Napok óta azon háborog a közvélemény, miért csak egyetlen ember segített a Blaha Lujza térnél lezuhant férfinek, miközben többtucatnyian csak bámészkodtak. Előkerült egy felmérés, amelyben a megkérdezettek abszolút többsége állította, hogy még egy vadidegen, súlyos sérültnek is azonnal segítene, de a szakemberek szerint kódolva van, hogy tömegben inkább „kilépünk” a szituációból, majd „felmentő gondolatokat” gyártunk. Egy mentős szerint ugyanakkor nem is baj, ha nem akarunk mindig mindenkit megmenteni.
„A túlnyomó többség, a megkérdezettek 70 százaléka azt állította, hogy akár egy ismeretlen súlyos sérülten is próbálna segíteni” – foglalta össze Kiss Katalin, a Szinapszis Piackutató és Tanácsadó Kft. kutatásvezetője annak a felmérésnek a végeredményét, amely kifejezetten a lakosság segítségnyújtási hajlandóságát térképezte fel 2011-ben és 2012-ben. „Ugyanakkor egy kettőség is megfigyelhető: hiába ez az alapvető segítő attitűd, a többséget visszatartja a bizonytalanság, mert attól félnek, hogy ártanak a sérültnek, illetve nincs megfelelő szakmai tudásuk vagy gyakorlatuk. Ezért nagyban függ az eset komplikáltságától is, hányan segítenének valóban” – tette hozzá.
A kutatót azután kerestük meg, hogy a szombat délelőtt egy férfi eddig ismeretlen körülmények közt kiugrott vagy kiesett egy pesti szálloda ablakán a Blaha Lujza térnél. A férfi állítólag még lélegzett, de csak egyetlen járókelő sietett a segítségére, és ahogy azt azóta több helyen is lenyilatkozta, a többiek a felszólítása ellenére sem tettek semmit a súlyos sérültért. A hvg.hu-nak egy közeli gyorsétterem futárai hétfőn azt állították, hogy sokan valódi katasztrófaturistaként bámulták, sőt, telefonjukkal fotózták a Helyszínelők-be illő jelenetet, a többórás helyszínelés végére szabályos tömeg alakult ki. Azt viszont cáfolták, hogy csak a férfi segített volna – szerintük ők értesítették először a mentőket.
A már idézett, segítő attitűdöt vizsgáló felmérésből kiderül: egy közlekedési balesetet látva az emberek nagyobb része úgynevezett passzív segítő magatartást tanúsít, vagyis segítséget hív, a helyszínen marad, biztosítja azt. Ezzel szemben aktív cselekvők inkább azok lesznek, akik részt vettek valamilyen egészségügyi tanfolyamon, és ezért magabiztosabbak. „A többség csak a vezetői engedély megszerzésekor szerez ilyen ismereteket, utána évek telhetnek el, ezért a megkérdezettek kétharmada maga is elismerte, egyáltalán nem biztos, hogy ezeket tudná alkalmazni” – mondta Kiss Katalin. Pontosan ezért dolgozták ki az Országos Mentőszolgálattal közösen az iOS és Android platformon is elérhető Elsősegély – Mit kell tennem? elnevezésű okostelefon-applikációt, amely lépésről lépésre mutatja, hogy mi a teendő vészhelyzetben.
Néha inkább ne segítsünk?
A hvg.hu-nak nevének elhallgatását kérve nyilatkozott egy korábban évekig mentősként dolgozó orvos, aki szerint „nem feltétlenül baj, hogy változó a részvételi aktivitás” ilyen esetekben. „Sok olyan esetet látunk, amikor pont a túlzott segítőkészség miatt csak rosszabb lesz a helyzet: egy csomó esetben emiatt riasztják indokolatlanul a mentőket, vagy például szakértelem nélkül nekiállnak mozgatni egy traumás sérültet, akit nem szabadna” – mondta. „Gyakori az is, hogy egy ájuldozó embert mindenáron fel akarnak segíteni, vagy legalábbis felültetni, miközben nem véletlenül fordul le a székről, fekvő helyzetben a vérkeringése hamarabb rendeződne”.
Ugyanakkor hozzátette, semmiképpen nem szeretne lebeszélni senkit arról, hogy segítsen, vagy mentőt hívjon, csak nem árt az óvatosság. „Nyilván ne a fényképezés legyen ilyenkor az első teendőnk, de ha bizonytalanok vagyunk, inkább kérjünk szakszerű segítséget. Ha felhívja valaki a mentőket, ott a kiérkezésükig is kap instrukciókat a diszpécsertől, hogy mit csináljon” – mondta a korábbi mentős. Szerinte a Blahához hasonló esetben azonnal azt javasolták volna telefonon a segélyhívónak, hogy a lezuhant, ruhátlan embert semmiképpen ne mozgassák, de takarják be.
