Egy magyar festő nevére nevezte át a Daimler-Benz a berlini központjának az utcáját. A zsidó nőt a Mercedeseket gyártó vállalat több hónapon át kényszermunkára vezényelte a genshageni gyárában a második világháború alatt. Kiss Bán Edith az élményeit megrázó képekben festette meg, 1966-ban lett öngyilkos. A névadás azonban nem a cégnek, hanem a helyi pártoknak jutott eszébe.
Ha a cégre bízták volna a döntést, az utca a cégalapító Carl Benz felesége, Bertha Benz nevét viselné. Esetleg Mercedes Jellinek bárónőét, akiről az autómárka kapta nevét. Berlin Kreuzberg-Friedrichshain városrészének zöld vezetése viszont, sem az egyik, sem másik ötletért nem volt oda. Bertha Benz a harmincas évek végén kifejeztten rajongott Hitlerért, akit cserébe a diktátor nem mulasztott el felköszönteni születésnapján.
A városrész zöldpárti, szociáldemokrata, baloldali és kalózpárti képviselői értetlenül álltak a Daimler névadási javaslata előtt, így a Kalózok gyorsan előjöttek az ötlettel, hogy az újonnan felavatott utca Kiss Edith budapesti születésű festő- és szobrászművésznek állítson emléket.
Ravensbrücktől az öngyilkosságig
A 86241-es fogoly, Kiss Bán Edith, a nagybányai festőiskolában, majd Budapesten, később Düsseldorfban tanult képzőművészetet. 1944-ben a 123-as számú különszállítmánnyal deportálták a ravensbrücki női koncentrációs táborba. Onnan, 1944 decemberében 80 hozzá hasonló magyar zsidó nővel együtt a Daimler-Benz genshageni üzemébe vitték kényszermunkára. A háború vége fele visszakerült a ravensbrücki haláltáborba, ahonnan barátnőjével, Galambos Ágnessel (ma Bartha Ágnes, Budapesten él) együtt 1945. április 30-án menekültek meg.
Lapátolás a fagyban - ez az akvarell köszönti az új berlini Daimler irodaházban a kiállítás látogatóit, melyet az utcanév-avatással egyidőben nyitottak meg, és ahol Kiss Bán Edith Deportálás ciklusából látható 30 festmény. A festőnő már a genshageni hónapokban elkészített 12 képet, amin a haláltábor mindennapjai köszönnek vissza. A füzetbe összegyűjtött rajzok kézről kézre jártak a tábor lakói között, míg egy felügyelő el nem kobozta őket. Visszatérve Magyarországra, Kiss Bán Edith megfestette azokat a képeket, melyek örökre nyomot hagytak életében a budapesti deportációtól a ravensbrücki haláltáborig.
A képeken a koncentrációs táborok narratívájából jól ismert jelenetek sorakoznak, a megrázó bennük a perspektíva. Amint a nő egy tál levesért esedezik, ahogy nem szabadul összeesett sorstársainak látványától, miképp a kifulladásig dolgoztatnak hóban-fagyban, a legvégsőkig kiszolgáltatva a hatalomnak. A képek arról is árulkodnak, milyen mértékű traumát okozott a nő életében a deportáció - ami vélhetően Kiss Bán Edith 1966-os párizsi öngyilkosságáért is felelős.
Már a 80-as években elkezdte feldolgozni a náci múltat
A kényszermunkások sorsa végigkíséri a Daimler cég történetét - csütörtök délutántól szó szerint is, hiszen a bejárat előtti névtábla mellett nap mint nap 1200 cégalkalmazott halad el. A vezetőség elnöke, Harald Schuff tisztában van vele, hogy nem a konszernt dicsérik a névválasztásért, a cég azonban már jóval korábban, a nyolcvanas években elkezdett foglalkozni nemzetiszocialista múltjával.
1941-től a Daimler Benz majdnem kizárólag a Harmadik Birodalom fegyverkezésének szolgálatában repülőmotorokat és tankokat gyártott. Az untertürkheimi üzemben dolgozó 14600 fő 35 százaléka kényszermunkás volt. Genshagenben, ahova Kiss Bán Edithet is vitték, 1944 végére az ottdolgozók 68%-a politikai fogoly volt vagy a ravensbrücki haláltáborból jött. A genshageni üzemben 1941 óta dolgoztattak kényszermunkásokkal, 1944-ben a ravensbrücki haláltáborból 1100 nőt vittek oda, akiket francia, lengyel, ukrán, orosz területekről, valamint Magyarországról deportáltak. A több, mint 10 ezer kényszermunkás embertelen körülmények között, napi tizenkét órás váltásokban szerelte a náci légierő repülőgép-motorjait 1945 áprilisáig.
Hivatalosan az utcanév nem változik
A vállalat utólag beismerte, hogy ezeket az embereket a német alkalmazottakhoz képest méltatlan körülmények között tartotta, miközben a munkájukból komoly bevételekhez jutott. A történelmi és morális felelősségük tudatában a Daimler több, mint 270 korábbi kényszermunkással vette fel a kapcsolatot, akiknek a beszámolói hozzájárultak a cég 1933 -1945 közötti történetének feldolgozásához.
Bár nem fizettek egyenként kárpótlást a kényszermunkásoknak, illetve azok leszármazottainak, a konszern több alkalommal nyújtott jelentős anyagi támogatást az üzleti-gazdasági szféra és nemzetiszocializmus kapcsolatát kutató, valamint az áldozatokat támogató alapítványoknak, projekteknek. Többek közt szerveztek látogatásokat korábbi zsidó kényszermunkásoknak is a berlini, stuttgarti, sindelfingeni vagy mannheimi üzemek helyszínére,1994-ben például 20 magyar, korábban kényszermunkára ítélt zsidó nő jöhetett el a budapesti deportálás után 50 évvel a ravensbrücki haláltábor emlékehelyére.
Kiss Edith akvarelljeit már 1995-ben bemutatták a ravensbrücki emlékhelyen, a Daimler az akkori kiállítás finanszírozásában is részt vállalt. Bár a cég berlini székhelyének főbejárata is itt van, a Daimler hivatalos címét nem írják át Edith-Kiss-Straßéra.
