Hamis jelentések után, Sztálin utasítására lett április 4-e Magyarország felszabadításának napja, holott korábban a Vörös Hadsereg is következetesen megszállásról beszélt. Valójában a dátum sem stimmelt, hiszen nem ezen a napon űzték ki az utolsó német katonát az országból, de ekkor már egyértelmű volt, hogy Magyarország szovjet függésbe kerül.
- Miért volt jobb a török megszállás az orosznál?
- A törökök legalább nem ünnepeltették meg minden évben a mohácsi csata évfordulóját.
***
- Három nagy dúlás volt a magyar történelemben: a tatár dúlás, a török dúlás és a felszabadulás.
Ilyen viccekkel ütötték el a pártállami rendszerben kötelezően megünnepelt április 4-ét a magyarok, akiknek egy jelentős része – különösen az 1956-os forradalom leverése után – inkább megszállásként, mint felszabadulásként élte meg az "ideiglenesen hazánkban tartozkodó" szovjet csapatok jelenlétét.
A II. világháború utáni rendszer háromszor is törvénybe iktatta, hogy 1945. április 4-én szabadult fel Magyarország a náci uralom alól, a köztudatba azonban nehezen ment át ez az elképzelés. Bár a kommunisták már 1946-tól nemzeti ünnepként kezelték április 4-ét, sokáig nem tudott versenyezni március 15-ével. A 1960-as években már viccelődni is mertek a szovjet megszállással, végül az utcai ünnepségek is elmaradoztak, azonban a Sztálint és „a dicsőséges Szovjet Hadsereget” éltető passzus 1991-ig a törvénykönyvekben maradt. Sztálin örökségeként évtizedekig a felszabadulás dátumát is tilos volt megkérdőjelezni, pedig a szovjet források mind a dátumról, mind a hadműveletek felszabadító jellegéről mást írtak, mint amit a későbbi hivatalos propaganda állított.
Még a szovjet katonák is másképp nevezték
„A dicső Vörös Hadsereg 1945. április 4-én űzte ki hazánk területéről az utolsó fasiszta hordákat, és ezzel hazánk egén is feltűnt a béke és a szabadság napja” – szólt az 1945-ben, az Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) által elfogadott rendelet. A pártállami időszakban hivatalos történetírás szerint ez volt az a nap, amikor az utolsó német katona is elhagyta Magyarország területét, amivel végérvényesen véget ért az 1944–1945-ös náci megszállás Magyarországon. Más források a nyilasuralom alóli felszabadulás napjaként emlegették a napot, vagy egyszerűen a Magyarország területén dúló harcok befejezését üdvözölték.
Valójában 1945. április 4-én semmilyen jelentős fordulat nem történt. A dunántúli szovjet offenzíva kezdetén Sztálin – a szocialista tervgazdaság szellemében – április 4-ét jelölte ki, mint céldátumot, amikorra el kell foglalni a visszavonuló németektől a maradék magyar területeket. 1945. április 4-én a TASZSZ szovjet hírügynökség be is jelentette, hogy a Vörös Hadsereg kiűzte az utolsó német katonát is Magyarországról. Csakhogy ez nem volt igaz: a harcok még több mint egy hétig folytak a nyugati határon, Magyarbük és Pinkamindszent térségében. Az utolsó különálló település, amely szovjetkézre került, nem a rendszerváltás előtt hangoztatott – valóban április 4-én bevett – Nemesmedves, hanem Magyarbük volt.
A propaganda már egészen korán felszabadulásról beszélt, holott ennek a jelentése már kezdettől fogva nem volt tisztázott. Az 1945-ös rendeletben a felszabadulást látszólag a szó katonai, diplomáciai értelmében használják: a felszabadulás azt jelentette, hogy kiűzték a német megszállókat „és magyar csatlósaikat”, ezzel Magyarország visszanyerte a függetlenségét. Ezzel a megközelítéssel a fő probléma, hogy maga a Vörös Hadsereg vezetői nem felszabadítóként tekintettek magukra. A szovjet katonai dokumentumok a korszakban Magyarországgal kapcsolatban mindig okkupációról, elfoglalásról, bevételről beszélnek, a lefoglalt magyar javakat hadizsákmányként, a területeket ellenőrizendőként értelmezik. A II. világháborús kitüntetések közül csupán három nevében szerepel a „felszabadítás” szó (Varsó, Belgrád és Prága felszabadításáért), míg a Budapest ostromában (csakúgy, mint Berlin esetében) részt vevő katonák „Budapest elfoglalásáért” feliratú érdemrendet kaptak.
A -dulás fejlődéstörténete
Felszabadításról beszélni már csak azért is ellentmondásos, mert Magyarország a korszakban végig hadat viselt a Szovjetunió ellen. Bár a kiugrási kísérlet alatt Horthy aláírta az ideiglenes fegyverszüneti megállapodást, ezt a magyar katonatisztek nem vették tudomásul, és folytatták a harcot. Végül Horthy zsarolás után ugyan, de átadta a hatalmat a nyilasoknak, akik megsemmisítették az egyezményt. A felszabadulás, mint a függetlenség visszaszerzése a következő években már nem volt annyira hangsúlyos: a fordulat utáni propaganda szerint már nem elsősorban a magyar állam lett szabad, hanem a magyar munkásság és parasztság.
