A Városliget „államosításáról” szóló, a parlamenten simán átment jogszabály egyszerű technikai lépésnek tűnhet. A gyakorlatilag önkényes közterület-átvétel oka az indoklás szerint a beruházás „egyedi jellege”, de a törvény egy tollvonással kiterjeszthető akár valamennyi részben állami tulajdonú ingatlanra, aminek következményei beláthatatlanok. Vendégszerzőnk a városról: Horváth Vera lakáspolitika-kutató.
A hvg.hu december 2-án írt Papcsák Ferenc zuglói polgármester újszerű törvényjavaslatáról, 17-én pedig a javaslat parlamenti elfogadásáról: a 2014. január 31-én életbe lépő törvény 99 évre állami vagyonkezelő gondozásába adja a Városligetet.
Maga az eljárás is rendhagyó: az új törvény egyéni képviselői indítvány alapján, biztos parlamenti többség mellett óriási vagyoni jogról rendelkezik, beláthatatlanul hosszú időtávra. Ez talán már önmagában is megérne egy alkotmányossági vizsgálatot.
Unortodox városfejlesztés
Az újonnan építendő „múzeumi negyed” gondolata nem új. Az elmúlt évtizedben újra és újra felmerült a gondolat, bár célja sokáig csupán a Szépművészeti Múzeum kiterjesztése lett volna. Ennek 2010-es terveit elfogadás és módosítások után 2011 nyarán a kormány ismeretlen okból elvetette. A modernizáció nagyrészt az Európai Unió támogatásából valósult volna meg, így az elkaszálásnak még költségvetési oka sem lehetett.
Valószínűsíthetően szimbolikus döntésről volt szó: a politikai vezetés nem csupán a gazdaságpolitika, hanem – többek közt – a városfejlesztés terén is egyfajta „unortodox” irányvonalat próbál kialakítani. Ennek során nem ragaszkodik a nyugat-európai trendek követéséhez, ám az sem világos – vagy legföljebb csak egy szűk kör számára – hogy van-e egyáltalán valamiféle egységes stratégia az irányvonal mögött.
A korábbi baloldali városvezetés üzleties, nyugat-európából átvett és helyi szinten méregdrága modellekkel kísérletezett sikertelenül: ilyen volt például a CET (magyarosított néven és tartalommal a Bálna), és hasonló lett volna a Városháza tömbjének nagyszabású megújítása is. A mostani vezetés klasszikusabb, ám hasonlóan megalomán, a régmúltra nosztalgiával tekintő városi beavatkozásokat preferálja, és a jelek szerint a nagyobb fokú centralizációnak köszönhetően meg is valósítja.
A Várbazár felújítása, a Kossuth tér átalakítása vagy a Margitszigetre lóvasutat álmodó (még készülő) fejlesztési koncepció ebbe a sajátos konzervatív várospolitikai trendbe illeszkedik. Feltehetőleg ez az oka annak is, hogy egy sok szempontból előnyösebb barnamezős beruházás helyett (amikor egy ipari parkban egy megszűnt ipari funkciót kulturálissal helyettesítenek – a szerk.) a Múzeumi Negyed a Városligetben épül meg.
Felülről irányított sablonok
A “magyar politikai elit számára a köztér egyszerűen a bürokratikus hatalomgyakorlás egyik dimenziója”, írta a 2010-ben a Szépművészeti projektjének elkaszálása kapcsán György Péter (Kié (itt) a tér?, ÉS, 2010/15.). Úgy tűnik, a helyzet azóta mit sem javult. Míg számos európai – de más fejlett, vagy akár fejlődő ország – nagyobb városaiban egyre nagyobb hangsúlyt kap a közterek participatorikus, a helyi közösségeket bevonó fejlesztése, melyek végső célja a város élhetőbbé tétele, a hazai politikai elit látszólag továbbra is azt tekinti jogosnak, hogy gyakorlatilag önkényesen vigye tovább egyoldalú, felülről irányított sablonjait.
A probléma nem az elmúlt három, nyolc vagy épp huszonnégy évben gyökerezik, hanem talán az elmúlt hetvenben. A helyi közösség valós bevonása a rendszerváltás után sem vált a magyar politikai kultúra részévé. Szembeszökő, ahogy a társadalmasítás mint tevékenység 2010 óta hatásvadász, ám egyoldalú „konzultációkra” és tájékoztató jellegű fogadóórákra redukálódott. A Múzeumi Negyeddel kapcsolatban egy erőtlen kísérletet tett a kormány a szakma bevonására, amikor kikérte a Magyar Urbanisztikai Társaság véleményét a fejlesztésről. Ám amikor a társaság elutasította a tervet, a kommunikáció a kormányoldalról egyoldalúan megszakadt. Azonban azt sem gondolhatjuk, hogy az 2010 előtti időszak vezető hatalomgyakorlói törekedtek volna a társadalom széles csoportjait érdemben megszólító kommunikáció kialakítására.
