Azt szinte mindenki kívülről fújja a déli határ menti településeken élők közül, hogy napi ötezer forintba kerül fejenként a migránsok ellátása Magyarországon, de abban már bizonytalanabbak, hogy honnan és miért érkeznek tömegével a harmadik világból. A hétvégén rekordszámú, közel kétezer menekültet fogtak el a határon, háromnegyedüket Csongrád megye déli részén. A határ két oldalán jártunk.
Nincs kerítés, gyalogszerrel mégsem egyszerű az átjutás Magyarországra. Nem csak erő és kitartás, hanem pénz kérdése is ez. Meg alkalomé. Amíg mindkettő összejön, a menekülők többnyire a határ menti kisvárosokban vagy azok környékén próbálják meghúzni magukat.
Ezek egyike a vajdasági Magyarkanizsa, amely látszólag minden fennakadás nélkül együtt él átutazó vendégeivel. A főtéren szinte minden pad foglalt, a helyi kínai üzlet eladója épp útbaigazítást ad egy szállást kereső afgán férfinak, a kocsma teraszán szírek és a helyiek együtt kávéznak. A pultos lány elmondása szerint különösebb konfliktus nincs, ők is ugyanolyan vendégek náluk, mint bárki más, és amúgy is továbbállnak, amint lehetőségük van.
Itt ismerkedem meg Fatehhel és öt barátjával. Fateh maga keresztény, a társai iszlám vallásúak, de elmondása szerint nem szeretnének egymásra lőni, ezért inkább útnak indultak Németország felé. Fateh három éttermet hagyott ott, ahol főszakács volt, a többiek között van ápoló, szobafestő és sofőr, ketten pedig mérnökként és közgazdászként végeztek a damaszkuszi egyetemen. Ők úgy tudják, Magyarkanizsáról viszonylag egyszerű az átjutás Magyarországra, a Tisza töltését követve tíz kilométer gyaloglással elérhető a határ, megspórolva a fejenként több ezer eurót is elkérő „vezetők” munkadíját.
A keményebb útvonal
A Szabadka melletti egykori téglagyár bejáratánál csak a kút mellett éppen hajat mosó, vagy a zoknikat kiöblítő néhány afgán fiú jelenléte árulkodik arról, hogy a szeméttelep és a gyár közötti embermagasságú gazban majdnem százan táboroznak. A hely régóta igazodási pont, olyannyira, hogy már Google Mapsen is jól kivehetők a csapások a süppedékes területen. Az épületben senkit nem találunk, szinte mindenki a vasúthoz közel eső részen, a szabad ég alatt próbálja kihúzni azt a pár napot, amíg elindul a határra.
A bujkálás valószínűleg annak tudható be, hogy a szabadkai rendőrök az elbeszélések szerint időnként „razziáznak” a területen, és csak némi euró fejében hajlandók továbbállni. A kútnál megismerkedünk az afgán Abdul Basir Bargamival, aki rendkívül kedvesen próbálja elmagyarázni, hogy épp az alkalmas csempészre várnak, aki egy- vagy kétezer euróért vállalja az átvitelt. Adbul huszonkét éves, a pakisztáni Kardan egyetemen végzett közgazdászként és a jobb élet reményében indult útnak. Mivel több napja érkezett, a tervezett kerítés híréről ő is értesült, de azt mondja, ha az már létezne, ő akkor is megpróbálna valahogy átjutni rajta.
A helyiek úgy tapasztalják, hogy Belgrádból menetrend szerinti járatokat indítanak a határra – ráadásul egyre gyakrabban. A Monarchia hangulatát idéző Palicson találkozunk Urbán Andrással, a szabadkai Kosztolányi Színház igazgatójával, aki szerint a helyi politikai vezetés egy-két kivételtől eltekintve nem fordít különösebb figyelmet a menekültkérdésre. Eddig békésen fogadták az itteniek a migránsokat, azzal viszont, hogy felismerték: a kerítés beszoríthatja Szerbiába őket, attól tartanak, hogy ez az egész már hatással lesz az ő életükre. Orcsik Roland költő azt is meséli, hogy szerb ismerősei sorra ráírnak, nem értik a „kerítés-gesztust”. Ő még azt sem tartja kizártnak, hogy azokon a vajdasági településeken, ahol amúgy is feszültebb a magyar-szerb viszony, az ellentétek kiéleződhetnek. A rendőrség amúgy Szerbiában keményen bánik a menekültekkel, a lakosság viszont jobbára empatikus.
