A visegrádi országokban mindenütt komoly probléma a népességfogyás, a meg nem született gyerekek magas, a bölcsődei férőhelyek alacsony száma. De míg Magyarországon nehéz az ügyben társadalmi konszenzust teremteni, másutt a gyerekneveléssel kapcsolatos feladatok egyenlőbb eloszlása és a nők munkavállalása is az agenda része. Interjú Kováts Eszterrel, az Friedrich Ebert Alapítvány projektvezetőjével a közép-kelet-európai népesedéspolitikákról.
hvg.hu: Orbán Viktor a múlt heti Budapesti Demográfiai Fórumon azt mondta, a gendervita „kedves és fontos téma, de másodlagos”, nem oldja meg a népesedésproblémát. Ön a nemek társadalmi egyenlőségének kérdéseivel foglalkozik Kelet-Közép-Európában. Mennyire aktuális téma ez a visegrádi országokban?
Kováts Eszter: Lengyelországban és Csehországban a nemek társadalmi egyenlőségének kérdései évek óta napirenden vannak. Mindkét országban felismerték, hogy ez nem „nőügy”, hanem mindenkinek az ügye. A cseh kormány példája azt mutatja, hogy nem is baloldaliság vagy jobboldaliság kérdése; a kereszténydemokrata–szociáldemokrata–ANO koalíciónak közös kormányzati genderstratégiája van. Másrészt a visegrádi országok példája is azt bizonyítja, hogy a nemek egyenlőségét célzó politika és a családpolitika nem zárja ki egymást. Sőt, hozzájárul ahhoz, hogy a családok merjenek több gyermeket vállalni azzal, hogy a nők biztonságban vissza tudnak térni a munkaerőpiacra, vagy ha az apák nagyobb szerepet vállalnak a háztartásvezetésben. Könnyű azzal egyetérteni, hogy a családok és gyerekvállalás támogatása fontos, az már nehezebb, hogy ne csak a nők problémájaként beszéljünk erről.
hvg.hu: Ha már nemek egyenlősége, Lengyelországban két nő váltja egymást a miniszterelnöki székben, nálunk a képviselők alig 10 százaléka nő. Hogyan jutottak el idáig a lengyelek?
Kováts Eszter francia, német, szociológia és politológia szakokon végzett, egyetemi tanulmányai után aktív állampolgárságra neveléssel foglalkozó civil szervezeteknél dolgozott önkéntesként Berlinben és Weimarban. 2009 óta a Friedrich-Ebert-Alapítvány (a legrégebbi német politikai alapítvány) budapesti irodájának munkatársa. 2012 óta vezeti az alapítvány „Nemek közötti igazságosság Kelet-Közép-Európában” című programját. A regionális program azzal foglalkozik, hogyan alakulnak a nemi esélyegyenlőségről folyó társadalmi viták a visegrádi és a balti országokban, és hogyan tudnak ezek az országok egymás példáiból tanulva előrelépni fontos kérdésekben.
K. E.: Lengyelországban a nemi kvóta 2011-es bevezetése (a jelöltlistákon minimum 35 százalékban női jelölteknek kell szerepelniük) azért volt hatalmas dolog, mert ez volt az a téma, amivel sikerült széles társadalmi konszenzust teremteni. Felismerték, hogy a demokrácia egyik fokmérője az, hogy hány nő ül a parlamentben, mert egy ekkora társadalmi csoportot nem lehet kihagyni a döntéshozatalból. A kvótavita azt a nyelvet is megváltoztatta, ahogy a nők politikai képviseletéről beszéltek: ott már nem azon a szinten van a diskurzus, hogy a nők vajon elég ambiciózusak-e, vagy, hogy bírják-e a politika kemény világát.
Önmagában a női kvóta bevezetése persze nem oldja meg egy csapásra a nemek közötti egyenlőség problémáját. Azt is figyelembe kell vennünk, hogy amikor nemi egyenlőségi politikát követelünk, akkor pontosan mely női csoportok egyenlőségéről is beszélünk. Németországban például pártokon átívelő konszenzus alakult ki arról, hogy a cégek felügyelőbizottságaiban is legyen nemi kvóta. Ez fontos lépés volt, de elsősorban a társadalmilag amúgy is jobb helyzetű nők problémájára reflektált, és nem a gyerekeit egyedül nevelő bolti pénztáros édesanya mindennapi életére.
hvg.hu: Elképzelhető, hogy hasonló konszenzus alakuljon ki magyar pártok között valamilyen témában? Legutóbb nem talált visszhangra az Együtt javaslata sem (a párt az apahónapok bevezetését, a bölcsődei férőhelyek bővítését és a gyes rendszerének átalakítását javasolta), vagy a civilek kezdeményezése a gyermekéhezés felszámolásáról.
