A klímaváltozást már nem lehet megfékezni, hacsak nem születik olyan forradalmi technológiai innováció, amely a felmelegedést képes megállítani. Ennek ellenére rendkívül fontos lenne, hogy a november végén kezdődő párizsi klímacsúcson olyan globális megállapodás szülessen, amely segíthet 2 Celsius-fok alatt tartani az átlaghőmérséklet növekedését. Ennek esélyeiről kérdeztük a Kalifornia Egyetem (UCLA) szaktekintélyét, Kal Raustialát, a nemzetközi jog professzorát.
hvg.hu Javier Solana egykori NATO-főtitkár azt írta nemrégiben, hogy szerinte az állampolgárok, a vállalatok és a kormányok végre megértették, mennyire komoly probléma a klímaváltozás, így idén Párizsban sokkal nagyobb eséllyel sikerülhet egy átfogó, globális egyezményt összehozni, mint hat évvel ezelőtt Koppenhágában (COP15). Egyetért vele?
Kal Raustiala: Koppenhága előtt a hangulat egészen bizakodó volt, legalábbis ahhoz képest, amilyennek visszamenőleg látjuk. Akkoriban a tárgyalások nagyon olyan irányba mentek el, amire napokkal korábban nem igazán számítottak az elemzők vagy a résztvevők. Solanának talán igaza van abban, hogy most mintha valamivel még bizakodóbbak lennénk, jobb tárgyalóhelyzetben is vannak a felek, de nagyon nehéz megmondani, mi lesz a vége. A politikusoknak az a feladatuk, hogy azt a látszatot keltsék, hogy minden a legnagyobb rendben van, és Christiana Figueres, az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezményének (UNFCCC) főtitkára is keményen dolgozik azon, hogy mindenki úgy érezze, nagy áttörésre számíthatunk. Azért fogadni nem mernék rá.
hvg.hu: És mi van, ha nem jön össze?
K. R.: Hát, a klímaegyezmények nem tekinthetnek vissza különösebben dicső múltra. Haladtunk valamennyit előre, de távolról sem eleget. Kérdés, hogy mi az, amikor „nem jön össze”. Az biztos, hogy ez a megállapodás sem fogja megoldani a klímaváltozás problémáját, és erre senki nem is számít. (A London Schoof of Economics kutatói például megvizsgálták mind a 154 részt vevő ország ígéreteit, és arra jutottak, hogy még ha azokat maradéktalanul betartják, akkor is nőni fog a globális szén-dioxid-kibocsátás: a mostani 50 milliárd tonnáról 55-60 milliárdra 15 éven belül – a szerk.)
Az egyik nagy probléma, hogy az országok ilyenkor ígéreteket tesznek, megfogadják, hogy csökkentik a szennyezőanyag-kibocsátásukat. Az viszont eltart egy ideig, mire kiderül, hogy ezek tarthatóak-e. Jó lenne ha, amikor pár év távlatából visszatekintünk a párizsi konferenciára, azt mondhatnánk, hogy valamennyit javult a helyzet. De klímakonferenciákkal a problémát megoldani nem lehet. A helyzeten szerintem számottevően csak valami, pillanatnyilag még nem látható technológiai újítás segíthet.
hvg.hu: Kína 17 százalékkal több szenet égetett az elmúlt évben, mint amennyit jósolt. Ilyen kilengés megelőzhető?
K. R.: A Mao Ce-tung féle nagy ugrás óta (az ötvenes évek nagy társadalmi reformja, amely pár év alatt fejlett ipari országgá kívánta tenni Kínát – a szerk.) rendre azt kérdezzük magunktól, mennyire lehet a Kína által szolgáltatott statisztikákban megbízni. Azt tudtuk, hogy az adatokkal baj lehet, de igazán az a sokkoló, hogy ennyire hatalmas az eltérés a tervezett és a valós fogyasztás között.
hvg.hu: Miért van, hogy 1992-ben még 189 országnak sikerült közös nevezőre jutnia, amikor aláírták az Éghajlat-változási Keretegyezményt Rióban, most pedig a dolog elég kétesélyes?
Kal Raustiala a Los Angeles-i Kalifornia Egyetem nemzetközi jog és nemzetközi kapcsolatok professzora. Szakterülete az államok közötti együttműködés és a nemzetközi szabályozások hatékonysága, amelyet főként a klímaegyezmények példáján vizsgál. Ezen kívül foglalkozik még kereskedelmi egyezményekkel, kalóztermékekkel, genetikailag módosított organizmusokkal, és emberi jogi kérdésekkel.