Az a deviáns, aki a tömegből kiválva odamegy
Síklaki István szociálpszichológus szerint semmi újdonság nincs a „járókelők közömbösségében”, aminek ráadásul komoly szakirodalma van egy tragikus 1964-es eset miatt. Ekkor történt, hogy egy Kitty Genovese nevű New York-i pincérnőt brutálisan halálra késeltek, és hiába hallották a segélykiáltásait többen a békés külvárosi részen, senki sem segített rajta. „Utána egy tízéves kutatási projekt indult, és végül érdekes összefüggést tártak fel: a segítségnyújtási hajlandóság elsősorban attól függ, hányan vannak jelen. Ha csak egyvalaki van ott, az mindig segít, ha már többen, akkor ez kevésbé egyértelmű, és ahogy egyre többen vannak, úgy csökken ennek a valószínűsége. Ez önkéntelen, nem tudatos mérlegelés eredménye, a felelősség egyre inkább megoszlik, az egyén attól fél, hogy – a minél nagyobb számú – 'többiek' előtt hibázik, bénázik” – mondta a szakember.
Ezért a szociálpszichológus szerint, ha a szerencsétlen férfi nem a város egyik forgalmas pontján, vagy pedig kora hajnalban zuhan le, valószínűleg azonnal odament volna az az 1-2 ember, aki arra jár. „A sok ember jelenléte miatt ilyenkor a tipikus reakció a nem cselekvés, és valójában ezért az a deviáns, akire ez nem hat, és egyedül ő megy oda. Hogy ő miért, az már a személyiségére vezethető vissza, vannak, akik így vannak bedrótozva” – tette hozzá Síklaki, aki szerint a Blahán történt esetnél tapasztalt passzivitás azzal is magyarázható, hogy a sérült meztelen volt. „Így még extrémebb a helyzet, azonnal beindul és belejátszik a természetes szeméremreakció, és még inkább kialakul egy bénító hatású bizonytalanság” – magyarázta.
A tudományos kutatások alapján létezik egy időbeli összefüggés is: miközben a nem cselekvő hezitál, átlépi azt a „kritikus pontot”, ami után egyre kisebb az esélye, hogy segítsen. „Minél több idő telik el ennek a pontnak az átlépése óta, annál kevésbé fog segíteni, pszichésen ilyenkor már az köti le, hogyan mentse fel magát, amiért nem tett semmit” – mondta Síklaki, aki szerint ilyenkor tipikus a bűntudat, ahogy a „felmentő gondolatok” gyártása. Ezek közül a legtriviálisabb, hogy „csak kárt tettem volna, biztosan volt ott olyan, aki jobban ért ehhez”. Ezért is hoztak az Egyesült Államokban több helyen törvényt arról, hogy a bajba jutott segítségére sietőt nem lehet felelősségre vonni, még akkor sem, ha végül még inkább ront is a helyzeten. Csakhogy ez ne tartson vissza senkit a cselekvéstől.
Teszünk más bajára
A szociálpszichológussal ellentétben Bilkei Pál kriminálpszichológus úgy véli, régebben nem ez volt az általános hozzáállás. „Egyre inkább félünk beavatkozni, és ez azzal párhuzamosan alakult így, hogy az emberi közösségek elkezdtek fellazulni. Régebben az emberek még tényleg beszéltek egymással, segítőkészebbek voltak, de már nincsen együttérzés, mindenki a saját problémájával van elfoglalva” – mondta. Véleménye szerint ezt mutatja, hogy egy-egy családi drámánál, amikor valaki kiterjesztett öngyilkosságot elkövetve a rokonai, majd maga ellen fordul, a közvetlen szomszédság „soha nem lát semmit”. „Nem fogják azt mondani, hogy igen, hallottam, vagy tudtam, csak éppen nem tettem semmit” – jegyezte meg.
A szakember is a bizonytalanságot emelte ki, ami abból fakad, hogy „nem tudjuk, mi történik utána, és attól tartunk, hogy végül kárvallottak leszünk”. „Ezért inkább kilépünk az egész helyzetből, és szó szerint odébb lépünk. Illetve a sérültet fényképező bámészkodók még előbb megörökítették, mondván ’otthon ezt el sem fogják hinni’”.
