Miközben egyre több embernek jelent problémát a lakhatási költségek előteremtése, az önkormányzatok válogatott módszerekkel szorítják ki a szociális bérlakásokból a bérlőket, hogy aztán a lakásállomány egy részét elbontsák, és csak a lakók egy szűk, szelektált részének tartsák fenn a nem piaci áron hozzáférhető szolgáltatást. Az egyik utolsó normatív állami lakhatási támogatás önkormányzatokhoz telepítésével jövőre a probléma még tovább mélyülhet.
Nagy visszhangja volt, hogy egy héttel a moratórium kezdete előtt a kőbányai önkormányzat kilakoltatott egy nőt, aki az önkormányzati bérlakásban a gyerekén kívül még két másikat nevelt egyedül.
A történetben nem kapott akkora hangsúlyt, hogy ugyan Petróhai Melinda szerződését már 7 éve felbontották háromhavi lakbérhátralék (kb. 40 ezer forint) miatt, viszont az önkormányzat ezután is szedte tőle a körülbelül kétszer olyan magas lakáshasználati díjat. Az egyre lepusztultabb épület fenntartásába az önkormányzat – lakásállománya nagy részéhez hasonlóan – nem fektetett, de a szerződéssel immár nem rendelkező bérlőtől az évek során a megemelt díj miatt rengeteg pluszpénzt beszedett, miközben folyamatosan bizonytalan helyzetben tartotta jogcím nélküli státusza miatt.
Az utóbbi időben a Kőbányai Önkormányzat több fronton is mozgásba lendült a szegényebb bérlői kilakoltatása, valamint rossz állapotú szociális bérlakásállományának további csökkentése érdekében. A legutóbbi ilyen eset a Noszlopy utcai munkáskolónia kiürítése és tervbe vett bontása volt. A Város Mindenkié csoport (AVM) közérdekű adatigénylésére küldött válaszból az is kiderül, hogy a közeljövőben a Hős utcai, önkormányzati tulajdonú és már részben kiürített épületek is sorra kerülnek, melyeket az önkormányzatnál régóta szitokszóként emlegetnek.
Persze semmiképp sem szabad azt gondolni, Kőbánya törekvése egyedülálló lenne.
Ellenérdekelt önkormányzat
A sorozatban fiatal urbanisták írnak a közteret, lakáspolitikát, városfejlesztést érintő kérdésekről. A cikkekben megjelenő vélemények a szerzők szakmai álláspontját tükrözik, nem a hvg.hu véleménye.
A Négy tigris piac bezárásáról
A Városliget-törvényről és a Múzeumi Negyed-koncepcióról
A rendszerváltás utáni lakásprivatizációt követően csak a legrosszabb állapotú lakások maradtak az önkormányzatok kezén, bennük a gazdaságilag legsérülékenyebb társadalmi csoportokkal, akik a csökkentett vételárat sem tudták megfizetni a lakásukért. A lakásvagyon eladásából származó jövedelmet az önkormányzatok napi működésük fedezésére fordították, ahelyett, hogy beruháztak volna a megmaradt bérlakások rendbehozatalába. A fennmaradó lakásállomány az idők folyamán egyre inkább csak költségvetési teherként jelent meg a számukra, nem pedig olyan önkormányzati szolgáltatásként, melyet az általuk képviselt állampolgároknak, történetesen szociálisan rászorulóknak tartanak fenn, hogy segítsék megkapaszkodásukat.
