Akik hozzátartozójuk ápolása miatt nem tudnak kereső tevékenységet folytatni, a jelenlegi szabályok szerint ápolási díjat kapnak az államtól. A fokozott ápolási igény esetén emelt összegű, a legsúlyosabb esetekben pedig kiemelt ápolási díjra lehet jogosult az ápoló hozzátartozó. Az alapösszegű díj alanyi jogon jár, az emelt és kiemelt összegűt viszont szakorvosi vélemény alapján a kormányhivatal állapítja meg.

Az ápolási díj összege 2017-ben 31 000 forint. Az emelt összegű ápolási díj az alapösszeg 150%-a, a kiemelt ápolási díj pedig az alapösszeg 180%-a, azaz havonta 55 800 forint – bruttó, amelyből az állam még 10 százalék egészségügyi járulékot is von. Ha ehhez hozzászámítjuk még a 2008 óta (!) változatlanul 23 300 forint emelt összegű családi pótlékot, akkor

elvileg havi 73 520 forintból kellene megélnie két embernek.

A legnagyobb jóindulattal is csak igen szerénynek nevezhető bevételi oldallal szemben ugyanakkor tetemes többletköltségek is megjelennek. Egy amerikai felmérés szerint a szülők a sérült gyerekekre kétszer annyit költenek, mint az egészségesekre.

A legrosszabb megoldás az állami intézmény

AFP - AMELIE-BENOIST / BSIP

A Tárki tavalyi tanulmánya szerint a közvetlenül a fogyatékossággal összefüggő többletkiadás a megkérdezett családokban meghaladta a havi 6 ezer forintot, de ez az átlag úgy jött ki, hogy a családok nagy része még azokra a segédeszközökre sem tudott költeni, amelyek a normális életvitelhez szükségesek. Egy megfelelően kialakított WC-ülőke például 60 ezer forintba kerül. A Tárki által megkérdezettek közül pszichológusra vagy gyógytornászra szinte senkinek sem futotta.

Holott erre is nagyon nagy szüksége lenne nem csak az ápoltnak, hanem az ápolónak is. A napi 24 órás szolgálat, az állandó emelgetés, a kialvatlanság, a kikapcsolódási lehetőségek hiánya fokozatosan felőrli a kezdetben általában életerejük teljében lévő szülők energiáit. Az érintettek között még az országos átlagnál is többen vannak képzettek, sőt magasan képzettek, akik e kimerítő időszak után a „normál” gazdaságban is értékes munkaerőként jelenhetnének meg – ha addigra az anyagi gondokkal tetézett fizikai nehézségek teljesen le nem amortizálnák a bennük felhalmozott humán tőkét.

Elvileg a szülők és rokonok kisétálhatnának a helyzetből, ha „egyszerűen” az állami intézményekre hagynák az ápolás feladatát, de ezzel mindenki rosszul járna. A szülők nyilván szeretik gyermeküket és hajlandók a legvégsőkig elmenni, hogy ők ápolhassák saját gyermeküket.

A szomszédos országokban ezt már rég tudják

Jellemzően azok a családok kényszerülnek állami intézménybe adni a szeretett hozzátartozót, ahol egyik rokonnak sincs még átlagos jövedelme sem (nem kizárt, hogy éppen ez a tényező emeli az országos fölé az ápoló hozzátartozók átlagos iskolázottsági mutatóit). Rosszul járna az ápolt, hiszen ma még döntően nagy, több tíz- vagy százfős intézményekben helyezi el az állam a fogyatékkal élőket. Gyerekcipőben jár még az úgynevezett kitagolás, amelynek lényege, hogy a megaintézmények helyett mindenki családiasabb, normális emberi közeget teremtő, néhány fős otthonokban élhet.

És nagyon rosszul járna az állam is! A Civilek a költségvetésről projekt keretében tavaly már kiszámolta a Költségvetési Felelősségi Intézet és a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület, hogy egy intézményi hely az államnak nettó 97 ezer forintba került már 2014-ben is. 2018-ra ez biztosan jóval meghaladja a 100 ezret.

A megoldás egyértelműen abban az irányban keresendő, hogy az ápolást lehetőleg minél nagyobb arányban a hozzátartozók végezzék, de ez ne jelentsen számukra aránytalan terhet, és amint lehetővé válik, mielőbb ismét el tudjanak helyezkedni a munkaerőpiacon az eredeti tudásuknak és képzettségüknek megfelelő szinten. Ehhez szükségük van megfelelő szolgáltatásokra (pszichológus, gyógytornász stb.) a nehéz években, megfelelő szolgáltatásokra a visszatérés időszakában és közben elfogadható jövedelemre, amiből méltányos életkörülményeket tudnak fenntartani.

A környező országokban erre már mindenhol rájöttek.

Nem kell a német vagy osztrák szintekkel példálózni, még a román ápolási díj is 70 százalékkal magasabb a miénknél.

Ha még azt is figyelembe vesszük, hogy a romániai 85 ezer forint az ottani átlagbérnek az 57 százaléka, míg a magyar az itteni átlagbérnek csak a 33 százaléka, akkor a különbség még mellbevágóbb.

Még meg is térülne az államnak?

És akkor még arról sem beszéltünk, hogy több környező országban az ápolók munkáját nyugdíjra, fizetett szabadságra és táppénzre jogosító tevékenységnek ismerik el. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy az ápolási díj a normál jövedelemskála szerint adózik, csak hát arrafelé az ilyen alacsonyabb jövedelmek jellemzően egyébként sem adóznak, legfeljebb járulékokat fizetnek.

grafika

Ha le akarjuk fordítani magyar viszonyokra a környező országok számait, akkor – szlovák és román alapon – a mostani 55,8 ezer forintos kiemelt ápolási díjat a bruttó 129 ezer forintos minimálbérnek kellene felváltani, de hogyha a cseh viszonyokat követnénk, akkor a 160 ezer forint környéki garantált bérminimum dukálna.

És hogy mindez mennyibe kerülne az államnak? Érintett családonként a havi nettó 50 ezer forint jövedelemnövekedés a költségvetésben évente 6 milliárd forint többletkiadást jelent. Ha viszont az az ápoló, aki a mostani rendszerben 10 év ápolás után teljesen lemerülten jó esetben is csak egy minimálbéres állást talál, megfelelő állami segítséggel viszont megkaphat egy átlagbért is, akkor a kettő közti különbség adójából az államnak 5 év alatt megtérülhet a 10 évnyi kiadás.

Az utóbbi években egyre több olyan területen terjeszkedik a magyar állam, ahol sokak szerint nem kellene, a súlyosan sérülteket ápoló rokonok hatékony segítésétől mégis régóta vonakodik. Pedig ezt a célt minden politikai oldal támogathatná. Egy kis lépés lenne a parlamentnek, de nagy lépés az érintetteknek.

A cikk szerzője, Csordás Anett a Lépjünk, hogy léphessenek Egyesület elnöke, míg Romhányi Balázs a Költségvetési Felelősségi Intézet ügyvezetője.