Akik pár napja még a sikeres egyetemi felvételinek örültek, néhány hét múlva már azt is tudni fogják, melyik tanárt kell elkerülniük, ha jót akarnak, vagy ki az, akit nem tudnak. Az egyetemista néhány vizsga után pontosan meg tudja különböztetni a következetes szigort a szadizmustól, a nehéz tárgyat a többszörösen nehezített pályától, a fair számonkérést a hatalmi pozícióval visszaéléstől. Attól, amikor egy oktató válogatás nélkül vagy épp rászállva egyesekre, nincs jobb szó, szívat (és még élvezi is).

Az ilyen tanároknál a zárthelyi se leányálom, de a szóbeli vizsga az, amikor igazán elemükben érzik magukat. A vizsgára jelentkezők nagy része már az úgynevezett beugró kérdéseken elvérzik, mielőtt még odaállnának a startvonalra. Fél óra alatt pedig mindenki repül, mert a Kérdésre senki nem tudja a választ. Az ilyen tanárok miatt a vizsgázó is elveszti realitásérzékét: hajlamos élete sikerének beállítani, amikor átmegy x. y.-nál. Valaki azt mesélte, hogy a katarzis pillanatában még a leendő gyermekét is a tanár úr után nevezte volna el, amit ma már szégyell. Aki pedig elbukik, mindenek előtt magában keresi a hibát, még akkor is, ha egy vizsgára sem készült ennyit, és betéve tudta a tételeket.

Fazekas István

Vannak kifejezetten horror tantárgyak, melyek hagyományosan „vízválasztóak” egy stúdium során. Ezek azok, amelyek úgymond „megszűrik”, „szelektálják” a hallgatókat, a „nem odavalókat kirostálják”. A lemorzsolódók magas aránya miatt ez a gyakorlat is erősen kétségbe vonható – miért van szükség arra, hogy a római jog az ELTE-n vagy a biokémia a SOTE-n ilyen szerepet töltsön be?

„Hagyjuk abba, mert nem lesz meg a kettes”

Legendásan ilyen vizsga a Műszakin a Jelek és rendszerek/Hálózatok és rendszerek. A helyzetet csak tovább nehezíti, ha a diák belefut egy kegyetlen oktatóba. Egy volt hallgató mesélte, hogy az egyik tanára, aki több karon is oktatott, valakit hétszer buktatott meg, és úgy hírlik, a fiatal miatta követett el öngyilkosságot is. Igaz, mondják azt is, hogy ezt a tanárt néhány diákja megverte. A hvg.hu-nak mesélő egykori egyetemista szerint neki egyszerűen szerencséje volt. Őt 40 percig kérdezgette a tanár, míg valamire végül nem tudott válaszolni. Hiába tudta addig betéve a tételét, tíz perc vesszőfutás következett, folyamatos alázás, mire a tanár mégis megkönyörült: „Hagyjuk abba, mert nem lesz meg a kettes”.

Az ilyen tanárok viselkedése, kommunikációja vizsgaszituációban ab ovo azt sugallja, hogy az alanynak nincs sok esélye. Ahogy az ELTE polgárjogi tanszéke egyik oktatójának tulajdonított mondás tartja, nem a tanár buktat, hanem „megbuktatják ezek magukat”.

Az is előfordul, hogy valakit egy tanár kipécéz, mert valamiért nem teszik neki, amit úgy szoktak elintézni, hogy biztos volt rá valami oka. Orsi jogi egyetemre járt: ott a tanár az egyik vizsgán a lány cipőjébe kötött bele. A „bűne” mindössze az volt, hogy a téli fagyban csizmában ment vizsgázni. „Ezután minden vizsga előtt be kellett mennem hozzá, hogy ellenőrizze, milyen cipőt vettem fel.” A tanár úgy adta meg neki a kettest (a jogi karon!), hogy aláírt egy szerződést, amiben vállalta, hogy a következő félévben pluszban megír néhány házi dolgozatot.

Persze nem azt állítjuk, hogy egyetemi és főiskolai tanárok hada a hallgatók megbuktatására és megalázására utazna, de ilyen esetek mégiscsak léteznek – látszólag következmények nélkül.

„Alkalmazkodási válság van”

“Ritkán, de előfordulnak ilyen esetek” – mondta Nahalka István oktatáskutató, aki szerint ezek hátterében többségében valamilyen konfliktus áll (például ha a hallgató nem járt be a tanár óráira), de a kutató szerint ez nem lehet mentség az oktató viselkedésére. Nahalka szerint abban, hogy ilyen példák máig előfordulhatnak, szerepet játszhat az is, hogy a rendszerváltás óta jelentősen megnőtt a hallgatók száma. A tömegesedéssel „felhígult a felsőoktatás”, több, gyengébb képességű hallgató is bekerülhetett egyetemre vagy főiskolára. Ez sok oktatót felkészületlenül ért, mert azelőtt nem találkoztak ilyen sok hallgatóval, és egész egyszerűen nem tudtak alkalmazkodni a megváltozott körülményekhez, mondta a kutató, pedig „az átlagszínvonal csökkenése nem jelenti azt, hogy kevesebb lenne a kiválóak száma”.

Radó Péter oktatáspolitikai elemző, az OktpolCafé Blog szerzője szerint a felsőoktatás tömegesedése önmagában nem magyarázza, hogy egyes esetekben miért érzik úgy a hallgatók, hogy az oktatók igazságtalanok velük szemben. Szerinte sokuk pedagógiai módszertani felkészültsége alacsony (amibe beletartozik az értékelés mikéntje is), mert kutatói vagy tudományos előmenetelük alapján kezdtek el a felsőoktatásban tanítani, pedig “az oktatás is egy szakma”. Radó úgy véli, ha az oktatók pedagógiailag is felkészültebbek lennének, az jelentősen csökkentené a konfliktusok esélyét.

