A nagyberuházások építtetői a 90-es évek közepe óta kötelesek az adott beruházás összköltségének egy részét előzetes régészeti feltárásra fordítani. Ennek a hátterében az a jogos örökségvédelmi megfontolás állt, hogy a földből kimentsék azokat az értékeket, melyek a föld mozgatása miatt helyrehozhatatlanul elvesznének. Bár a feltárások az idő szorításában korántsem lehettek teljesek, a hazai régészetbe több tízmilliárd forint folyt be az elmúlt bő másfél évtizedben a törvénynek köszönhetően.

Az, hogy a múzeumok működése szempontjából mekkora pénzről van szó, azon is lemérhető, hogy a pénz ellenőrzésére és elosztására szolgáló intézményrendszert a különböző lobbiknak megfelelően már többször is átalakították.

Akkreditáltan

Az Orbán-kormány most újra hozzányúlna a kulturális örökségvédelmi törvényhez, és szabályozná a régészeti magánvállalkozások szerepvállalását. A hvg.hu által megismert tervezet értelmében régészeti vállalkozás önmagában nem kaphatna meg teljes feltárást, csak intézményekhez kapcsolódva. Ez egyébként a korábbi gyakorlat szerint is így volt, de most mégis nagy eredménynek tűnik ahhoz képest, hogy előzetesen szárnyra kapott a hír, amely szerint pusztán üzleti alapon is szerveződhetnek majd nagyberuházásokat megelőző feltárások.

Régészeti feltárás autópálya-építésnél

MTI / Bugány János

Az ásatásokban a tervek szerint csak olyan intézmények, szervezetek és társaságok vehetnének részt, melyek előzetesen akkreditáltatják magukat. Amennyiben az illetékes megyei múzeumnak nincs elég kapacitása, hogy nagy felületű ásatást elvégezzen, akkor egy másik múzeum következhet a sorban. Ha az se tudja kivitelezni az ásatást, akkor vonhat csak be a múzeum régészeti vállalkozást az adott munkába. A magánvállalkozások piacra lépését segíti, hogy vannak olyan múzeumok az országban, ahol egy-két régész dolgozik csak: értelemszerűen az ilyen intézmények nem tudják önállóan kivitelezni egy nagyberuházás előzetes feltárását.

A Magyar Régész Szövetség két hete kapta kézhez a Miniszterelnökségtől a tervezetet, aztán egyeztetés is zajlott L. Simon László, a Miniszterelnökség parlamenti államtitkára és a meghívott szakmai érintettek között. Lassányi Gábor, a Magyar Régész Szövetség vezetője a hvg.hu-nak azt mondta, az elvekben egyetértenek, de azt még nem látják, hogy az alsóbb jogszabályi szinteken hogyan dőlnek el a részletek. „Ezeken a jogszabályokon áll vagy bukik az egész” – mondta Lassányi, aki szerint az jó jel, hogy ha csak akkreditált céget vonhat be a múzeum, mert ez tisztítja a rendszert, ami azért lényeges, mert a szakma pár hete még a szakmaiatlan vállalkozások megjelenésétől féltette a nagy felületű ásatásokat.

A Magyar Régész Szövetség elnöksége ugyanakkor aggályosnak tartotta, hogy a munkaanyag alapján nem látszik biztosítva a régészeti munkákat elvégző, és az azokat ellenőrző szerepkörök különválása, pedig erre előzetesen egy MTI-interjúban L. Simon László ígéretet tett. Ez azért rossz, mert maga a szakmai munka alárendelődhet a földmunkák gyors elvégzésének, még jobban megnehezítve az amúgy sem optimális feltárás körülményeit.

L. Simon és az adott szó

Azzal kapcsolatban, hogy mennyire bízhat a régész szakma L. Simonban, érdemes megemlíteni, hogy 2011-ben az akkor még kulturális államtitkárként dolgozó politikus terjesztette be azt a törvénymódosítást, amely felső korlátokat szabott a nagyberuházásokhoz köthető régészeti feltárásoknak. Az ezekre fordítható időt összesen 30+30 napban, az összeget legfeljebb 200 millió forintban határozta meg beruházásonként.

A Régész Szövetség azóta számtalan alkalommal hangoztatta, hogy a kétszer harminc napos időkorlát megoldhatatlan feladatot állít a régészet elé, hiszen például egy ötven kilométeres útszakasz több ezer négyzetméter felületű kutatásához se elég idő, se pénz, se múzeumi kapacitás nem állt rendelkezésre.

