Sosem tanult rajzolni, de volt már az év képregényrajzolója. Nem tartja írónak magát, mégis az év gyerekkönyvét írta meg. Lakatos István képregényrajzolóval, a Lencsilány és a Dobozváros könyvek szerzőjével beszélgettünk. Életbűvészek 7. rész.
István háromszor nyerte el a képregényrajzolók Alfabéta díját, 2010-ben az év képregénytajzolójának választották, 2011-ben Dobozváros című könyve az év gyerekkönyve lett, nemrég pedig megjelent új regénye, Óraverzum címmel. Saját definíciója szerint képregényrajzoló és illusztrátor, írónak nem tartja magát. „Talán majd az ötödik könyv után”. (Egyelőre kettőt írt.)
István soha nem tanult rajzolni. „Ezért alakítottam ki a mindenféle, dülöngélő, torz rajzstílust, tele ilyen nyomorék figurákkal.” Egyetemi évei alatt kezdett el komolyabban foglalkozni a rajzolással, igaz, már korábban is készültek otthon a Batman képregények, a karácsonyra kapott írógépen pedig a saját Indiana Jones-sztorik. Mint mondja, szerencséje is volt, hiszen amikor évet halasztott, és „jobb híján csak otthon rajzolt”, édesanyja akkor sem hajtotta el munkát keresni, hanem mindvégig hitt benne. Az egyetemi újságban, a Pesti Estben jelentek meg rajzai, az Új Ember-be pedig szentek életét bemutató sorozatott készített, amelyben a történetek „kétharmada arról szólt, hogyan halnak meg a szentek.”
Végül egy hosszú és viharos kapcsolatot követően bizonyítási vágyból kezdett el intenzíven alkotni. Mint mondja, „meg akartam mutatni, hogy nem vagyok egy szar, szürke ember, és csak azért is nyomatom.” És ugyan a történtek miatt megjárta a pszichiátriát is, ma már semmit nem csinálna másként, hiszen ennek az időszaknak és ennek a lánynak köszönhetően született meg későbbi könyvének főszereplője, a Lencsilány figurája.
Annak ellenére, hogy szerinte manapság a képregény legtöbbször biztos kiadói bukás, ő mégis lehetőséget kapott, hogy a Lencsilány nyomtatásban is megjelenjen. Mire idáig eljutott, annyit dolgozott a történettel, hogy a személyes részét is kipörgette magából. Így a munka szó szerint jó terápiának bizonyult.
Röviddel később győzött az Aranyvackor gyermekirodalmi és illusztrációs pályázaton, ami egy könyvszerződést hozott magával. „Megírtam az első 60 oldalt, bevittem megmutatni. amire a kiadó meglepetten állapította meg, hogy ez egy regénynek az eleje. Basszus, hát nem regényt kell írnom?”, kérdezte, és mint kiderült, a kiadó egy képeskönyvre számított. Egy új szerződéssel hamar túlléptek a problémán: így született meg az év gyerekkönyve, a Dobozváros.
| Dobozváros |
| Egy szép napon egy Zalán nevű kisfiúékhoz beállít egy Székláb nevű öregember, és azt állítja, hogy a szülei már nem az igaziak, hanem másolatok. A szüleit elrabolták a dobozvárosiak. Zalán útra kel az ismeretlen öregemberrel, hogy viszontlássa az igazi szüleit. „A Dobozvárosban a valóságos világ részeit szépen lassan lecserélik a futószalagon gyártott világ darabkáival. Amikor elöregednek a fák, a hegyek, akkor újakat raknak a helyükre, mígnem már az embereket is le akarják cserélni. Ezt érzem most a világban is. Mindenki technikafüggő, mindenki folyton rajta van az interneten, a média pedig egy olyan emberképet sugall, ami egyszerűen nem létezik.” – mondta a regényéről Lakatos István a hvg.hu-nak. |
A droid, akinek neve van
Hagyományos értelemben vett munkahelye Istvánnak eddig csak egyszer volt, amikor egy játékboltban dolgozott eladóként. „Ez ’a reggel bemész, este hazamész’ típusú munka, a neved meg rád van írva egy kis plasztiktáblán. Én ettől nagyon szenvedtem, a szabadnapomon pedig olyan fáradt voltam, hogy nem tudtam rajzolni sem”. Végül kilenc hónap után felmondott.
