A halálbüntetésnél is rosszabb lehet a tényleges életfogytiglan – amit legutóbb a pécsi gyilkosra szabtak ki –, és a végérvényesen elzártaknak hagyott reménysugár nagyon halvány.
Legtovább az édesanyák tartanak ki az elítélt mellett és esetleg a gyerekei, de kutatók azt tapasztalták, hogy különleges eset, ha az életfogytiglanosnak sikerül jó kapcsolatot fenntartania utódaival. Ezeknek az embereknek az a legnagyobb büntetésük, hogy magukra maradnak, fokozatosan megszűnik a kapcsolatuk a külvilággal, és az évek múlásával lelkiállapotuk egyre romlik: zárkózottá, bizalmatlanná válnak, aktivitásuk csökken. Érthető, miért minősítik sokan elnyújtott halálos ítéletnek a tényleges életfogytiglani szabadságvesztést.
A témáról bővebben a HVG e heti számában olvashatnak.
