Csillával nem bánt kesztyűs kézzel az élet: miután lehúzott több mint húsz évet a magyar egészségügyben, leszázalékolták, majd egy fertőzés miatt kerekesszékbe került. Azelőtt ő volt a szakmája egyik legjobbja, országszerte ő tanította be a műveseállomások ápolóit. A megpróbáltatások ellenére mégsem hagyta el magát, igyekszik hasznosan tölteni napjait, és van egy örökbefogadott kamasz fia, akit fel akar nevelni.
Csilla a fővároshoz közeli Sülysáp egyik eldugott kis utcájában él családjával, 47 éves és rokkantnyugdíjas. Két éve került kerekesszékbe, miután egy ártatlannak tűnő apró seb a bokáján annyira elfertőződött, hogy sokáig az is kétséges volt, meg tudják-e egyáltalán menteni az orvosok a lábát. Csilla kálváriája egy rosszul sikerült pedikűrözéssel kezdődött, amikor véletlenül megvágta a lábát. A seb elsőre nem tűnt súlyosnak, de biztos, ami biztos alapon elment a gödöllői szakrendelő sebészetére. Az orvos antibiotikumot írt fel neki és ellátta a sebét, ennek ellenére még kilenc hétig járt vissza, és egy idő után járni is alig tudott. Közben romlott a hallása, aluszékonnyá vált és hidegrázásai voltak. Azt hitték, “biztos csak influenzás”, de később kiderült, ezek már a vérmérgezés tünetei voltak. Végül egyik este olyan rosszul lett, hogy a férje bevitte az Országos Baleseti Intézetébe.
A kórházban aztán kiderült, hogy a fertőzés olyan súlyossá vált, hogy sarokcsontjának nagy része elhalt és a fertőzés már a lábszárára is átterjedt. “Könyörögtem az orvosnak, hogy ne vágják le a lábamat” – mesélte a nő. Összesen két műtét kellett, hogy megmentsék a bokáját, de ehhez el kellett távolítani a sarokcsontját és a bokaízületét. „Tudom, hogy ennek nem így kellett volna történnie” – mondta Csilla. Ügyvédje szerint perelhetne, és jó eséllyel nyerne is, de csak a szakvélemények kikérése 150 ezer forintban kerülne, ezért inkább azzal próbálja nyugtatni magát, hogy a Balesetin megmentették az életét.
“Mire vagy még képes?”
Csilla megpróbáltatásai nem most kezdődtek; hét éve az egyik lábában néhány hónapon belül kétszer is elszakadt az Achilles-ín, amit már nem lehetett megműteni, ezért leszázalékolták. A rehabilitációs eljárás során 50 százalékos egészségkárosodást állapítottak meg, ami azt jelentette, hogy a magyar egészségügyben eltöltött 28 év után fel kellett adnia ápolói hivatását.
Csilla hosszú éveken keresztül műveseállomásokon dolgozott, itt kezelik azokat a betegeket, akiknek tönkrement a veséjük, és életük végéig dialízisre szorulnak, mert a szervezetük nem tudja kiszűrni a vérben felhalmozódó méreganyagokat. Ez heti három alkalommal 4-5 órás kezelést jelent, és mint elmondta, az ápolóknak végig felügyelniük kell a kezelést, mert “egy pillanat alatt olyan fatális dolog történhet, ami a beteg életébe kerülhet”.
Ő a szakterület egyik legjobb ápolójának számított, az ország több pontjáról hívták betanítani az ápolókat az újonnan megnyíló állomásokra, mert kevés volt a szakképzett és tapasztalt nővér: “sokan azt se tudták, hogy hol a gép eleje vagy a vége”. A közel három évtizedes egészségügyi pályafutása alatt sokat látott és tapasztalt. Mint elmondta, mindenki tisztában van vele, hogy “az egészségügy a mindenkori kormányzat mostohagyereke”, erre költenek a legkevesebbet, a kórházakban nincs elég kötszer, az ápolók túlhajszoltak és rosszul fizetettek, de “tudtam, hogy mit vállalok, amikor felvettem a fehér ruhát”.
Miután a Rehabilitációs és Szociális Hivatal (NRBSZH) felmérte Csilla egészségi állapotát, és hogy “még mire vagyok képes”, kiajánlotta egy megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató céghez, ahol irodai munkát kapott. Itt három évet dolgozott, de ahogy lejárt a szerződése, és a cég felvette az utána járó támogatásokat, elküldték. Pedig ő egy OKJ-s képzésre is befizetett, hogy továbbképezze magát. Elmondása szerint ezután már esélye sem volt, hogy bárhová is felvegyék, egész egyszerűen azért, mert nem járt már támogatás az alkalmazása után. “Hát, ennyit ér egy ember” – vonta le a történet tanulságát Csilla.