Az elemző szerint az érem másik oldala, hogy a hallgatók nagyon alacsony arányban töltik ki az oktatók munkáját értékelő online kérdőíveket (Oktatói Munka Hallgatói Véleményezése, röviden OMHV), pedig ha komolyan vennék az értékelést, akkor hamar kiderülhetne, ha egyik-másik tanárral gond van.

Nem működik a felsőoktatási minőségbiztosítás

Egy neve elhallgatását kérő egyetemi oktató szerint az egyik legnagyobb probléma, hogy sokszor a szóbeli vizsgákon a kérdező,  zh-knál pedig a javító tanár személyén (vagy szeszélyén) múlik, hogy valaki átmegy vagy megbukik. Ő is tud olyan hírhedt és rettegett tanárokról, akik sorozatos és tömeges buktatással szűrik meg a hallgatókat, mégis alig hallani arról, hogy az egyetemek vizsgálnák ezeket az eseteket, mondta a tanár.

Fazekas István

“Ezek elkerülhetőek lennének, ha a felsőoktatási minőségbiztosítás a valóságban is működne” – tette hozzá forrásunk, és egyértelmű lenne a diákok és a tanárok számára is, hogy milyen követelményekről miképp kell számot adni a vizsgán. Ehelyett elég tipikus, hogy egy szigorlaton a bukás vagy a siker azon múlik, hogy ki, melyik tanárhoz megy be vizsgázni. „Az egyik tanár 15 perc alatt megbuktatta az egész csoportot, nekem szerencsém volt, mert a másik tanárhoz osztottak be” – mesélte egy diák az egyik magyar szigorlatáról.

Az oktatók nagy része – pontosan azért, hogy még véletlenül se merülhessen fel a visszaélés vagy a pikkelés gyanúja – már standardizált teszteket használ a vizsgáztatás során, mivel a szóbeliztetés során sokkal nagyobb teret kap a szubjektivitás. Az is kérdés azonban, hogy a hallgatók miként tudnak esetleges panaszuknak érvényt szerezni.

Az ELTE hallgatói követelményrendszerében például az olvasható, hogy az intézménynek biztosítania kell a hallgató számára, hogy a megismételt vizsga – függetlenül attól, hogy a hallgató előtte megbukott vagy átment – lebonyolítása és értékelése elfogulatlan legyen. A szabályzat azt is lehetővé teszi, hogy a hallgató másik oktatónál vagy egy bizottság előtt vizsgázhasson, ha a javítóvizsgán sem ment át. Elviekben minden intézmény köteles kivizsgálni, ha ilyen hallgatói panasz érkezik, de úgy értesültünk, hogy ennek menete a gyakorlatban teljesen intézmény- és szakterületfüggő.

Nem tipikusan oktató-diák helyzet

„A vizsgaszituáció egyfajta hatalmi helyzet, ahol a hallgató kiszolgáltatott helyzetben van a tanárral szemben” – mondta megkeresésünkre Csizmadia Dóra pszichológus. A szakember szerint a teljesítmény értékelése optimális esetben úgy történik, hogy a tanár tisztán érthető, világos célokat, követelményeket tűz ki, amelyek „sem nem túl könnyűek, sem nem irreálisak, és a következmények előre láthatóak”.

Ha egy oktató kilép szerepéből és visszaél hatalmával, azzal dominanciáját akarja kifejezni, esetleg azt gondolhatja, hogy így vívhatja ki a diákok tiszteletét. Egy hatalmával visszaélő oktató komoly lelki károkat (szorongásos, depressziós tünetek) okozhat, és az előfordulhat, hogy valakit pont egy ilyen tanár riaszt el a kiszemelt pályától.

N. Kollár Katalin pedagógiai szociálpszichológus is elismerte, hogy vannak precendensek, amikor a tanár is visszaél erőfölényével, de ezek nem tipikusan oktató-diák helyzetetek. „Egy munkahelyi főnök, aki agresszíven utasít, ugyanúgy visszaél a hatalmával, de az a buszon utazó utastárs is, aki valamiért úgy gondolja, hogy kioktathat minket”.

Ugyanakkor a szociálpszichológus arra is felhívta a figyelmet, hogy hajlamosak vagyunk a negatív információkat jobban megjegyezni, mint a pozitívumokat és sokszor a kirívó esetekből vonunk le általános következtetést, „mert ezek érzelmileg fontosabbak és az információértékük is nagyobb”.

Nem jogi kérdés

„Az nem jogi kérdés, hogy a hallgató milyen jegyet kapott a vizsgán” – mondta megkeresésünkre Aáry-Tamás Lajos, az oktatási jogok biztosa; a hivatal ugyanis csak azt vizsgálhatja, hogy a vizsgán minden jogszerűen zajlott-e (például az államvizsgán az előírt számban vesznek tanárok), de az értékelés mikéntje a tanárok autonómiájába tartozik. Ennek ellenére rengeteg levél érkezik a biztoshoz, amiben a vizsgák nehézségére panaszkodnak a diákok, de Aáry szerint nehéz meghatározni azt, hogy hol húzódik a határ például a pikkelés és a szigorúság között.

Ha megosztaná saját rémtörténetét, írja meg az itthon@hvg.hu-ra vagy a cikk után a kommentekbe.