államnemzet. Amikor ezen országok sokféle eszközzel, például intézetek hálózatával nyelvek, kultúrák, kisebbségek gondját viselik határaikon kívül, akkor országuk többségi nyelvével és kultúrájával azonosítják magukat. A Franciaország, Németország, az Egyesült Királyság által fönntartott intézetek francia, német, angol nyelvet oktatnak, ezen nyelvek kultúráját ápolják, nem baszkot, walesit, szorbot. Bizony folytatnak ők is valamilyen sajátlagosan „nemzeti” politikát, ami nem azonos az országpolitikával. Aki a katalán, a baszk vagy a gallegó nyelvvel és kultúrával szeretne megismerkedni, annak nem nagyon érdemes a spanyol állam által fenntartott budapesti Cervantes Intézetben próbálkoznia.

Bárki legyen hatalmon Magyarországon, valamilyen sajátos, az általános országpolitikával nem azonos „nemzeti politikát” folytatnia kell. Erről konszenzus van. Olyan konszenzus, melynek Bauer Tamás is részese. Amíg létezett a Magyar Köztársaság Alkotmánya, addig egyetértés övezte a 6.§-ának 3. bekezdését, miszerint „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását”. Ez folyamatos és nehéz föladatot jelent, miután a legnagyobb magyar kisebbségek hazájában, Szlovákiában és Romániában az alkotmány és a többségi közvélemény azt az államnemzeti felfogást követi, amelyet Magyarország is követett a dualizmus korában, és amelyet az 1868-as törvény fent idézett kezdőmondata tükröz. Szlovákia és Románia is ugyanúgy egységes szlovák, illetve román nemzetállamként határozza meg magát, mint a kiegyezés utáni Magyarország, és ez veszélyezteti a magyar kisebbségek jogait, asszimilációs nyomás alatt tartja az ottani magyar közösségeket. A román és szlovák kisebbséggel is ez volt a helyzet egykoron. (Az ugyanaz persze nem ugyanaz másfél század múltán, egészen más nemzetközi, emberjogi normák mellett.)

Mindenesetre a mindenkori magyar kormánynak ezzel van sok-sok teendője. Amikor Bauer Tamás lelkesen támogatta a szomszédos országokkal kötött alapszerződéseket, amelyekkel Magyarország különböző kormányai többek között a magyar kisebbségek jogi és kulturális védelmét igyekeztek szolgálni, akkor valamilyen, az országpolitikával nem azonos „nemzetpolitikát” támogatott. Mert van ilyen, kell ilyennek lennie, akár le tudjuk fordítani, akár nem.

Az uralkodó rezsim átkos mivoltát nem a nemzetpolitika fogalmának, hanem a nemzeti szuverenitás fogalmának a kritikájával lehet megragadni. A nemzeti szuverenitás fogalma ugyanis az államhatalom, itt és most Orbán Viktor személyi hatalmának maximalizálását szolgálja. Az Orbán-rezsim diskurzusában a nemzeti szuverenitást erősíti minden, amire az „autentikus, nemzeti” államhatalomnak, vagyis Orbán Viktornak és megbízottainak döntési kompetenciája kiterjed, és azt gyengíti minden, amire nem terjed ki. Ennek a kompetenciának a kiterjesztésére irányul minden törekvés, minden irányban, felfelé és lefelé, befelé és kifelé, a nemzetközi szövetségek és szervezetek ellen, az állampolgárok és az állampolgári közösségek, szakmai testületek, önkormányzatok, civil szervezetek, iskolák stb., stb. ellen.

Nem az a sorskérdés, hogy meg tudjuk-e határozni egzakt módon, ellenmondásmentesen a nemzetet, hanem az, hogy sikerülhet-e a nemzetet (újfent) önmaga ellen mozgósítani.