Múlt és jelen bizarr hasonlóságait tárja fel az, aki elmélyül a magyar–arab kapcsolatok egykori titkosszolgálati dokumentumaiban. Magyarország – ahogy ma is – már a kádári időkben is üzletelt az arab világgal, de ugyanúgy tartott is onnan érkező esetleges terrortámadástól, írja történész szerzőnk, a magyar–arab titkos kapcsolatok kutatója.
Vajon csak a véletlen műve, hogy a közelmúltban elhunyt, alig egy hetet temetett, előtte azonban hosszú éveken át az FBI által körözött, viszont a magyar kormányfő vejével üzletelő szaúdi milliárdos, Ghaith Pharaon személyes adataival nem volt minden rendben? (Mint ismert, ilyen nevű személy három különböző születési dátummal is szerepel a nemzetbiztonsági nyilvántartásban, pedig feltehetően egy és ugyanazon személyről van szó.) Az egykori állambiztonsági iratok tanulmányozásából tudható, hogy az arab országokban már az 1970–1980-as években – a KGB szigorú felügyeletével – előszeretettel kereskedtek személyes adatokkal. Ennek az volt a célja, hogy a legkülönbözőbb arab szervezetekhez tartozó személyek Európába eljutva fejthessék ki illegális tevékenységüket. A párhuzamosságok azonban itt nem érnek véget: az sem új keletű, hogy a magyar kormány az arab világból érkező fenyegetettségről beszél. Különösnek hangzik, de a kádári „békeidőkben” az országot valóban érte – titkosszolgálati aktákkal jól dokumentált – terrorfenyegetés.
Amikor Kádárt fenyegették
Az országnak és konkrétan Kádár Jánosnak címzett fenyegetés egy 1982. június 5-én Szófiában postára adott arab nyelvű levélben érkezett, a magát Arab Élcsapat Szervezetnek nevező csoportosulástól. A kilátásba helyezett terrorakciókat 1982. augusztus 30-a után hajtották volna végre a közel-keleti országokban lévő magyar külképviseletek, légi- és kamionjáratok ellen, amiket újabb akciók követtek volna. Visszatekintve szinte érthetetlennek tűnik, mi állt a fenyegetés hátterében, olyan időszakban, amikor a kétoldalú oktatási programok révén számos arab ország állampolgára tanulhatott Magyarországon és virágoztak a magyar–arab kapcsolatok. A Minisztertanács jegyzőkönyvei alapján például 1981-ben életvitelszerűen mintegy kétszáz, „átmeneti jelleggel” pedig közel húszezer iraki állampolgár tartózkodott Magyarországon.
Titkosszolgálati információk szerint a fenyegetés mögött az állt, hogy a magyar belügy és a külképviseletek megpróbálták megakadályozni egyes arab személyek beutazását. Az „élcsapat” ezt vette rossz néven, mondván: a magyar állam ezzel családokat választott el egymástól. Azt is felrótta, hogy a magyar belügy – élén a BM Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság munkatársaival – korrupt, ami az eljárások végeredményét is befolyásolja. A levélírók még azt is tudták, melyik belügyi alkalmazottnak jutott a kenőpénzből. Csak feltételezhető, hogy az ilyen belső információkat Magyarországról kiutasított arab állampolgárok szolgáltathatták ki, akik valamiféle, a mai letelepedési kötvényhez hasonló tartózkodási engedély és a szabad mozgás lehetőségét kívánták volna – csúszópénzzel – megvásárolni.
A hírszolgálati munka nyomán kiderült, hogy két különálló Arab Élcsapat Szervezet létezett. Az egyik egy marxista beállítottságú, a másik – a fenyegetést küldő – a jordán hírszerzés irányítása alatt állt, és közel kétszáz felfegyverzett tagot számlált.
Az események hátterének megértéséhez tudni kell, hogy még 1981 márciusában Magyarországra látogatott Taha Jassin Ramadhan iraki első miniszterelnök-helyettes. Hivatalos látogatása alkalmával Kádár János pártfőtitkár és Lázár György, a Minisztertanács elnöke is fogadta. A látogatás célja az együttműködés „különleges szintre” emelése volt. Ramadhan maga kérte minden olyan Magyarországon tartózkodó iraki állampolgár hazaküldését, aki bármilyen bonyodalmat okozott. Ugyanakkor óvatosan utalt arra is, hogy a magyar fél hagyjon fel az arab állampolgárok szigorú ellenőrzésével. Ezt azzal a kéréssel toldotta meg, hogy a hatóságok engedélyezzék az Iraki Nemzeti Diákszövetség működését az országban, amibe viszont Kádárék nem mentek bele.