“Ezt nem lehet megszokni”
Túlzásnak tűnhet, de Csillát annyi megpróbáltatás érte, amibe egy másik ember talán külön-külön is beleroppanna, ő azonban egyszer sem adta fel: “ennél lejjebb már úgysem kerülhetek” – mondta viccelődve. Élete azonban gyökeresen megváltozott miután kerekesszékbe kényszerült; akkor még a legegyszerűbb mozdulatok és feladatok is hatalmas kihívássá váltak. Még a vízforralás vagy a lepedő áthúzása is bonyolult művelet lett. “Amit egy nő megcsinál negyedóra alatt, az nekem másfél óra” – magyarázza. Apróságnak tűnik, de a családban mindenkinek figyelnie kell arra, hogy mindent olyan helyen hagyjanak, ahol a kerekesszékéből ő is eléri. Külön szervezést igényel, ha valaki látogatóba jön, mert valakinek be kell engedni a vendégeket, de egy egyszerű bevásárlás is macerás tud lenni, arról nem is beszélve, hogy például a közeli szemészet sincs akadálymentesítve.
A nehézségek ellenére Csilla nem hagyta el magát, és önmaga sajnáltatása helyett igyekezett úgy szervezni az életét, hogy ne függjön teljesen a családjától, mert “nem húzhatok le több bőrt a férjemről”. Van bejáratott élelmiszerfutára, aki ismeri a járást náluk, az internetről rendel magának könyveket, ő metszi meg a kertben a rózsabokrait, de a sütés-főzést sem adta fel. A férje külön “babakonyhát” is berendezett neki a nappaliban egy főzőlappal, mert kerekesszékével nem fér be a konyhába.
A házimunka és az olvasás mellett próbált olyan elfoglaltságot találni, amivel több évtizedes ápolói tapasztalatát is kamatoztathatja: így lett Csilla a Mentőangyalok nevű nonprofit szervezet egyik alapító tagja. Az alapítvány tagjait Petrik Krisztina – vagy ahogy a helyiek hívják, “Mentős Kriszta” – ihlette meg, aki a sülysápi 911 Mentőszolgálat vezetője. A magán-mentőszolgálat betegszállítással és rendezvények (sportesemények, koncertek) biztosításával foglalkozik, és sok környéki tanyára csak Petrik és csapata jut el. A 911-esek munkáját szeretnék segíteni a Mentőangyalok tagjai, és Csilla úgy gondolja, ha csak adminisztratív munkával is, de az alapítványon keresztül valami hasznosat csinálhat.
Nem váltak el
“Van egy kamasz gyerekem, akit még fel kell nevelnem” – válaszolta Csilla, mikor arról kérdeztem, mi hajtja előre az életben. Benit 16 éve fogadták örökbe Csilláék, mert a nőnek nem lehetett saját gyereke. Férjével 11 hosszú éven keresztül próbálkoztak, mielőtt orvoshoz fordultak, hogy kiderítsék, mi lehet a baj. A meddőségi vizsgálatok kimutatták, hogy Csilla szervezetében túl magas a prolaktinszint (ez a hormon felel a tejelválasztásért), ami meggátolja a női nemi ciklus beindításáért felelős hormonok termelődését, így a tüszőérést és a beágyazódást. A terhesség alatt ez normális folyamat, de ha az ember nem várandós, nem tud miatta teherbe esni. Az ilyenkor szokásos gyógyszert, ami a hormonszintcsökkenést a központi idegrendszeren keresztül éri el, nem szedhette korábbi agyvelőgyulladása miatt. Ez azt jelentette, hogy Csillának nem lehetett saját gyereke.
“Azt mondtam a férjemnek, hogy váljunk el, mert te még fiatal vagy, lehet saját gyereked!” – emlékszik vissza a nő. A házaspár végül az örökbefogadás mellett döntött, és még meg sem száradt a tinta az örökbefogadási kérelem pecsétjén, amikor felhívták őket, hogy van egy eltitkolt terhességből született kisfiú, akit a kórházban hagyott az anyja. Beni féléves procedúra után került hozzájuk, a gyámhivatal orvosi papírokat, jellemzéseket, fizetési igazolásokat is bekért, szinte “még a spájzba is benéztek”. A családban sosem csináltak titkot abból, hogy Benit örökbe fogadták, a fiúnak is már egészen kiskorában elmagyarázták, hogy nem ők a biológiai szülei. Arról pedig, hogy mit jelent neki a gyerek, Csilla csak annyit mond: “Beni egy ajándék, legalább ennyit profitáltam az egészségügyből”.