A probléma gyökere, hogy az önkormányzatok alapvetően ellenérdekeltek lakásállományuk felújításában vagy bővítésében. Az önkormányzat logikája szerint a felújítás „elveszett pénz” lenne (és a leromlott lakások bérlői sem fogják kikényszeríteni, hiszen örülnek, hogy egyelőre fedél van a fejük felett), az állomány bővítése pedig tovább növelné a lakások kezelésének gondjait és költségeit. Persze nincs abban semmi meglepő, hogy a szociális alapon bérbe adott lakások fenntartása költséget jelent, és politikai döntés kérdése, hogy erre szán-e pénzt az önkormányzat – a bérlakások ügye viszont rendszerint hátra sorolódik az önkormányzati feladatok fontossági sorrendjében. Ugyanakkor, országos lakáspolitika híján valóban nem is lenne képes egy települési vagy kerületi önkormányzat önmagában megfelelően kezelni a lakhatási problémákat, hiszen ehhez több forrásra, és olyan magasabb szintű szabályozásra lenne szükség, ami megakadályozza, hogy egyik település vagy fővárosi kerület a másikba tologassa a szegényeit. A jelenlegi helyzet viszont egy „lefelé tartó versenyhez” vezet. Az önkormányzatok igyekeznek a terhet jelentő bérlakásállományukat minél inkább leépíteni, és azt remélik, hogy ezzel a problémásnak ítélt társadalmi csoportoktól is megszabadulnak.
Az elmúlt években drasztikusan elszegényedett a magyar társadalomnak egy nagy része, azaz egyre nagyobb rétegeket kéne ide-oda tologatnia az egymással versengő önkormányzatoknak. Egyre kevesebben képesek megfizetni a piaci alapú lakhatást (melynek ára nem csökken olyan mértékben, mint a fizetőképes kereslet – sőt, a bérleti díjak emelkednek is). Az önkormányzati bérlakásokban pedig az általános elszegényedés miatt szintén egyre többen vannak, akik a napi megélhetésükért küzdenek, és esetenként megcsúsznak a lakbérrel vagy közműdíjakkal.
Megszabadulni a "csomagtól"
Erre az önkormányzatok válasza legtöbbször az, hogy az egész csomagtól meg akarnak szabadulni: a hátralékos bérlők helyzetét nem megpróbálják rendezni, hanem szerződést bontanak, a lejáró határozott idejű szerződéseket pedig indoklás nélkül nem hosszabbítják meg. Így a lehető legkevesebb bérlőnek kell cserelakást biztosítani, hiszen ilyen csak a nem hátralékos, szerződéssel rendelkező bérlőknek jár. A bérlők nélküli épületet pedig az önkormányzat már bonthatja is, új bérlakások építésére vagy vásárlására nincs kötelezettsége. Ezzel az ügyet megoldottnak tekintik, hiszen a saját kerületükből (településükről) sikerül kitolni a „problémás lakókat”. Az egész történet viszont máshol, már sokkal súlyosabb módon újra fel fogja ütni a fejét, de ez az adott önkormányzatot már nem érinti. Jól látszik, a lakhatási kérdést kerületi, települési szinten nem lehet kezelni.
Az önkormányzatok stratégiája jól nyomon követhető: a jobb lakásokat eladják, a rosszabbakat a fent leírt módon lebontják, és egy olyan kisebb, jó állapotú állományt tartanak meg, ahova gondosan kiválogatott bérlőket tesznek, így biztosítva, hogy a lakásállomány fenntartása nem fog költséget jelenteni.
Mindeközben viszont egyre több olyan ember van, aki egyszerűen nem képes piaci alapon lakást bérelni, nem kis részben azért, mert a magyarországi lakásbérleti árak aránytalanul magasak a jövedelmekhez képest. Aki tehát nem tud magának lakást vásárolni, annak rendkívül korlátozott lehetőségei vannak lakhatása megoldására. A dilemmák nagyjából a következők: van-e olyan lakás, amely nincs súlyosan egészségkárosító állapotban, és amelynek a lakbérét a kéthavi kaucióval meg tudja finanszírozni? Bejut-e egy önkormányzati bérlakásba, aminek az esélye szinte nulla, olyan ritkán írnak ki pályázatokat, és sokszor 1-2 millió forint letételét is követelnek a lakás felújítására. Van-e egyéb nem piaci alapon hozzáférhető lakhatási forma, ami gyakran intézményes lakhatást jelent (pl. családok átmeneti otthona): ilyet se egyszerű találni, és nagyban csorbítja az autonóm élet lehetőségét is?
Összegezve: a növekvő és egyre égetőbb igényekkel szemben súlyosan szűkülő lehetőségek állnak.
Mi alapján szelektálnak?
