Mi, magyarok, így együtt, ezen a 93 ezer négyzetkilométeren, kiröhögtük a politikusokat, gúnyoltuk a politikát. Büszkén hirdettük, hogy semmilyen pártnak nem vagyunk tagjai. Belemondtuk a tévékamerába, hogy nem értünk a politikához meg a pártokhoz, mert az állítólag nem is a mi dolgunk. És ide jutottunk. Hagytuk, hogy kigúnyolják a demokratikus intézményeinket. Nevettünk a Parlament falain belüli tiszteletlenségeken. Hangosan kacarásztunk a gyengéken, az amatőrökön, a pénzteleneken, és a legkomolyabb elemzéseket nem saját magunk nyomoráról, az értéktagadásainkról, a már fiatalkorban jelentkező életuntságunkról írtuk, hanem a fejünkre nőtt kis-magyarország-diktatúra első számú – és egyetlen – vezetőjének tehetségéről. Nem az egészségügyről tudósítunk, hanem a miniszterelnökünk „férfierejű” politizálásáról. „Hiszen ez kell a népnek!” Szerencsétlen nép, milyen megmondóembereket kapott a nyakába!

Felszínesek lettünk, s ezt divattá emeltük. A nihil mára mindent elárasztott. És a nihil az, amiből diktatúrát lehet építeni. Mert olyankor nincsenek elvárások. Hiszen ilyenkor az a vicces és hírértékű, amikor valaki másokat aláz, s az a természetes, hogy a politikusoknak hazudniuk kell, hiszen mit is mondjanak? Komoly ember ilyen mocsárba nem süppedhet.

Az ország második legnépszerűbb csapatának stadionját, az Újpestét, épp most szűkítették alig több mint 12 000 embert befogadóvá, hiszen az emberek nem járnak mérkőzésekre. A magyar focitól – amihez állítólag mindenki ért – sokan tartják távol magukat. Attól persze még van magyar foci, és áramlik bele azok pénze is, aki egyébként távol tartják magukat tőle. Persze: ha mindez a sokakat nem érdekli, majd megcsinálják azon kevesek saját maguknak, akiket igen.

És ilyen a magyar politika is. Minél nagyobb a nihil, minél kevesebbeket érdekel, minél kevesebben vesznek benne részt, annál jobban érzik magukat azok a kevesek, akik hajlandóak foglalkozni vele. Azok a kevesek pedig, akik valóban politizálnak, pontosan tudják, hogy megveti őket a többség. Ezért aztán nem is foglalkoznak velük. Csak az az érdekes, hogy ez a tömeg ne mozduljon. Ebben érdekelt a kormánypárti és az ellenzéki politikus egyaránt. Mert a forradalom új arcokat nevel. „Jobb egy régi ellenség, mint egy új barát”, tartja a török mondás. A választott ellenzék egy része nap mint nap hallgatja a kismagyarország-diktatúra szónoklatait, a másik fele úgy tesz, mintha kivonulna a Parlamentből, miközben bent marad. Ez a választék – de legalább vannak vagy húszan, miközben a választási rendszert épp azért írta a megalkotója ilyenné, mert húsz ellenfelet akart, nem egyet.

A szavak ebben a közegben elveszítették valós értelmüket, a politika pedig csak a jelen értelmezésére összpontosít. Ebben segédkeznek az emlékezet nélküli újságírók és szerkesztőségek, akik, amelyek akár háromszor is hajlandók leírni a már százszor is cáfolt hazugságot. A kormányzati propagandát nem érdekli, mi igaz és mi nem, hanem az, hogy a hazugságot hányszor és hány formában terjesztik. A hatalomnak a politikusai, elemzői, médiatervezői, újságírói, rendezvényszervezői, kreatívjai felé mennyiségi – és nem hitelességi – elvárása van: minél többször mondják, annál hihetőbbnek tűnik. Csak az előre eltervezett hazugság módszeres célba juttatása számít.

„Egy szűk, baloldali radikális kisebbség fütyült a téren”, miközben egy antikommunista, Ungváry Krisztián vérző fejét mutatja a kamera. A kormányszóvivő minden következmény nélkül állíthatja az ellenzék egyik vezetőjéről, hogy „kifütyüli a Himnuszt”, miközben az ott sem volt a téren, hiszen másutt szónokolt. És az már csak hab a tortán, hogy a nyilvánosságban is megjelent felvételek szerint senki nem fütyülte ki a Himnuszt, a síppal a nyakukban állók is együtt énekelték a többiekkel.

A kormányzat proaktív kommunikációjának formanyelve lett az akarnok, katatón monotónia. Amikor azonban reagálnia kell, akkor a dada. Ez azért különlegesen érdekes, mert az első világháborúban a dada még a hivatalos álláspontot tagadó, békepárti, szabad ember nyelve volt. Ezt irigyelte meg a hatalom, amikor megérezte, hogy mennyire jó, ha a mindennapi lopásokat nem kell elmagyarázni. Azt, hogy a beömlő kérdésekre véletlenszerű generátorral lehet válaszolni, méghozzá bármit, tehát nem is kell válaszolni. A maguk módján értelmezték Tristan Tzara tanácsát, amely szerint egy vershez nem kell más, mint egy újság és egy olló, és már ki is lehet vágni a tetszőleges szavakat. Azaz már a plágium sem bűn. Így lett például 1956-os himnuszunk.

Az új dada lényege a nemkommunikáció, a racionális beszéd tagadása. Ma minden további nélkül előfordulhat, hogy egy kutatóintézet nevében folytatnak álkutatást, majd amikor a cég tiltakozik, válaszképp akkor elolvashatja a nemlétező kutatás legfontosabb eredményeit. Ma simán megtörténhet, hogy egy sajtótermék ugyanazt a hazugságot megjelenteti, amelyet egyszer már helyreigazítani volt kénytelen, ráadásul a bíróság másodjára már nem is kötelezi helyreigazításra. Így aztán harmadszor és negyedszer is leírhatja. Ma egyértelmű lehet, hogy a világ egyik legkörözöttebb terroristája nagyon is létezik, hiszen a miniszterelnök telekszomszédja, de nem létezik terroristaként, sőt még emberként sem. Ma a jegybank elnöke úgy lakhat egy általa ellenőrzött bankvezér lakásában, hogy nem lakik ott – ehhez mindössze csak annyi kellett, hogy megszüntessék az ország legnagyobb hatású napilapját. Ahogy a konfucianizmus államvallássá léphetett elő az egykori Kínában, úgy lett a dada is hivatalossá Magyarországon az akarnok, katatón monotónia mellett. E kettő váltogatja egymást.

Az ellenzék számára a fő kérdés az, mit kezdjen ezzel a helyzettel. Csakhogy a gyengesége miatt még a kérdés felvetése is túl fárasztónak tűnik. Pedig lenne legalább két útja: az egyik, hogy fölveszi a kesztyűt, és előállíthatja a saját nyelvi rendszerét, dadaista válaszait. Vagy ragaszkodhatna ahhoz a konzervatív értékrendhez, amely szerint a szavaknak a helyükön kell lenniük. Máskülönben mindenkit megbetegít az össze-vissza beszéd. Ha az ellenzék ez utóbbi programmal lépne fel, talán sok választót ki tudna józanítani abból a delíriumból, amelybe az akarnok dadaizmus rángatta.