A Múzeumi Negyed ötletpályázatán nyertes pályamű egyébként magas színvonalú, megalapozott, és a tervezők maximálisan törekedtek arra, hogy az új kulturális negyed és közpark a lehető legkevesebb zöldterületet emésszen fel. Az alkotók az Építészfórum oldalán nem csupán bemutatták pályaművüket és elképzeléseiket, hanem azt is leírták, tisztában vannak annak korlátaival (pl. hogy az építkezés maga bizonyosan több zöldterületet használ majd fel, mint amennyi a pályázati tervben szerepel).
Spontán ihletettség koordináció helyett
Nagyon fontos kérdés azonban, hogy az új törvény milyen további intézkedések számára nyit teret. A jelenlegi politikai környezetben borítékolható volt a törvény gyors és biztos elfogadása. (A cikk megírásakor már csak a köztársasági elnök általi kihirdetés volt hátra – a szerk.) A Városliget építési szabályainak kidolgozását a Főváros kezébe adja, miközben a Fővárosra vonatkozó átfogó fejlesztési irányokat, a már elfogadott stratégiákat nem kell figyelembe vennie, mint ahogy a zöldterületek beépítéséről szóló szabályokat sem.
Ez azonban akár úgy is értelmezhető, hogy a jogalkotók végre őszintén kimondják azt, ami eddig is meghatározta döntéseiket: a városfejlesztési koncepció kötelező, ámde teljességgel fölösleges, és csak az asztalfióknak (talán az EU kedvéért) készült. A korábban felépített célkitűzéseket a jelenlegi városvezetés érvénytelennek tartja, ám új, átfogó stratégiát és célkitűzéseket nem dolgozott ki, sőt ezt szükségesnek sem látja: ehelyett spontán ihletésből születő pontokban gondolkodik, nem kíván túllépni az ad hoc helyi fejlesztéseken, és bármiféle átfogó keretet vagy megalapozást adni tevékenységeinek.
A kerületekre szabdalt Budapest tovább újabb részekre szakadhat, ha a kiemelt nemzeti vagyon érdekei újabb speciális jelentőségű területeket hasítanak ki belőle. Márpedig fejlesztendő közparkokból van még néhány: például a Gellérthegy, a Tabán maradékai, a Margitsziget, az óbudai Hajógyári-sziget (ahol az állam nemrég vásárolta vissza a korábbi vagyonkezelőt – a szerk.) még virágzó fejlesztési beruházások terepét jelentheti.
Elég egy szócsere
A csapásirányt pedig könnyű követni, hisz a törvény szükség esetén már egyszerű többséggel is módosítható: elég volna a jogszabály kritikus 7. paragrafusban a „Városliget” szót „állami, vagy részben állami tulajdonú területre” cserélni. Ehhez a módosításhoz pedig már nem kell a kétharmad: egy esetleges jövőbeni egyszerű többség is elegendő lesz hozzá. Éppen ezért lehet könnyű az új törvényt a „bebetonozási” folyamat egy újabb lépcsőfokának értelmezni.
Turisztikai célpontként Budapest épp szárnyal: tagadhatatlanul gyönyörű város, ráadásul az unió egyik legolcsóbb turistacélpontja. Ennek természetesen megvan az oka: Pozsony és Prága gazdasági teljesítményével és egy főre eső GDP-jével összehasonlítva a megoldás könnyen megtalálható, még ha ez a tömegturizmus szempontjából akár előnynek is értelmezhető.
A város mindeközben számtalan gazdasági, társadalmi, közlekedési problémával küzd. Ezek kezelését azonban ellehetetleníti, ha működőképes egység kialakítása helyett tovább tagolódik, és elsősorban látványos, szimbolikus gigaberuházások uralják a várospolitikát, amelyek ráadásul a forrásokat is elszívják az égetőbb problémák elől. A köztér így továbbra sem válhat a köz terévé, ehelyett a bürokratikus hatalomgyakorlás – és forráselosztás – eszköze marad.