K. R.: Egyrészt ez egy keretegyezmény volt, amely nem kívánt valódi elköteleződést, nem várta el, hogy a résztvevők megváltoztassák a magatartásukat. Másrészt akkoriban az emberek osztoztak azon az elképzelésen, hogy a klímaváltozás komoly probléma, amellyel szemben fel kell lépni. Épp a hidegháború után jártunk, az emberek optimisták voltak, hitték, hogy végre működni fog egy nemzetközi együttműködés. De Rióban csak odáig jutottunk, hogy beazonosítottuk a problémát, és aláírtunk egy szándéknyilatkozatot arról, hogy meg szeretnénk oldani. Az azóta eltelt majdnem 25 évben pedig kiderült, a nemzetközi szereplőknek komoly problémáik vannak azzal, hogy ennél tovább menjenek.
hvg.hu: A riói egyezmény után a legtöbb paktum kötelező érvényű megállapodás volt. Ez problémát jelentett?
K. R.: Persze, ez komoly probléma. Nem mintha egy kötelező érvényű egyezmény ne tudna sikeres lenni, hiszen az ózonpajzs védelmét célzó montréali jegyzőkönyv például kifejezetten sikeres volt. A kiotói szerződés esetében azonban egy átfogó szerződést akartunk, amelyben ki vannak jelölve a vágyott célértékek, és amelynek van egy konkrét menetrendje is. Ez pedig azzal jár, hogy egyes országok inkább kivonják magukat alóla, mint ahogy azt például az Egyesült Államok tette, mások pedig manipulálják a kiindulási adatokat. Utóbbira jó példa, hogy épp akkor egyesült újra Németország, és a rendkívül szennyező keletnémet ipar bezárásával Németországnak jó esélye volt azon kevesek közé tartozni, akik képesek teljesíteni az előírásokat. Általánosságban valóban azt lehet mondani, hogy a nem kötelező egyezmények nagyobb sikerrel árnak. Lehet, hogy ezt a lehetőséget a jövőben gyakrabban kellene használni.
hvg.hu: A koppenhágai egyezmény önkéntes vállalásokra épült, mégse lett túl sikeres.
K. R.: Ez is jogos. Mutatja, hogy nincsen biztos recept, és mindig ugyanabba a problémába futunk bele: a kollektív cselekvés nem akar működni. Sokaknak úgy tűnhet, hogy a klímakatasztrófa időben még távol van, és mindenki arra vár, valaki más tesz majd valamit helyette. De azt sem tudjuk, ki az a „valaki más”. Egy másik ország? Vagy majd a következő generációk? Ez a probléma fennáll a kötelező és az önkéntes vállalásoknál is. Az önkéntes alapú esetén inkább kipróbálhatunk új, innovatív, esetleg kockázatos megoldásokat, a kötelező érvényű egyezmények esetében ellenben az lehet a baj, hogy a nemzetközi jog szerint sem lehet államokat olyasmire kényszeríteni, amibe ők maguk nem akarnak beleegyezni. Sok ország pedig egyszerűen nem akar belegyezni abba, hogy csökkentse a szén-dioxid-kibocsátását, majd azt valaki szigorúan betartassa vele. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy senki ne akarna szabályozásokat bevezetni: nálunk, Kaliforniában nagyon komoly környezetvédelmi rendelkezések vannak, de itt az embereket foglalkoztatja a kérdés, nem utolsósorban a komoly itteni légszennyezettség miatt.
hvg.hu: Scott Barrett, a Columbia Egyetem környezetpolitikai professzora azt írta, Kioto egyik nagy hibája az volt, hogy a különböző gázokat egy kalap alá vette, így nem adott lehetőséget arra, hogy legalább pár üvegházhatású gáz kibocsátását csökkenteni tudjuk. Szerinte ha egymással párhuzamosan több egyezményt fogadunk el a különféle gázok megfékezésére, akkor nagyobb sikerrel járhatunk.
K. R.: Igen, ez járható út lenne. Mondjuk, kizárólag a szén-dioxidra koncentrálni eléggé nehézkes lenne, de van egy-két gáz, amit érdemes lehetne kipécézni egy külön egyezményben. Ez például egy innovatív javaslat.
hvg.hu: Robert Keohane-nel, a Harvard Egyetem professzorával közös tanulmányukban azt írják, egy globális kibocsátáskereskedelmi rendszer bevezetése tenné csak lehetővé, hogy számos ország együttműködjön, hatékonyan csökkentse a szén-dioxid-kibocsátást, és a résztvevők mind betartsák a szabályokat. De mégis hogyan működne ez?