1950-ben az április 4-ről szóló rendelet már így fogalmazott: "1945. április 4. a legdöntőbb fordulat Magyarország ezeréves történetében és a magyar nép küzdelmekben gazdag életében, mint az a nap, amelyen a dicsőséges szovjet hadsereg kiűzte országunk területéről a német fasiszták és magyar csatlósaik utolsó hordáit, felszabadította az egész ország területét az idegen imperialista megszállás és az elnyomás alól, megnyitott az utat hazánk igazi függetlenségének megteremtésére, a munkásosztály és a dolgozó parasztság szövetségének megvalósítására, a népi demokratikus államhatalom kiharcolására, a szocializmus építésére.” Az 1965-ös törvény szerint pedig „Húsz évvel (…) a Szovjet Hadsereg áldozatos és diadalmas harcának eredményeként népünk felszabadult a sok évszázados úri zsarnokság és idegen elnyomás alól.”
A „politikai felszabadulás” elmélete később lett meghatározó az egész keleti blokkban: a hidegháború alatt már nemcsak a náci csatlós államok, de már a náci Németország elfoglalását is felszabadításként emlegették. 1965-ben az NDK-ban „A fasizmus alóli felszabadulás” emlékére adtak ki bélyegsorozatot, Berlinben pedig a budapestihez hasonlóan felszabadulási emlékművet emeltek az elesett szovjet katonáknak.
| Bebetonozott szó |
A felszabadulás ünnepe alighanem az egyik legalaposabban törvénybe iktatott ünnepnap a magyar történelemben: 1945-ben az INK rendeletben nevezte ki április 4-ét a felszabadulás napjának, 1950-ben a Népköztársaság kormánya szintén rendelettel tisztelte meg a napot, végül 1965-ben a parlament iktatta törvénybe az ünnepet. A háború utáni rövid demokratikus időszakban már folyik a kultusz építése április 4-e körül; 1946-ban a Szabad Nép egész címlapos vezércikkel emlékezett meg a „felszabadulásról”, azonban a korszakban kevesen ünnepelték meg a napot, amelyet különösen a március 15-i ünnepségek halványítottak el. Az 1848-as forradalom napjával tudatosan versenyeztették a felszabadulás ünnepét; Révai József 1947-ben a Szabad Népben azt írta, hogy március 15-e helyett inkább április 4-ét kellene hangsúlyossá tenni, hiszen ekkor valósultak meg igazán a 48-as követelések, 1948-ban pedig a Szovjetunió szándékosan nem március 15-én, hanem április 4-én adta vissza az 1848-49-es zászlókat. |
Téveszmék
Magyarország 1945. január 20-án szűnt meg hadviselő fél lenni, azonban az ország területén tovább harcoltak a németek, a magyar SS-alakulatok és a Magyar Királyi Honvédség egyes egységei. Márciusban a németek a „Tavasz ébredése-hadművelet” keretében egy utolsó kísérletet tettek, hogy ellentámadással visszafordítsák az Ausztria felé vonuló szovjeteket, azonban a támadás hamar összeomlott, és a német erők megkezdték a visszavonulásukat nyugat felé. Az utolsó csapatok a Pinkamindszenthez tartozó Dénes- és Kapuy-majort adták fel utoljára, 1945. április 13-án. Nemesmedvest ráadásul egészen április 11-ig nem foglalták el teljesen, a falu határában még 4-e után dúltak a harcok. Április 4. kizárólag az említett jelentés, illetve sztálini parancs miatt lett a felszabadulás napja. A Vörös Hadsereg saját, belső jelentései ezzel szemben 13-án jelentették be a magyarországi harcok végét.
Szintén hamis az az elképzelés, hogy április 4-én dőlt meg végleg a nyilasuralom. A nyilas kormány március 28-án hivatalosan is feloszlott, másnap Szálasi és miniszterei Ausztriába menekültek. Mivel Magyarország területén hónapokig elhúzódtak a harcok (főleg Budapest ostroma, a „második Sztálingrád” miatt), a szovjet berendezkedés már jóval 1945 áprilisa előtt megkezdődött. A Debrecenben megalakult Ideiglenes Nemzeti Kormány (INK) már 1944 decemberében megkezdte tevékenységét Kelet-Magyarországon, csakúgy, mint a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (SZEB).
Utóbbi 1944 októberében, egy Sztálin–Churchill találkozó után lett végérvényesen a szovjetek meghosszabbított karja: a találkozó után a magyarországi bizottság élére Kliment Vorosilov szovjet marsallt nevezték ki, és a szövetséges diplomaták és tisztek csak konzultálhattak a szovjet túlsúlyú bizottsággal. A SZEB lett később a fő eszköze az 1946-ban látszólag kivívott magyar függetlenség lebontásának: a SZEB emberei a magyar hatóságok beleegyezése nélkül tartóztathattak le embereket, Vorosilov az 1945-ös választások után maga jelölte ki a kormány összetételét, beemelve a kormányba Rákosi kommunista pártját. Az elkövetkező évek során további lépésekkel kényszerítették Magyarországot szovjet függésbe, április 4-e a függetlenség elvesztése szempontjából sem jelentett fordulópontot.