István szerint, mivel a rajzai elég speciálisak, nem alkalmasak bármilyen könyv vagy kiadvány illusztrálására, és ma már nem is vállal el minden felkérést, még ha emiatt olykor pénzszűkébe is kerül. „Egyszer elvállaltam egy béna melót, ami nemhogy fantáziátlan volt, hanem egyenesen kínos. Szó szerint ágynak estem miatta. Aztán úgy voltam vele, hogy az a kevéske pénz, amit ezért fizetnek, nem éri meg, hogy belebetegedjek, meg utáljam magam.” Korábban ganézott már lovat, és volt filmforgatáson statiszta is. Ez utóbbinál annyi volt csak a gond, hogy kilógott a fegyencruha alól a batman tetoválása. Alkalmi munkákat azért jelenleg is vállal, jelenleg épp weblapok számára ír szövegeket.
István egyébként továbbra sem szeretne megtanulni szabályosan rajzolni, viszont a technikai tudását szívesen fejlesztené, hogy felgyorsítsa az alkotás folyamatát. Általában tussal rajzol, és mindent kézzel színez, így egy-egy rajz elkészítése 2-3 órától 2-3 napig is eltarthat.
A csontvázak és a lógó belek
„Elsősorban magamnak írtam” – ad választ István arra a kérdésre, hogy tulajdonképpen kinek is szól a legújabb könyve. Az Óraverzumban felbukkanó csontvázak és beteg alakok, valamint az itt-ott kibuggyanó belek hamar kételyt ébresztenek az olvasóban, hogy vajon valóban gyerekkönyvet tart-e a kezében. István szerint ma Magyarországon nagyon kevés kategóriát ismernek, ezért mindent a gyerek, az ifjúsági vagy a felnőtt irodalomba próbálnak belegyömöszölni, átmenetek pedig nincsenek. „Magam sem gondoltam, hogy gyerekirodalommal fogok foglalkozni. De megkaptam ezt a lehetőséget, és tudtam, ha ezt a sztorit felnőtt regényként írom meg, berakják a puhafedeles fantasy könyvek vagy a ponyvák közé, azt pedig nem akartam.”
Bár legtöbben a főszereplő gyereket legszívesebben felpofoznák, az eddigi visszajelzések alapján úgy tűnik, végül megtalálja ez a fajta hibrid műfaj a maga helyét az irodalmi palettán. „Csak egy-két ember volt, aki a prosztóbb poénokon kiakadt, de ezt meg azért nem értem, mert elég sok, tényleg gyerekeknek íródott angol mesekönyvet olvasok, és némelyik annyira tahó, hogy az még nekem is sok.”
Azt mondja, nem csak az a célja, hogy minél többen megvegyék a könyvet, egy szint alá tényleg nem megy, viszont a számára az a legfontosabb, hogy saját elvárásainak megfeleljen. Az Óraverzum megszületését hosszas háttérmunka előzte meg, István csak a világ megalkotásával legalább egy évet töltött. Kitalálta az egyes szereplők történetét, amelyeknek nagy része a végső verzióba egyébként be sem került. A könyvben egyetlen rajza sem szerepel. „Ki akartam magam próbálni, hogy csak szöveggel tudok-e valamit kezdeni.” Az eredetileg egy kötetesre tervezett történet pedig három kötetnyivé duzzad, a közeljövőben érkezik az Óraverzum következő két része, „ami egy nagy csillagközi háborúval elég durvának ígérkezik.”
Dobozvilág és szilikonmellek
István arra nem számít, hogy a közeljövőben fellendül a hazai képregényes élet. Az 50-es években a képregényt imperialista népbutításnak bélyegezték, elapadt a képregény irodalom, illetve máig az a vélekedés az uralkodó, hogy a képregények kizárólag szuperhősökről szólnak. Az utóbbi években hiába volt némi mozgás, sok esetben maguk a rajzolók sem látnak tovább a pókembernél. Pedig István szerint a Hungária Kapitányon és a mindenféle betyáron túllépve lehetséges volna a valódi magyar képregény megteremtése. „Ennek csupán három veszélye van. Vagy gagyi lesz, vagy nagyon szélsőséges népnemzeti turulmadaras, vagy pedig olyan, amit a népnemzeti turulmadarasok akarnak meglincselni.”
Az üzenet jellegű dolgokat István nem szereti, viszont a világról megvan a maga véleménye. „Alapvetően idegenkedem ettől a világtól. Egyrészt a technika iszonyatosan bedarálja az embereket, és ma már mindenki technikafüggő. De a másik, ami engem nagyon zavar, az a multiknál, droidokként dolgozó emberek. Teljesen elveszítik a személyiségüket, és hús-vér szerszámokká vagy fogaskerekekké válnak." Ahogy azt Lakatos a Dobozváros című könyvében is próbálta megfogalmazni, a világ szerinte egyre inkább „a műanyag felé” megy. „A szilikonmellek, a szilikonseggek, a szoláriumozott testek… lassan az egész világ egy rohadt nagy műanyag valami lesz. A fő mérce pedig, ami alapján megítélik az embert, hogy mennyi pénze van.”