MTI / Mészáros János

A 200 millió forintos költséghatár még érdekesebb következménnyel járt: hiába pályáztak és nyertek el intézmények EU-pályázaton több milliárd forintot, a konkrét feltárásokra csak töredékek jutottak, a maradék összegek sorsát pedig nem lehetett nyomon követni. Hogy egy konkrét példát mondjunk: a Nyugat-Dunántúlt átszelő 85-86. sz. út nyomvonalán található régészeti lelőhelyek feltárására elnyert 900 millió forintos uniós támogatásból a kormány régészeti munkákra a kétszázmilliós költségkorláton felül csak 250 millió forintot juttatott, 450 milliónyi támogatás sorsáról semmit nem lehet tudni. Így az említett nyomvonalon a régészek pontosan feleannyi pénzből kényszerültek gazdálkodni, mint a valójában elnyert hozzájárulás.

A Győr–Csorna–Szombathely-útszakasz terepfeltárására a szerződések szerint például alig 40 millió forintot utaltak ki: ez az összeg csak annyira volt elég, hogy a vonalon előzetesen feltérképezett huszonhárom lelőhelyből kettőt tudjanak teljes egészében feltárni. A további huszonegy lelőhely nyom nélkül pusztult el: a területek beépítése után a tudományos információ örökre elveszett.

Sok esetben tehetetlenek a múzeumok

A tervezet áttörést hozhat a költséghatár kérdésében, ami most úgy módosul, hogy a beruházások egy százalékát kötelező előzetes régészeti feltárásra fordítani, ám ez több is lehet. (Először 2001-ben szabályozták, hogy a beruházások összértékének 0,9 százalékát régészeti feltárásra kell kötelezően fordítani, de a gyakorlatban ez akár 3-5 százalékra is felmehetett – a szerk.)

A pénzt a mostani módosítás értelmében a Forster Gyula Nemzeti Örökséggazdálkodási és Szolgáltatási Központ osztaná el központilag. A Régész Szövetség bízik abban, hogy a fel nem használt pénzekből a Forster finanszírozni fog kisebb tervásatásokat is, és nem csak rohamtempóban elvégzett, pusztulásra ítélt lelőhelyek leletmentése lesz napirenden.

A Forsterhez hasonlóan a Gyurcsány-kormány alatt létrehozott Kulturális Örökségvédelmi Szakszolgálat (KÖSZ) is bírt pénzosztó szereppel, csakhogy az egy bizonyos beruházásméret fölött az ásatásokat is maga végezte országos hatáskörű intézmények bevonásával. A KÖSZ által jelképezett központosítást a megyék masszív támogatásával épp az Orbán-kormány szüntette meg L. Simon irányítása alatt. Akkor a megyei intézmények abban bíztak, hogy szabadon rendelkezhetnek majd a „régészeti biznisz” pénzeivel: ez azonban most sem lesz így. Viszont míg a KÖSZ idején a magánszolgáltatók visszaszorultak, a feltárásokat az új rendszerben nagyobb részt magánvállalkozások végezhetik el múzeológiai, egyetemi irányítás alatt. (Nagy kérdés, hogy a magánvállalkozások kiválasztása miképp zajlik majd.)

MTI / Balázs Attila

A múzeumok most nemcsak amiatt aggódhatnak, hogy ismét egy koordináló intézmény lehet „élet-halál ura”, hanem azért is, mert a tervezet szerint az ásatásokra kiutalt teljes összeget nem kapnák meg egyből, hanem csak ütemezve. Mégpedig csak azután, hogy a feltáráson kívül a leletek restaurálásával és feldolgozásával is elkészültek. „Az utómunkák azonban tovább tartanak magánál a feltárásnál”, figyelmeztetett Lassányi, aki szerint a gyakorlatban a legtöbb múzeumnak nincs kerete arra, hogy tartalékokból finanszírozza azokat. „Működésképtelenné válhat a múzeum” – összegzett Lassányi.

Nagyberuházást semmiképp

„Önmagában az, hogy régészeti vállalkozás, nem ördögtől való” – állítja ugyanakkor Lassányi Gábor, aki munkaerő-kölcsönzésnek nevezte az eddigi gyakorlatot a régész szakma szemszögéből. Szerinte fontos, hogy szakképzett régésztechnikusokat, markolósokat vagy akár szakrégészeket lehessen bevonni a munkákba. A feltétel idáig annyi volt, hogy az ásatásvezetőnek munkaviszonyban kellett állnia a területi múzeummal. Lassányi még nem látja, hogyan lesz szabályozva részleteiben a gyakorlat, de nem tartja kizártnak, hogy egy-egy lelőhelyet egészében megnyerhetnek vállalkozások, azonban nagyberuházást semmiképp.

„A tervezett változtatások magukban hordozzák annak lehetőségét, hogy számos, a beruházói oldalt és az örökségvédelmet évek óta egyaránt terhelő, súlyos problémát – így főképpen a beruházásokhoz kapcsolódó régészeti feladatellátás átlátható és megfelelő nagyságrendű finanszírozását - hosszú távon, fenntartható módon orvosolni lehessen” – mondta bizakodva.