Van egy jó hír és egy rossz. A jó, hogy semmi nem válik visszafordíthatatlanná. A rossz meg az, hogy tényleg ezek fognak még itt évekig garázdálkodni.
Kövér László a múlt héten megállapította, hogy ha még négy évig kormányoznak, akkor az ő áldásos tevékenységük eredményeinek java visszafordíthatatlan lesz.* A Német Szocialista Egységpárt a megalakulásának 70. évfordulójára kiadott fölhívásában leszögezte, hogy „a két német állam létrejötte azonban már visszafordíthatatlan realitás”. Ezt 1988 júniusában írták le, amikor már kb. négy évtized és töméntelen ruszki katona állt e hit mögött. Két és fél évvel később a visszafordíthatatlan realitás teljességgel vissza volt fordulva.
„Az Afganisztánban lezajlott változások visszafordíthatatlanok” – szögezte le Kádár János, a muszkavezetőknek a mostaniak előtt járó nemzedéke élén 1982-ben. És hol van már az a muszkák megszállta kommunista Afganisztán?
„Sandinista forradalmunk visszafordíthatatlan jellegű”, állította a leghatározottabban a nicaraguai belügyminiszter 1980-ban. Az a „forradalom” tíz évvel később bukott meg szabad választásokon, miután sikerült ennek érdekében összefogni a legkülönbözőbb ellenzéki pártokat.
„Leszögezhetjük, hogy a nemzetközi erőviszonyok változása a szocializmus, a haladás javára feltartóztathatatlan és visszafordíthatatlan folyamat.” Ezt Puja Frigyes magyar külügyminiszter jelentette ki 1980-ban.
Az Arcanumnak hála, tetszőleges mennyiségben szaporíthatnám a példákat, mert még a rendszerváltás előtti évtizedben is tömegével nyilvánították magukat és legdicsőbb tetteiket visszafordíthatatlannak a történelmi idő kerge vándorai, akik azt hitték, hogy az emberi autonómia pusztítása felé van az előre, és visszafordíthatatlan minden lépés, amelyet abba az irányba tesznek
Kövér László, amióta egyre kevesebb vér lökődik korán öregedő agyába, nem csak azt felejtette el, hogy ifjú lázadó korában még ateistának, szocialistának és Károlyi Mihály tisztelőjének mutatkozott, de azt is, hogy mennyire visszafordíthatatlannak vélte nagyon kevés kivétellel mindenki, amit a négy évtizede uralkodó állampárt kiépített, s ami egy történelmi villanás alatt eltűnt.
A jó hír tehát az, hogy semmi nem válik visszafordíthatatlanná a 2018 utáni négy évben. A rossz hír meg az, hogy tényleg ezek fognak még itt négy évig szegény hazánkban garázdálkodni. Az ellenzék nem ad magának esélyt, hogy ez ne így legyen. Próbáltam kételkedni ebben, amíg lehetett, de most már nem lehet. Nem olyan nehéz ezt átlátni, mert a lehetőségek száma nem túl nagy.
El lehet dönteni, hogy legitimáló erejű, tehát vállalható és vállalni érdemes választásnak tekintjük-e még azt, amit a Fidesz a maga aljas választási törvénye alapján megrendez, a legaljasabb módon döntő mértékű anyagi és média fölényt biztosítva magának az adónkból. Ha ezt már nem tekintjük legitimáló erejű választásnak, akkor bojkott kilátásba helyezésével általános ellenzéki forradalmi tiltakozó mozgalmat kell indítani, mely reakciókényszerbe hozza az Európai Uniót, melynek szüntelen püfölt csecsén a rezsim lóg. Schmidt Péter volt alkotmánybíró például ezt javasolta a Népszabadságban 2015 decemberében: „Nem lehet elfogadni az egyéni választókerületi rendszer egyfordulós formáját sem. Ebben nem szabad kompromisszumot kötni. Az ilyen választási rendszer vezetett a kétharmados többséghez. Ez rekesztette ki a társadalomból a közös gondolkodás lehetőségét, a különböző nézetek egymás mellett élésének a hitét. Tudom, hogy az előválasztás hívei abból indulnak ki, hogy a hatalmon levők nem akarnak változtatni, az ellenzéknek pedig nincs reális esélye a változtatásra, de túl drága az ár, amit fizetni kell érte. Az ár az arányosság feladása, annak tényként való tudomásulvétele.