K. E.: Azt gondolom, hogy sokat kell még tennünk azért, hogy meghaladjuk a hazai politika logikáját, amely mindent a pártpolitikai törésvonalak szerint mérlegel. A kulturális bizottság női méltóságért albizottságának munkáját érdemes követni, mert úgy tűnik, hogy ott kialakulhatnak konszenzusok. A munkám során is azt látom, hogy vannak olyan fontos kérdések, amelyekben pártállástól függetlenül egyetértés van. A nők elleni erőszak vagy az háborítatlan szülés például ilyenek. Az a kérdés, hogy lehet-e bármelyikből politikát csinálni, a lengyeleknek sikerült.
hvg.hu: A népességfogyás megfékezése, a születésszám növelése a magyar családpolitika legfontosabb célkitűzése. Más országokban ez mekkora probléma? Vannak hasonlóságok a visegrádi országok családpolitikája között?
K. E.: A népességfogyás mindenhol téma, a termékenységi rátát nézve a 2013-as adatok szerint mind a négy visegrádi ország az uniós tagországok utolsó harmadában van. A környező országokban is aggódnak, hogy mi lesz a szociális ellátórendszerek fenntarthatóságával, vagy hogy miért nem születik annyi gyerek, mint amennyit a családok szeretnének. A hároméves gyes intézménye (sőt, Csehországban akár négy évig is otthon maradhatnak az anyák) nagyon erősen beépült a régió országainak gondolkodásába, és nagy a nyomás a nőkön, hogy csak akkor jó anyák, ha kitöltik ezt a három évet.
Ha valaki kétségbe vonja a hároméves gyes szükségességét, arra mindig az a válasz – és nemcsak Magyarországon –, hogy hagyjuk meg a választás lehetőségét a családoknak, ne kényszerítsük vissza a nőket a munkaerőpiacra. Ezzel én is egyetértek, de közben azt kell megvizsgálnunk, hogy ez a választás mennyire valós: mert manapság egy keresetből nem nagyon lehet eltartani egy családot, és azt mindenki tudja, hogy nincs elég bölcsődei férőhely. Nem véletlen, hogy a cseh kormány már dolgozik a gyes átalakításán, ami nem egyszerű feladat, mert ha a lerövidített gyes nincs megtámogatva bölcsődei férőhelyekkel és munkaerő-piaci intézkedésekkel, akkor csak a szegénységet és a munkanélküliséget növeli.
hvg.hu: Magyarország hogyan áll bölcsődei férőhelyekkel a többi visegrádi országhoz képest?
K. E.: A többi visegrádi országban ez még nálunk is nagyobb probléma. Magyarországon jelenleg a három évnél fiatalabb gyerekek 16 százalékának jut férőhely, amiről mindig elmondjuk, hogy milyen borzasztóan kevés, mert valóban az, de a másik három országban ugyanez az arány öt százaléknál is kevesebb. Ez azt jelenti, hogy csak azok az anyák tudnak visszatérni a munkaerőpiacra, akik vagy megoldják családon belül a gyerek elhelyezését, vagy meg tudják fizetni a piaci szolgáltatásokat. Ha megnézzük Csehországot, azt látjuk, hogy egész Európában ott a legnagyobb a foglalkoztatási rés a gyermekes és gyermektelen nők között: vagyis azok a nők, akiknek kisgyereke van, jóval kisebb arányban vállalnak állást, mint akiknek nincs.
Abban mindenhol egyetértés van, hogy több férőhely kell, de abban már kevésbé, hogy ezt hogyan oldják meg. A lengyelek nagyon elmentek a piaci szolgáltatások felé, az állam gyakorlatilag kiszervezi a feladatot, ami hosszú távon egyenlőtlenségeket teremt. A csehek nemrég fogadtak el egy törvényjavaslatot, amit korábban a kereszténydemokraták dolgoztak ki, és az egyébként a magát feministának valló szociális és munkaügyi miniszter vitt tovább. A javaslat könnyen alapítható, kevésbé professzionális napközbeni ellátási formákat vezet be. Sokan, jellemzően baloldaliak, hevesen támadták az elképzelést, mondván, hogy a sztenderdek csökkentésével növeljük a gyerekek közti egyenlőtlenséget, hogy ki milyen színvonalú bölcsődei ellátáshoz jut. A miniszter elismerte, hogy a javaslat nem a legjobb megoldás, de annyira akut probléma a férőhelyhiány, hogy muszáj gyorsan lépni.
hvg.hu: A családpolitika egyik kulcskérdése, hogyan lehet segíteni az anyák visszatérését a munkaerőpiacra, annak viszont nincs nagy divatja nálunk, hogy az apák menjenek el gyesre. Más országokban jobban elfogadott, hogy apák is otthon legyenek a gyerekükkel?