Gyanús üzletemberek az országban
A titkosszolgálati dokumentumokból is kiderül, hogy voltak olyan arab üzletemberek, akik jellemzően szórakozóhelyeken, kávéházakban tűntek fel, és kétes üzletekből (valutázás, csencselés) tartották fenn magukat. Őket az állambiztonságiak figyelték ugyan, de a többségük szabadon kereskedhetett. Ugyanakkor akadtak olyanok is, akiknek a kiutasítását maga a budapesti iraki nagykövetség kezdeményezte. 1981 májusában például 14 ilyen személy adatait adták meg a külügynek. Volt köztük, aki egyébként is körözés alatt állt, de akkorra már elhagyta az országot. Ám olyan is, aki a megadott személyi adatokkal be sem lépett az ország területére. Ez összefüggésben lehetett azzal is, hogy – mint az Vásárhelyi Gábor kutatásaiból ismert – üzemszerű útlevélgyártás folyt a KGST-országokban. Így nem csoda, ha Magyarországon is megfordultak olyan arab állampolgárok, akik hamis papírokkal, akár több személy adatainak felhasználásával tartózkodtak itt. A hetvenes években például a szovjet KGB a románokat bízta meg az arab útlevelekbe kerülő nyugat-európai vízumok hamisításával, amihez a személyes adatokat a líbiai titkosszolgálat fedőszerveként működő líbiai bevándorlási hivatal adta meg.
Mint Orbán-Schwarzkopf Balázsnak a Kommentár című folyóirat legfrissebb számában megjelent tanulmányából kiderül: a nyolcvanas évek elejére számos ismert terrorszervezet vetette meg a lábát Magyarországon. 1980–1984 között összesen öt bizalmas nyomozás folyt a nemzetközi terrorizmussal kapcsolatban. 1985–1986-ra több mint háromszáz szélsőséges, illetve terrorszervezethez tartozó csoportosulásról szereztek eltérő szintű és minőségű információt a magyar belügyi szervek. Különböző forrásokból évente körülbelül nyolcvan olyan, terrorcsoportokkal kapcsolatos jelentést kaptak, amely közvetlenül a Magyar Népköztársaságot vagy a szocialista országokat érintő tevékenységre utaltak. 1987-re a belügyminisztérium szervei harmincöt terrorszervezetre vonatkozóan szereztek „megalapozott mélységű” adatokat. Ezek közül a legfontosabbak a Carlos-féle Világforradalom Karja, az Abu Nidal vezette Fattah Forradalmi Tanács, a török Szürke Farkasok, illetve a Muszlim Testvérek.
Amerikai közbeszól
A múlt és jelen közötti hasonlóságok számát gyarapítja Orbán Viktornak az az intelme is, hogy aki a Pharaon-üggyel foglalkozik, az bedől egy amerikai titkosszolgálati játszmának. Ezzel – az 1980-as évek után – újra a magyar–amerikai titkosszolgálati adok-kapok mérkőzésekben találhatjuk magunkat. Annak idején az amerikaiak ugyanis – igaz, nagyon óvatosan – jelezték a magyaroknak, hogy fenntartásaik vannak az arab–magyar kapcsolatok természetét illetően. Közel-keleti hírszolgálati értesüléseik szerint ugyanis „népköztársaságunk” fegyvereket – egyes feltételezések szerint vegyi fegyvereket – szándékozott eladni Iraknak és Líbiának. Az ügyet 1985 májusának végén Mark Palmer amerikai külügyi csoportfőnök – 1986 és 1990 között az USA budapesti nagykövete – robbantotta ki.
Az amerikaiak arról is tájékoztatták a magyar diplomáciát – és ez a történetnek szintén a mai eseményekkel párhuzamba állítható érdekessége –, hogy a nemzetközileg ismert terrorista, Carlos is bejutott az országba. Ezt követően az ügy a már-már klasszikus mederben folyt: a rejtjeltáviratok csak úgy röpködtek Washington és Budapest között. A konfliktus idővel elsimult, amiben nagy szerepe lehetett annak, hogy 1989-ben új elnök került az Egyesült Államok élére, a Magyarországgal jó kapcsolatokat ápoló idősebb George Bush személyében.