Esther mindenkit levett a lábáról
Elcsigázottan autózunk Szerbiából hazafelé, amikor az ásotthalmi határátkelőtől pár száz méterre, az erdők övezte úton hirtelen feltűnik egy csoport: éppen egy helyi, kerékpáros férfinak próbálják elmagyarázni az Afrikából érkezők, hogy hívja már a rendőrséget. A fiatalember segítene, de nincs térerő. Esther, az alig kétéves kislány szemmel láthatóan nem érzékel a körülötte zajló események súlyából semmit, vidáman szaladgál, rángatja a papát, hogy játsszon már vele.
A csapat a Kongói Köztársaságból, az állandósult fegyverropogás elől menekül, céljuk Franciaország. A felnőttek alig állnak a lábukon, az asszonyok lábát a papucsok véresre dörzsölték, kétszeresére dagadt a bokájuk, szinte mindegyikük kába az éhségtől, többen járni is alig tudnak. A csomagtartóból ásványvizes palackokat veszünk elő, egy pillanat alatt elfogy az összes. Az autók nagy sebességgel hajtanak el mellettünk, figyelemre sem méltatják a majdnem az út közepén heverőket. Egy autó mégis megáll, kiderül, hogy a N1TV munkatársai, velük utazik Z. Kárpát Dániel, jobbikos képviselő is, aki rögtön azt fejtegeti, hogy nem szabad a problémákat a szőnyeg alá söpörni, szerinte aki leplezetlenül beszél ezekről, rögtön szégyenpadra kerül.
Próbáljuk rávenni, hogy telefonáljon a rendőrségnek, hiszen rájuk vár a csapat, a Jobbik alelnöke megnyugtat, hogy már szólt a falu polgármesterének, Toroczkai Lászlónak, aki intézkedett. A képviselő és csapata néhány vágókép elkészítése után sietve távozik, és néhány perc múlva valóban megérkezik a mezőőr is.
Készenlétben
A mezőőrtől vasárnap éjjel vettünk búcsút, akkor egy hatszemélyes kisbuszba gyömöszölt 22 migráns elfogásában segédkezett. A feltételezhetően embercsempész-sofőr végigszáguldott a falun, és a leszorítást követően a mozgó kisbuszból kiugorva tűnt el az erdőben. Szalma Vince „kettesben” maradt kéttucatnyi menekülttel, akikre kívülről egy fémszöggel rázárták az ajtót. Majd háromnegyed óra múlva érkezett ki a helyszínre a rendőrség, az erdőbe menekülőt kutyával keresték, sikertelenül.
Az autóból kidőlő, zömében férfiak főként Afganisztánból indultak el hónapokkal ezelőtt. Az egyik kolléga néhány héttel ezelőtt, amikor Szerbiában készített anyagot a migrációról, néhányukkal találkozott már a téglagyárnál, ismerősként üdvözölték egymást. Beszélgetni kezdtünk a már földre ültetett férfiakkal, amikor a mezőőr ránk szólt, ne menjünk olyan közel, bármit összeszedhetünk. „Büdösek, koszosak, bármit elkaphatnak” – figyelmeztetett.
Szalma Vince mezőőr szerint a kerítés terve semmit nem ér, szerinte azt szétvágják, ő inkább a határőrizetet erősítené. „Nekem most nem ezekre az ágrólszakadtakra kellene figyelnem, amikor a határban ilyenkor lopják a terményt, szedik szét és hordják el a bálákat. Most viszont minden időmet ezek a szerencsétlenek kötik le.” Bár Csongrád megyében 2013 januárja óta dupla pénzt biztosítanak a mezőőröknek, ezzel a lehetőséggel csak a Toroczkai vezette Ásotthalom élt. Szalma nem fél, általában nincs szükség erőszakra, de pont van három ember, akik ellenálltak, és megkötözték őket – mutat a rafiaszalagra hasonlító „bilincsre”.
A tanyás körzeteken keresztül vezető út mellőli házakból kidugják a fejüket az ott lakók, de különösebb érdeklődést nem mutatnak, megszokott az ilyen esemény errefelé. Közben megérkeznek a rendőrök, s viszik őket a röszkei hangárba, amelyet február óta bérel a rendőrség azzal a céllal, hogy a növekvő számban érkezőket el tudják ideiglenesen szállásolni.
Információnk szerint az ideiglenes állomáson a létszám folyamatosan kétszáz fő környékén mozog, viszont bejutni és tájékozódni újságíróként nem lehet. Néhány nappal érkezésünk előtt kértünk engedélyt az ORFK-tól, de az a hétvége folyamán sem érkezett meg. Szakemberektől úgy tudjuk, fürdési lehetőség ugyan nincs, de ötóránként kapnak zsemlét, felvágottat, s ezen a helyen már „lajstromba” veszik őket, majd innen viszik őket kisebb csoportokban az idegenrendészeti, utána a menekültügyi eljárások lefolytatására, aminek a végén igazolással szabadon távozhatnak a befogadó táborokba.