K. R.: Meg lehet adóztatni a károsanyag-kibocsátást is, de ezt politikailag nem tartom kifejezetten kivitelezhetőnek. A kibocsátáskereskedelem viszont Európában tényleg működik. Problémák persze itt is vannak: előfordulhat, hogy a kereskedőpartnereink manipulálják az adatszolgáltatást, aminek sokkal átláthatóbbnak és sokkal inkább nyomon követhetőnek kell lennie. És itt még nem tartunk.
hvg.hu: A kvótakereskedelemmel nem az a probléma, hogy legitimálja a kibocsátást? Azt üzeni, hogy éljünk együtt a szennyező gazdaságainkkal, ahelyett, hogy zöldítenénk őket.
K. R.: Szokták ezt mondani, van is benne igazság, de a helyzet az, hogy a modern társadalmak nem fognak leállni a fogyasztással és a szennyező anyagok kibocsátásával. A globális felmelegedés valóság, a helyzet csak romlani fog, és pillanatnyilag mi csak annyit tudunk tenni, hogy megpróbáljuk minimalizálni a károkat.
Európában legitim álláspontnak tekintik, hogy leszámoljanak a kibocsátással, Kína és India viszont az ilyesmit elfogadhatatlannak tartja, hiszen úgy látja, ezektől függ a gazdaság növekedése.
hvg.hu: Akkor gondolom, nem ért egyet Peter Singer filozófussal, aki nemrégiben azt írta, hogy a gazdag országoknak teljesen szénmentessé kell tenniük a gazdaságaikat, legkésőbb 2050-ig. Ez azt jelenti, hogy be kell zárniuk a szénerőműveiket, és nem szabad új szénbányákat nyitniuk. Ezenkívül azt is szorgalmazza, hogy az emberek, amennyire lehet, álljanak át a növényevésre, a kormányok pedig azzal bátorítsák őket, hogy megadóztatják az állati termékeket.
K. R.: Azt nem mondanám, hogy nem értek vele egyet, csak épp nem hiszem, hogy amiről Singer ír, valósággá válik. A filozófiai érvek nem fognak nagyobb tömegeket arra bírni, hogy megváltoztassák a fogyasztási szokásaikat. Erre nem lehet politikai stratégiát építeni.
hvg.hu: Az Egyesült Államok miért irtózik a környezetvédelmi egyezményektől? Kiotót például alá sem írta.
K. R.: A szövetségi kormány viselkedése nagyban a közvélemény függvénye. Az emberek elfogadják mint létező problémát, de alacsony a prioritása. A nyugati világban megfigyelhető az a fajta mentalitás, hogy az emberek nagy része nem érti, miért kell áldozatot hoznia azért, hogy Bangladesben valaki ne legyen kitéve még több árvíznek vagy még nagyobb szárazságnak.
hvg.hu: 2007-ben Al Gore Nobel-békedíjat is kapott, amiért napirenden tartotta a klímaváltozást, azóta meg mintha kevésbé izgatná az embereket a probléma. A válság befolyásolja, ahogy a problémára tekintünk?
K. R.: Ez nem a válság hatása, az amerikai gazdaság kifejezetten jó állapotban van most. A klímaváltozás egyszerűen hol erősebben, hol gyengébben van jelen a köztudatban: a Sandy hurrikán idején például napirenden volt a téma, mert sokan a saját bőrükön érezték, hogy valami megváltozott. Máskülönben egy-két államot leszámítva az Egyesült Államokban ezzel a problémával nem foglalkoznak.
hvg.hu: És miért tagadja annyi amerikai politikus a klímaváltozás létét is? A republikánus Michele Bachmann például, aki legutóbb Barack Obama ellen is elindult a választáson, azt mondta, a szén-dioxidot Isten teremtette, így elképzelhetetlennek tartja, hogy lenne az a mennyiség, amely túl sok lenne belőle.
K. R.: Ez a szkepticizmus részben a szakértőknek szól, amit a politikusok meglovagolnak. Ráadásul a problémát szabályozással kellene megoldani, és ezt a republikánusok eleve nem szeretik, pedig már a 70-es években is volt néhány republikánus politikus, mint például Richard Nixon, akit foglalkoztatott a klímaváltozás. Tegyük hozzá, a republikánusok egy része az evolúció tényét is megkérdőjelezi, és szentül hisz benne, hogy Isten hat nap alatt teremtette a világot. Amikor valaki ennyire retrográd módon gondolkozik, akkor nehéz elvárni, hogy megértse, itt komoly környezeti problémák vannak.