K. E.: Az egész régióra igaz, hogy ezzel a lehetőséggel csak nagyon kevesen élnek, talán Litvánia kivétel, ahol 10 százalék fölött van a gyest igénybe vevő apák aránya. Csehországban az apahónapok bevezetése (így hívják a gyesnek azt a részét, amit csak a másik szülő vehet ki, jellemzően az apák) most van napirenden, pedig pár éve, amikor először merült fel náluk a téma, akkor a teljes cseh sajtó bepánikolt, és nagy volt a méltatlankodás, hogy „azt akarják, hogy a férfiak is szoptassanak?!”. Aztán ez a pánik néhány év alatt lecsengett, és a kormánykoalíció pedig nemrég döntött a törvényjavaslat előterjesztéséről.
Nálunk azért nem mennek gyesre az apák, mert nem tartanák őket igazi férfinak és a munkáltató sem nézné jó szemmel. Amikor néhány éve az LMP bedobta az apahónap ötletét (a 36 hónapból legalább egyet az apáknak tartsanak fent), akkor ugyanaz volt az ellenérv, mint a gyes lerövidítésénél: nem lehet ilyen durván beavatkozni a családok magánéletébe. Már maga a kérdésfelvetés is rossz, mert pont az apahónapok tennék lehetővé, hogy a munkavállalók érvényesíthessék jogaikat a munkáltatóval szemben. Arról nem is beszélve, hogy egyre több férfinak van arra igénye, hogy aktívabban vegyen részt a gyereknevelésben
hvg.hu: Sokszor elmondják, hogy az atipikus foglalkoztatási formák is segíthetnék a nők visszatérését a munkaerőpiacra.
K. E.: Igen, de ezzel is óvatosan kell bánni. Ha megnézzük Lengyelországot, ahol egész Európában a legnagyobb a határozott idejű munkaszerződéseknek aránya, akkor azt látjuk, hogy ez kifejezetten csökkenti a párok gyermekvállalási kedvét, mert kiszolgáltatottá teszi őket a munkaerőpiacon. A cseh genderstratégiában szó szerint le van írva, hogy a részmunkaidősök arányában le vannak maradva az uniós átlagtól, és hogy ezt be kell hozni. De önmagában az uniós átlag elérése mint cél elég kritikus egy olyan országban, ahol ma pont a túl sok részmunkaidős állás okoz gondot. A rendszer hibáit nem kellene átvennünk. Ha ugyanis egy nő nagy nehezen kiharcolta a munkáltatójánál a részmunkaidőt, akkor utána már sokkal nehezebben kerül vissza teljes állásba. Ez ugyanis bebetonozza az egyenlőtlen otthoni munkamegosztást, és növeli a nők szegénységi kockázatát.
hvg.hu: Mit tanulhatunk a lengyel vagy a cseh családpolitikai intézkedésektől?
K. E.: Egyrészt azt, hogy nincs ellentmondás család és nemek egyenlősége között, sőt! Ha pedig a demográfiai válság felől nézzük, talán az a tanulság, hogy olyan tuti családpolitika, amitől egy csapásra az egekbe szökik a születésszám, nem létezik. Franciaországban, ahol egész Európában az egyik legmagasabb a termékenységi ráta, a családpolitika legfontosabb jellemzője a kiszámíthatóság. Van egyfajta konszenzus a családpolitikában, amit az sem változtat meg, hogy aktuálisan melyik párt van hatalmon. Vagyis a francia szülők pontosan tudják, amikor gyereket vállalnak, hogy mire számíthatnak öt vagy tíz év múlva. Lengyelországban a nők politikai képviseletében sikerült hasonló konszenzust elérni. Csehország példája pedig azt bizonyítja, hogy a családpolitikai kérdések igenis kiemelhetőek abból a szekértábor-logikára épülő politikai csatatérből, ahol más viták zajlanak, ha érdemi változást akarunk ezekben a fontos kérdésekben. Persze a társadalmi vitákat nem lehet megúszni.