Magam politikai alapkövetelményként fogalmazom meg az egyfordulós rendszer megszüntetését, ha kell, a választáson való részvétel bojkottjának kilátásba helyezésével is.”
Ebben az esetben a választások rendszerének és körülményeinek elutasításán kívül semmiben nem kell egyetérteni, nem kell közös jelöltet állítani, a teljesen önálló megmérettetés lehetőségéért, az összefogás kényszere ellen lehet közösen harcolni. Kétségtelen, nem lenne könnyű ezt a bojkottot motiválni a 2014-es választások és a parlamenti statisztálás után, de hát lehetne hivatkozni mindenféle 2014 utáni súlyos fejleményre, a plurális nyilvánosság lepusztításától az orosz titkosszolgálat uralmának biztosításáig Magyarországon.
A másik választási lehetőség: megpróbálni az adott rendszerben, az adott viszonyok között legyőzni a kormányzó tömböt. Ebben az esetben egy egyéni jelöltet kell az európai demokratikus alapnormákat képviselő pártoknak közösen állítani és szavazóikkal elfogadtatni. Ehhez ezeket a jelölteket olyan folyamatban kell kiválasztani, mely mindenki számára elfogadható. Ha ebből a folyamatból egy-két mikroszkopikus alakulat kimarad, az még nem végzetes, de ha kicsit is jelentősebb indulók maradnak ki, akkor megette a fene az egészet. A győzelem esélye ilyetén összefogás esetében szerény, enélkül viszont nulla. Ebben senki komolyan nem kételkedhet.
Kisebb alakulatok után, előtt, mellett az MSZP is megtagadta ezt a lehetőséget. Ezek után nincs miről beszélni.
A legnagyobb hatókörű ellenzéki erő, mely ilyesféle közösködésre mintha még komoly szándékot mutatna, a Demokratikus Koalíció. Ez azonban csak a látszat. Gyurcsány Ferenc több mint egy évtizede el nem mozdul a népszerűségi listák legaljáról, bármit tesz és bármit mond. Van egy kis kör, melyben eszelősen imádják, és van egy óriási kör, melyben eszelősen utálják. Ebben az óriásiban vannak azok is, akikkel közös jelölteket kellene állítani. A DK hiába mutatkozik erre hajlandónak, ha hajthatatlanul rá akarja sózni potenciális szövetségeseire azt a terhet, amelyet a vezérének a személye jelent. Tök mindegy, hogy ki mennyire tartja jogosnak azt a gyűlöletet, ami Gyurcsányra irányul, tény, hogy ez olyan elriasztó, esélyromboló tényező, amellyel számot kell vetnie mindenkinek, aki a jelenlegi rezsim bukását óhajtja. Ha Gyurcsány maga ezt komolyan óhajtaná, akkor már rég levonult volna a színről, legalábbis a takarásba, levonta volna a konzekvenciát abból, amit a közvélemény-kutatások nagyon markánsan, nagyon régen és nagyon egyöntetűen mutatnak. Mert az mutatja a választási esélyeket, nem pedig az, amit Gyurcsány önmagáról gondol.
Ha pedig az említésre érdemes ellenzéki tényezők se bojkottálni, se a választási rendszer sajátosságaival számot vetve fellépni nem akarnak, akkor már csak egy dolgot akarhatnak. Megmaradni ellenzéki tényezőnek. Akkorácskának, amekkorácskának lehet. Elég szerény ambíció, de ennél többre nem látnak esélyt vagy nem érzik képesnek magukat.
Ez van.
Meg az az elvi lehetőség, ami azért párszor már átment a gyakorlatba, hogy csoda történik. Jön az a „történelmi villanás”, amely ritkán jön, de ritkán azért jön, mint ahogy '89-ben is jött.
A csodát tehát még várhatjuk, de azért tudjunk róla, hogy a 2018 utáni négy évünket már feladták, akik feladhatták.
Leginkább azzal vigasztalhatjuk magunkat, hogy azok a folyamatok, amelyek már ezerszer fenntarthatatlannak bizonyultak, ezeregyedszerre sem bizonyulnak majd visszafordíthatatlannak.
Csak hát az életünk múlik visszafordíthatatlanul.
* A HVG ma megjelenő számában Bauer Tamástól olvashatnak arról, hogy szerinte mi az, ami tényleg visszafordíthatatlan.