A legembertelenebb eleme az önkormányzatok eljárásának az a hideg számítás, ahogyan felosztják a bérlőket érdemes és érdemtelen szegényekre. Akit bérlakásra érdemesnek találnak, annak anyagi problémái esetén alkalmanként „megkegyelmeznek” (például méltányossági alapon cserelakást ajánlanak fel neki), akit érdemtelennek, annak viszont mindenáron mennie kell.
A szelektálás kiemelt jogi eszköze a jogcím nélküliség kategóriája. A lakástörvény és helyi lakásrendeletek lehetővé teszik ezt a státuszt, mely azzal jár, hogy a bérlőnek nincs már szerződése, de még nem indult ellene eljárás a lakás kiürítésére. Ez a helyzet beindít egy lefelé tartó, több évig elhúzódó spirált, melynek során a bérlő megemelt lakáshasználati díjat fizet, rengeteg szolgáltatástól (pl. adósságrendezés legtöbb formája) elesik, a vége pedig a lakásvesztés és az érdemtelenség bélyege.
Az önkormányzatok önkényes, szubjektív módon osztogatják az érdemes és érdemtelen szegények címkéit; a bérlők pedig igyekezetükben, hogy bizonyítsák az önkormányzat felé, hogy ők az érdemesebbek, saját szomszédjukkal folyó szimbolikus küzdelemre kényszerülnek a cserelakásért. Ez nyilvánvalóan nagyban megnehezíti, hogy a bérlők közösen tudjanak kiállni az érdekeikért – például amikor fokozatosan ürítenek ki egy bontásra ítélt házat. Az „oszd meg és uralkodj” klasszikus elve érvényesül, tönkretéve a szegények lakóközösségi életét is.
A Maglódi úti kilakoltatás esetében is az volt a végső érv, hogy Melinda „összeférhetetlen”. Senki sem tudja, hogy ez a kifejezés pontosan mit takar, tényszerű érvekkel nem is tudja az önkormányzat alátámasztani. Valójában nagyjából annyit jelent, hogy „eldöntöttük, hogy te az érdemtelenek közé tartozol”. Ez legitimálja, hogy valaki nem kap cserelakást, vagy ezzel igazolják a kilakoltatást: most már valaki érdemesebbet fogunk a helyedre tenni. (Ráadásul ebben a konkrét esetben az önkormányzat által emlegetett „új, érdemes bérlő” is valószínűleg csak a képzelet szüleménye, hiszen a ház bontásra van ítélve.)
Pedig valójában egyszerűen csak arról van szó, hogy túl kevés a szociális bérlakás, túl kevés a nem piaci alapon hozzáférhető lakhatási lehetőség. Erre pedig sohasem fog megoldást jelenteni az, ha az önkormányzatok érdemesség alapján válogatják a bérlőiket, a többieket pedig igyekeznek a településükről eltávolítani, miközben egyre inkább csökkentik bérlakásaik számát.
A jövő évi költségvetést megalapozó törvényi változások tovább fogják erősíteni azt a tendenciát, hogy az önkormányzatok megszabadulnak a szegényeiktől. Az egyik utolsó, normatív alapon biztosított lakhatási támogatás, a lakásfenntartási támogatás, valamint egyes segélyek nyújtása is települési önkormányzati szintre kerül. Az önkormányzatok ezeket várhatóan részben nem fogják biztosítani (hiszen nem kötelező és nincs rá forrásuk), vagy szűkíteni fogják azok körét, akik jogosultak rá, a többieket pedig igyekeznek majd kiszorítani az adott településről. A forráshiányos önkormányzatok még inkább egymással fognak versenyezni a szegények egyre bővülő táborának bőrére. A következő kritikus periódus valószínűleg a kilakoltatási moratórium március eleji lejártával fog elkezdődni: a jogcím nélküli, érdemtelennek bélyegzett, sokszor végletekig kiszolgáltatott helyzetben lévő családok százai kerülhetnek az utcára, amennyiben továbbra sem vesz tudomást a helyi és az országos kormányzat erről az időzített szociális bombáról.
A szerző urbanista, a Város Mindenkié csoport tagja.
